(A cikk első része ide kattintva elérhető.)
A kultúra alapvetően meghatározza a személyiséget, és azon belül az ént, ezek pedig aztán visszahatnak a kultúrára. Tehát a kultúra és a személyiség között kölcsönös összefüggések vannak. Az, hogy nekem egy elmélyült, személyes hitem legyen, amely valamiképpen az énben is megjelenik, nyilvánvalóan a kultúra függvénye is. Ahhoz, hogy mi gazdag hittel rendelkezzünk, azt a közeget is érdemes megvizsgálni, amelyben a személyiségünk nagyrészt kialakult, amelyben az önazonosságunk meghatározást nyert. Ezért nagyon szűkös megközelítés, amikor azt a kultúrát, amelyben mi felnőttünk, s amely alapján meghatároztuk magunkat, a hitünket és minden ezzel kapcsolatos jelenséget, állandónak vesszük, és azt mondjuk, hogy ez az a keret megfellebbezhetetlen.
Egy nagyon szép igaz történetet olvastam. Egy 19. század végi orosz író, aki már sok mindenen átment, háborúkon, éhínségen, sok szenvedésen; látja a falusi gyerekeket, ahogy játszanak, s azt kérdezi tőlük: „Mondjátok meg: mit játszotok?” A gyerekek egészen természetesen azt felelik:„Háborúsdit.” Az író elgondolkozik, hogy miért olyan természetes, hogy a gyerekek háborúsdit játszanak, s azt mondja nekik: „Nem játszanátok egyszer békésdit?” A gyerekek ezt megfontolják, elvonulnak, elkezdenek beszélgetni. Néhány perc múlva visszamennek a bácsihoz, és azt kérdik: „Mondd, bácsi, azt hogyan kell játszani?”
Ez a történet lehetne a mottónk: igyekszünk egészen madártávlatból ránézni arra a világra, amit a saját világunknak nevezünk, hogy adott esetben olyasmit is felismerjünk, vagy olyasmire is rácsodálkozzunk, ami lehetőségként, képességként, megközelítésként adva van, csak még nem tudunk róla.
Néhány mondatban hadd foglaljam össze a nyugati, aztán a keleti emberképet, hiszen ez a kultúra függvénye, majd pedig a kultúra ennek az emberképnek a függvénye, és utána ennek a két sajátos képnek a különböző szempontból való összehasonlítására fogunk vállalkozni.
Nyugati emberkép
- Másoktól elhatárolt, szabad, önmagával azonos.
- Önazonosságát meghatározó cselekvésmotivációját az adja, hogy minek tartja magát.
- Siker- és teljesítményközpontú.
- Egyéni céljai vannak, életét ezen célok elérésének függvényében értékeli. „Sikeres vagyok, ha az egyéni céljaimat elértem. Sikertelen, ha nem.”
- Független, ésszerű döntéseket hozok egyéni céljaim elérése érdekében.
- Magam irányítom a magatartásomat és önmagamért vagyok felelős.
- A kapcsolatok általában akadályoznak vagy konfliktust teremtenek személyes céljaim elérése szempontjából. A közösség vagy a csoport általában akadályoz engem. Jó esetben segít.
- Jó érzés töltsön el akkor, ha saját magamra gondolok.
Keleti emberkép
- Az ember kapcsolatokkal rendelkező, elkötelezett, másokhoz kötődő lény.
- Kapcsolatok, szerepek, csoportok, intézmények határozzák meg a cselekvést, nem az egyéni célok.
- Abban vagyok érdekelt, hogy ezek a csoportok – a család, a munkahely, a kisközösség – jól működjenek.
- Természetszerűleg igyekszem megfelelni a kötelezettségeimnek, amelyek ezekből a kapcsolatokból fakadnak, ezért igyekszem egyetértésre jutni másokkal, és a közösség követelményeit figyelembe venni.
- Az életemet az alapján minősítem, hogy a közösség jólétéhez mennyiben járultam hozzá.
- Az ember alkalmazkodó és csoportcélokra összpontosító lény.
- Egymásért vállalunk felelősséget.
- A személyes szükségleteit, véleményét a kapcsolatok és a szabályok alá helyezi.
