Van nálatok papír és toll? Akkor játsszunk egyet! Írjatok rövid mondatokat, amelynek az elejét és a végét én elmondom, ti pedig egészítsétek ki a közepét. A mondat így hangzik:
ÉN …………… VAGYOK.
Írjatok 10 ilyen mondatot, de ne gondolkozzatok. Csak úgy spontán, ami eszetekbe jut. Ha nincs papírod, neked is van feladatod, a fejedben futtasd végig, és próbáld meg megjegyezni.
(Csak akkor olvasd tovább a bejegyzést, ha leírtad/végiggondoltad – a szerk.)
Kész? Most azt nézzétek meg, hogy a válaszaitok két nagy csoportba oszthatók, és melyikben van több.
Az egyik csoport arra vonatkozik, hogy te önmagadban milyen vagy. Tehát például fáradt vagyok, szőke hajú vagyok… stb. A második csoport pedig társas kapcsolatokra utal. „XY-nak a felesége vagyok. Édesanya vagyok.” Ilyesmi. Nézzétek meg az arányt. Ez az egyszerű gyakorlat talán egy érdekes tükröt tarthat elétek, hogy a gondolkozásmódotok és az énképetek mennyire individuális, vagy mennyire közösségi. Természetesen lehet, hogy mondjuk 5:5.
Akkor ezek után szeretnék egy kicsit beszélni a nyugati és a keleti emberképről, illetve az ehhez kapcsolódó nyugati és keleti értékrendről. Érdemes egyszer ezt átgondolni.
Nyugati társas forma
Először vegyük az úgynevezett Euro-Amerikai, azaz nyugati társas formát, amely kihat az emberképre és a magatartásformákra.
1. A szülők, a tanárok feladata az, hogy a gyereket egyéniséggé neveljék.
Mi másért is van a szülő, meg a tanár, mint hogy a gyerek egyéniséggé váljon? Olyan valakivé, aki megáll a saját lábán.
2. A gyerekek külön ágyban, szobában alszanak.
183 nem ipari kultúrát hasonlítottak össze abból a szempontból a nyugati kultúrával, hogy hogyan alszanak a kicsi gyerekek; a szüleikkel vagy a szüleik nélkül. A nyugati kultúrában már a pici gyereket is megpróbálják külön ágyba fektetni, és mihamarabb külön szobába helyezni, ami egyértelműen, gyökeresen alakítja a személyiségét, hogy külön ágyban, külön tere van.
- A nem ipari társadalmak 34%-ában az anya és az apa a gyerekkel egy szobában alszik.
- 30,5%-ban az anya a gyerekkel egy ágyban alszik.
- 23,5%-ban az anya a gyerekkel egy szobában alszik, az apa alszik máshol.
- 12% esetében az anya és az apa egy ágyban alszanak a gyerekkel.
Aki elvégezte a matematika szakot, az ki tudja számolni, hogy hány százalékban alszik az apa és az anya külön szobában a gyerektől: nulla. Tehát 183 nem ipari kultúrában nem létezik olyan, hogy egy gyerek, ahogy nő föl, külön szobában aludna a szüleitől. Itt gondolom körülbelül iskolás korig mehet a történet. Ennek sok oka van, de mindenesetre azt látjuk, hogy nincs az, ami a nyugati kultúrákban, beleértve minket, Kelet-Közép-Európát, evidens. Amikor az ikertestvéremmel megszülettünk, akkor az én apukám azért dolgozott éjt nappallá téve, hogy sikerüljön mind a két gyereknek külön rácsos ágyat venni. Egy ilyen teljesen egyszerűnek, jelentőség nélkülinek tűnő dolog, hogy hogyan alszik a gyerek, döntően befolyásolja a személyiség alakulását.
3. A fejlődési szakaszokat az önállóság alapján nevezzük meg.
A mi kultúránkban azt, hogy egy gyerek mikor és hogyan fejlődik, az önállóság alapján nevezzük meg. Például azt mondjuk, hogy egyedül átfordult egyik oldaláról a másikra. Felállt, kicsit fogta az asztalt, de én nem segítettem neki. Olyannyira természetessé válik az, hogy individuális módon közelítünk minden kérdéshez, hogy a fejlődési szakaszokat is ehhez mérjük, hogy egyedül mire volt már képes. Azért kapja a dicséretet, és az anyuka is azért boldog, hogy a gyereke egyedül mit tudott megtenni.
4. A szülők osztályznak, kategorizálnak.
Az amerikai családokban végzett kutatások alapján kiderült, hogy a szülők állandóan osztályoznak és kategorizálnak. Háromféle kategória van, ezt nevelik a gyerekbe. Ezek így hangoznak: Én, Mások, Tárgyak.
5. A nevelés célja, hogy a gyereknek minél hamarabb legyen éntudata.
A gyereknevelés céljáról az Egyesült Államokban az anyák 64%-a ezt mondta: a gyerek mihamarabb tudjon magáról, legyen éntudata, énképe, amely mindenképpen pozitív. A kínai anyukák mindössze 8%-a gondolkozott így.
6. Gyerekek összehasonlítása más gyerekekkel.
Már óvodában azt teszik a szülők, megintcsak ösztönösen, hogy összehasonlítgatják a saját gyereküket más gyerekekkel. Arra ösztönzik a gyerekeket, hogy különböztessék meg magukat a többiektől. A megkülönböztetés az adottságok, a tehetség, a rátermettség alapján történik. Ha a gyerek csak egy kicsit is jobb, mondjuk a gombóckiköpésben, akkor ezért megdicsérik: „Senki olyan messze, nagy sugárban azt a gombócot még nem köpte ki, mint te, édes lányom/fiam.” Vagyis az énképhez is hozzá fog tartozni, hogy azt másokkal összevetve alakítjuk ki, és ráadásul azokat szeretjük beletenni, amiben jobbak vagyunk másoknál.
7. Az iskolában arra neveljük a gyerekeket, hogy legyenek büszkék, ha valamiben jobbak másoknál.
A gyerekeinket aszerint osztályozzuk, hogy kinek milyen egyéni képessége van. És akkor: ének-zene tagozat, sport tagozat, angol nyelvi tagozat, informatika tagozat… Az én szüleim is próbálták az én személyiségfejlődésemet ez alapján egyengetni. 6 éves koromban sportosztályba szerettek volna iratni. Ez egyrészt az én személyiségfejlődésem okán volt, másrészt pedig számukra elviselhetetlen motorikus képességekkel rendelkezőnek találtak, ezt úgy jellemezték, hogy „rossz a gyerek”. Hátha ez egy-két plusz különórát jelent majd, és lefárad. Tehát önző és önzetlen motívumok alapján igyekeztek engem sportosztályba iratni. A felvételin letettek elém egy rendes tornagerendát, de nem olyan magasan, mint a hölgyeknél, hanem a földre. Először a testvérem ment, sikerült végigmennie: „Föl van véve.” Jöttem én. Fölléptem a gerendára, 20 centi magas. Tériszony, lábam megremeg. Kinéztem bátorításként az anyukámra, és leestem a gerendáról. Anyukám próbált erőt önteni belém. Három kísérletet tettem, nem sokáig jutottam el, a gerenda vége ott maradt, ahol volt, a lábammal nem érintettem. Így aztán a testvéremet sportosztályba vették föl, engem meg a simába. Ugye, hát az se rossz a hülyéknek…