Ilyen lény az ember keleten, és így gondolkozik magáról. Ha egy nyugat-afrikaitól azt kérjük, hogy mondja meg, ki ő, akkor ezt kifejezetten agresszív beavatkozásnak tekinti, udvariatlanságnak, pimaszságnak értékeli. Számára ez felháborító, és sok szempontból érthetetlen és értelmetlen kérés. Egy nyugat-afrikai archaikus törzsben élő embernek eszébe sem jut önmagát meghatározni. Egy érdekes gondolkozásmód áll ennek még a hátterében: minden tudást hatalommal hoznak összefüggésbe. Vagyis ha én megkérdezem tőled, hogy te ki vagy, és te ezt megmondod nekem, ezzel olyan tudást adsz az én kezembe, amellyel hatalmat gyakorolhatok feletted. Ezért eszük ágában sincs erről nyilatkozni, azon túl, hogy nem is határozzák meg magukat. Ez egyszerűen hiányzik a kultúrából.
Független és függőségi kultúra
A nyugati kultúrát szokták független kultúrának nevezni, ahol a függetlenség alapvető értékként jelenik meg. De a függetlenség nem jelent feltétlen önzést, sem egyértelműen individualizmust.
A keleti kultúrákat függőségi kultúrának nevezik, de ez a függőség nem zárja ki a teljesítményre való nyitottságot, a küzdőszellemet, a célorientáltságot, hogy nagy áldozatokat hozzanak bizonyos célok elérése érdekében. De ezek a célok közösségiek. A kölcsönös függésben élő kultúrákban is van énkép, amely adott esetben nagyon is kifinomult, és fejlett önértékelés. Például ha egy japán ember arra döbben rá, hogy súlyosan megszegte a közösség normáit, akkor pontosan tudja, hogy ez alapján önmagát hogyan értékelje, és mondjuk beledől a kardjába. Ez csak akkor lehetséges, ha nagyon pontosan tudja értékelni önmagát, van egy határozott önmagáról alkotott képe. De ez a közösség, illetve döntően a kapcsolatok függvénye.
A függőségi kultúrában élő emberek tudnak nagyon együttérzőek, udvariasak, empatikusak és szolgálatkészek lenni. De ez nem feltétlen jelenti azt, hogy szeretnének téged, és azt sem, hogy bíznak benned. Nálunk, nyugaton, ha én együttérző, empatikus, udvarias, melegszívű, szolgálatkész vagyok, ezt társítom azzal, hogy szeretlek téged és többé-kevésbé bízok is benned. Keleten ez tökéletesen elkülönülhet egymástól.
Azután: bár nagyon fontos a csoport és a közösség, nyugaton én határozom meg, hogy milyen csoportokhoz tartozok. A nyugati ember jóval több csoporthoz tartozik, mint a keleti, de sokkal lazábban kötődik, és szabadon határozza el ezeket a kapcsolatait. A keletiek nem, viszont ezek a kapcsolatok sokkal mélyebben határozzák meg az önazonosságtudatukat.
A keleti kultúrában kialakulhat egy olyan meggyőződés, hogy miután mindenki mindenkivel kölcsönösen összefügg és viszonyban van, ezért a te jóléted vagy jobbléted csakis mások kára árán történhet. Ez adott esetben nagyon komoly ellentéteket, irigységet és agressziót szülhet. Mintha abban gondolkoznánk, hogy egy zárt rendszerről van szó. Az anyagi javak állandóak, s ha valakinek több lesz, azt valakitől el kell hogy vegye. Ki mástól, mint tőlem? Nyugaton ezt másképp gondoljuk.
Érdekes hiedelembeli változás, hogy az ősi magyar paraszti kultúrát leginkább olyan jellemzőkkel írhatjuk le, amelyek a jelenlegi keleti kultúrát jellemzik. Itt egy izgalmas összefüggést látunk a hitvilágban. A keleti kultúrában vagy az ősi magyar paraszti kultúrában az ember viszonylag zárt csoportban él, mondjuk faluközösségben, és ha őt valami baj éri, és ennek nem tudja az okát, akkor arra gondol, hogy rontás van rajta, valaki megátkozta. A baj forrása a közösségből kell hogy fakadjon. De miután pontosan nem tudom meghatározni, ezért kialakul egy meggyőződés az átokban, a rontásban, a rontás elvételében, a mágiában, a mágikus szertartások fontosságában. Egyértelmű összefüggés van a nyugati kultúra individuális fejlődése és az efféle hiedelmek visszaszorulása között.