8. Azt kérjük a gyerektől, hogy fejezze ki magát.
Pici kortól kezdve azt kérjük a gyerektől, hogy fejezze ki magát. Mondja meg, hogy mit gondol, mit akar, mit szeretne, és ezt megtanítjuk neki. „Fejezd ki magad!” Az Egyesült Államokban ez egy klasszikus gyakorlat meg játék, hogy osztályfőnöki órán gyerekek bevisznek egy tárgyat, amit otthonról hoznak, és arról mesélnek, hogy az a dolog, hogyan kapcsolódik őhozzájuk, mi jut róla eszükbe, és a többi
9. Arra neveljük a gyerekeket, hogy tartsanak ki az elveik mellett, vagyis legyenek hűek önmagukhoz.
Jeanne d’Arc, aki egy igazi klasszikus európai szent, azt mondta: „Előre a harcba!” S akkor azt kérdezték tőle: „És mi van, ha nem fognak követni?” Azt felelte Jeanne d’Arc: „Nem nézek majd hátra.” Ez szép, de nagyon európai történet.
10. Önképviselet fontossága.
Ha egy nyugati ember nem tudja képviselni magát, azt, hogy neki mondjuk különvéleménye van egy értekezleten vagy egy csoportban, akkor azt mondjuk, hogy gyáva. Keleten pont a fordítottja. Ha valaki – mondjuk Japánban – mikor együtt úgy jól együtt van a csoport, elkezdi a saját különvéleményét hangsúlyozni, az egyszerűen neveletlen, és nem tartja tiszteletben a többieket.
11. A döntés fontossága.
Arra neveljük a gyerekeket, hogy döntsenek. Visszük már a pici gyereket is, beültetjük a vásárlókocsiba, mert van neki külön hely, és akkor ahova a keze elér, ott leszedhet, amit akar az Auchanban. Aztán a vásárlás után összejönnek az anyukák, és elmesélik, hogy: „Az én gyerekemnek az tetszett.” A döntés és a szabadság arra való, hogy kifejezzem magam. A szabadság és a döntés az emberkép része.
12. A választások által vagyok az, aki vagyok.
Egy Kínából érkező diák írta le, hogy amikor először meghívást kapott az Egyesült Államokban egy partyra, akkor a házigazda, aki a maga kultúrájában a legjobbat akarta ennek a keleti diáknak, odament hozzá nagyon kedvesen, és azt mondta: „Parancsolj! Szolgáld ki magad. Amihez csak kedved van, bármit ehetsz-ihatsz.” A keleti diák először meglepődött, zavarba jött, elszégyellte magát, majd dühös lett. Ugyanis ez keleten hatalmas udvariatlanság.
11. Azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy racionálisan, logikusan cselekedjenek ezen értékektől vezérelve.
Ennyi lenne a nyugati emberkép, ahogyan kialakul a nevelés, a szocializáció alapján. Ezek olyan jellegzetességek, amelyek nekünk fel sem tűnnek. Azt mondjuk, ez a természetes és normális, de ebből egy nagyon sajátosan individuális személyiség fog kialakulni. most következzen a keleti társas forma.
Keleti társas forma
1. Az élet feladata az, hogy a társadalom részévé legyek.
Kapcsolatokban, szerepekben éljek, azokat létrehozzam, fenntartsam, javítsam egy életen keresztül. Egy keleti ember számára egy énközpontú, önmagát állandóan kifejező ember egyrészt neveletlen, másrészt kulturálatlan, harmadrészt pedig primitív, gyerekes, infantilis.
2. A társas kötelezettségek természetesebbek és értékesebbek az egyéni vágyaknál és ambícióknál.
A társas kötelezettségek sokkal fontosabbak az ember számára, mint az egyéni érdekek és ambíciók.
3. Az egyéni teljesítmény helyett a csoportteljesítményt ünneplik a gyerekekkel.
Az óvodában egyáltalán nem ünneplik meg az egyéni teljesítményeket, hanem csak a csoporteredményeket. Amikor sikerült egyszerre fölállni vagy leülni, együtt megtenni valamit, akkor ünnepelnek.
4. Nem a képességek alapján osztályoznak.
Az óvodában az egyes embernek szinte alig ad az óvónő utasítást. Nincsen egyéni feladat, személyre szabott haladási menet.
5. Az iskolában a jó tanuló fogalmát úgy határozzák meg, hogy az bárki lehessen.
Tehát például azt mondják, hogy a jó tanuló kedves, kitartó, segítőkész, küzdő szellemű, önkritikus.
6. A gyereknevelés célja egy aszociális csecsemőből társadalmi lényt nevelni.
Ez tökéletes ellentéte a miénknek.
7. Együtt fürdés, együtt alvás.
Nagyon gyakori, sokkal inkább, mint a mi kultúránkban az, hogy a gyerekek együtt fürdenek vagy alszanak. Külön szoba? Ne már! Japánban az alvó csecsemőt sosem hagyják magára, az anyukák a 3-4 hónapos csecsemőjüket sokkal többet tartják a karjukban vagy az ölükben, mint a nyugati anyukák.
8. Nagyobb a függőségi viszony, az ideális anya-gyerek kapcsolat.
Ezért nagyobb érték befogadni, megérteni és meghallgatni. Arra nevelik a gyerekeket, hogy képesek legyenek másokat megérteni, másoktól elfogadni és befogadni. Ezért arra nevelnek, hogy legyenek nagyon empatikusak.
9. A hallgatás értékes.
A hallgatás a mi nyugati kultúránkban általában a zavar jele. Ha egy társaságban vagyunk, és nem beszél senki, mindenkinek megy föl az ideg a beleitől kezdve. Japánban, vagy keleten nagyon komoly érték a hallgatás. Egy igazán komoly embert arról lehet megismerni, hogy tud hallgatni. Ha egy társaságban hallgatnak, az teljesen rendjén való, sőt.
10. A kommunikációért elsősorban a befogadó fél a felelős.
A kommunikáció minősítése is pont ellentétes, mint nyugaton. Éveken keresztül beszélgettünk arról, hogy a helyes kommunikációhoz az a fontos, hogy én hogy fejezem ki magam, milyen mondatokat mondok. Hogy én üzeneteket adok, hogy azt mondom, hogy nekem mi fájt, hogy én mit éreztem, hogy nem minősítelek téged. Min volt a hangsúly? Rajtam, aki valamit mond vagy üzen a másiknak. A kommunikáció kulcsa a nyugati kultúrában az, aki közöl valamit. Azt mondjuk, azért siklott félre a kommunikáció, azért nem értettük meg egymást, mert nem fejeztem ki jól magam.
Keleten pont fordítva van. Ha egy kommunikáció félresiklik, akkor a befogadó fél a hibás, mert az a felelős a kommunikációért elsősorban, akinek meg kell értenie, hogy a másik mit akar. A kapcsolatokban a súlypont ott van, hogy képes legyek felfogni, hogy neked mi a szándékod, milyen érzéseid vannak, mi játszódik le benned, és mi lenne neked jó.
Az Egyesült Államokban a partyn azért döbbent meg, majd lett hihetetlenül dühös az a keleti diák, mert az ő házigazdája az ő szemében a legnagyobb udvariatlanságot követte el vele szemben: egyáltalán nem próbálta meghatározni azt, hogy mire lenne szüksége, hanem azt mondta: „Szolgáld ki magad!” Ez a keleti ember gondolkozásában azt jelenti: „Nem érdekel, hogy mi van veled, nem figyelek rád, nem érdekel, hogy neked mi lenne jó, és mi nem.” Nyugaton meg mit mondunk? „Jaj, de jó! Svédasztal van. Nem kell leülni, várni.”
11. Óvodás kortól kezdve arra nevelik a gyerekeket, hogy képesek legyenek a csoportörömöt átélni.
Hogy képesek legyenek együtt örülni a többiekkel, és ez legyen számukra az öröm legnagyobb forrása. Totál ellentétes azzal, hogy nekünk általában egyéni örömeink vannak, és szabadon esetleg hajlandó vagyok veled örülni.
12. A társas kapcsolatok középpontjában az empátia és az érzések, érzelmek állnak.
Ezek megértése, felfogása és az ezek alapján való magatartásmód vagy magatartásmódok. Egy kísérletben olyan képeket mutattak keleti és nyugati diákoknak, amelyekben csoportok voltak láthatók. Azt kérték tőlük, hogy próbálják megmondani, hogy a csoportban milyen érzés van. Nem az egyes emberekben, a csoportban. A keleti diákoknak nem okozott semmiféle nehézséget, hogy megmondják, hogy a képek alapján a csoportban milyen hangulat, érzés van. Az amerikai diákok nem voltak képesek valami értelmeset mondani erről.
13. A büntetés különbsége.
Keleten a legnagyobb büntetés nem az, ami nyugaton. Nyugaton hogy büntetünk egy gyereket? Nem ihat kólát, ha szereti. A jogait, a kiváltságait, az egyéni örömeit befagyasztjuk. Ezzel büntetünk: például nem nézhet tévét. Keleten eszükbe sem jut ilyennel büntetni. Itt a legnagyobb büntetés, ha azt lebegtetik meg a gyerek vagy akár egy felnőtt előtt, hogy megrendülhetnek azok a társas kapcsolatok, amelyek számára az életet, a létezést jelentik. Tehát ott dívik az, hogy az anya azt mondja: „Hogyha ezt tovább így csinálod, nem foglak szeretni.” Ami a nyugati pedagógia legrosszabb mondata, az a keleti pedagógia gyöngyszeme. Nyugaton a szülők csapatostul mennek, ha megalázzák vagy megszégyenítik a gyereket. Keleten a szülő kéri meg a pedagógust, hogy ezt tegye meg. Azért, mert azt gondolják, hogy ha sikerül a negatív érzések és élmények által elmélyíteni a gyerekben azt, hogy ő a közösség ellen vétett, az az egész közösség javára van, a gyerek pedig a közösség része.
Ez többek közt a keleti kultúra árnyéka, mint ahogy a nyugatinak is megvan az árnyéka, ezt nem is kell ragozni.
Talán miután mi ennyire messze vagyunk ettől a keleti modelltől, lehetséges az, hogy nálunk, nyugaton hatalmas becsben van a csoport: csoportélmény, önismereti csoport, bibliodráma csoport, pszichodráma csoport, csoport, csoport. Azért, mert mesterségesen létrehozunk egy olyan közeget, ahol végre nem úgy létezünk, mint reggeltől estig. S akkor egyszer csak átéljük azt, hogy van ott még 9 ember rajtam kívül, és senki nem vág a szavamba, mert mindenki engem hallgat, mert az a csoportnorma, hogy itt meghallgatjuk egymást. S akkor emberek ilyen megváltozott személyiséggel, ilyen fényes arccal jönnek ki, hogy ilyen élményük nekik még nem volt. Mondhatták, amit éreznek! Hát ez hihetetlen.
Nem egyszer azt tapasztalom, hogy mi szinte kivétel nélkül kerülünk olyan helyzetekbe, hogy már csak azzal tudunk foglalkozni, hogy „De most ki vagyok ÉN? Mi lenne nekem jó? Miért vagyok boldogtalan?” És akkor ez mint egy örvény, lehúz. Az ilyen embereken egyetlen egy dolog tud segíteni: hogy elkezdenek a másikra figyelni. Ha egy kicsit elfelejtkeznek magukról, és megkérdezik: „Most a másik hogy érezheti magát? Most jól van, vagy nincs jól? Most hogy járulhatnék hozzá az ő boldogságához?” S amikor valaki ezt a hihetetlen lépést megteszi, akkor egyszer csak elkezdi jól érezni magát.
A cikk folytatásáért kattints ide.