Az énkép
Nyugaton az én egy tárgy, elemezhető, szétszedhető. Gyakorlaton vagyok egy nevelési tanácsadóban, és beültem egy pszichoterapeuta és egy tízéves kislány közti beszélgetésre, amely azért jött létre, mert a kislánynak tanulási zavarai vannak. A pszichoterapeuta azzal foglalkozott, hogy a tízéves kislányt arra kérte, hogy rajzolja fel az énjének a képét, három részletre osztva a papírlapot, úgymint fölöttes én, én, és ösztön én. A tízéves kislánynak – akinek tanulási zavarai voltak – ez majdnem sikerült is… Egy ilyen gyakorlat, az, hogy egyáltalán eszébe jut, hogy daraboljuk fel, nyugaton teljesen magától értetődő, habár persze egy kicsit abszurd.
Nyugaton az ember meg tudja mondani, hogy ki ő. Mivel azonosítjuk magunkat? Általában az általunk szilárdnak vélt adottságokkal, tulajdonságokkal, személyiségünk jellemzőivel, esetleg kapcsolatokra utalunk. Keleten ez egészen eltolódik egy másik irányba. A keleti ember nem gondolja azt, hogy létezik szilárd én. Ilyen nincs. Az én rugalmas. Attól függ, hogy hol vagyok. milyen helyzetben vagyok, mi az a közeg, az a kapcsolati háló, amelyben éppen vagyok. Nem gondolják, hogy velük valami baj van amiatt, hogy nem tudják megmondani, hogy kik ők.
Buddhának van egy gyönyörű története, amely ennek a kulturális hagyománynak a hátterében áll. Ebben azt kérdezi egy hindu Buddhától: „Mondd csak, Buddha, meg tudod mondani, hogy hol van az az én?” Buddha azt feleli: „Vegyük a folyót és a partját. Ha elveszem a partot, nincsen folyó. Ha elveszem a folyót, nincsen part.” Egy buddhista azt mondja, hogy minden attól függ, hogy milyen rendszerbe helyezem. Az én végső soron illúzió, amely a kölcsönhatásokból fakad. Egy nyugati ezzel semmit sem tud kezdeni. „Hogy lenne már illúzió?! Ez az egyetlen dolog amihez próbálom kötni magam, amiből kiindulva gondolkozom.”
Önértékelés, önbecsülés
Hogyan alakul az önértékelés, önbecsülés, önbizalom, önmagamba vetett hit? Nyugaton – miután meghatároztam, hogy ki vagyok én – nagy erőket összpontosítok arra, hogy magamat pozitív adottságokkal hozzam összefüggésbe, és így határozzam meg magam. Az Egyesült Államokban a nyugati diákok önértékelésében négyszer-ötször annyi pozitív elem szerepelt, mint a keleti diákokéban. Vagyis számunkra elemi fontosságú, hogy erősítsük azt, amit énnek nevezünk, s azt összekössük pozitív tulajdonságokkal.
Keleten egy ilyen énkép, és ennek a megerősítése kifejezetten kártékony. Ha egy keleti diákot megkérdezünk, hogy ő hogyan látja magát, akkor az értékelés egy negyede-egy ötöde lesz pozitív kijelentés, és azt is negatív formában mondja. Nem fogja azt mondani, hogy nagyon bátor vagyok, hanem ezt sokkal inkább így fejezi ki: „Nem félek.” Több negatív jellemzőt fog magáról mondani, mint pozitívat.
Ennek a hátterében a kultúra áll. Azért, mert keleten van egy univerzális módszer arra, hogy hogyan legyen erős, pozitív önértékelésed. Megkérnek téged, hogy határozd meg, hogy abban a csoportban, amelynek a tagja vagy, léteznek-e olyan normák, amelyeket mindenki elfogad és fontosnak tart. Erre azt mondják mondjuk, hogy a hűség, a megbízhatóság, a szavahihetőség. Ezután tárd föl, hogy a te személyiségedben milyen akadályok vannak, hogy ilyen ember legyél. Tehát legyél nagyon önkritikus. Ha föltártad, hogy hol vannak a hiányosságaid, ezeket javítsd ki, dolgozz rajta. Nagyon fontos az önfegyelem és a munka, amit ennek érdekében végzel. Majd pedig elkezdesz fejlődni, s a közösség téged megerősít, és elismeri azokat az értékeket, amelyeket te ezen munka révén megvalósítottál.
Négy jellemzőt mutattak ki, amelyben a kísérlet során egy nyugati diák kifejezetten torzan értékeli magát. Egyrészt sokkal optimistább magát illetően, mint az reális lenne. Sokkal inkább a sikereiről számol be. A társas összehasonlításokban a magánál gyengébbel hasonlítja magát össze, legalábbis előszeretettel. És sokkal inkább kiemeli az egyedi vonásait. Ezek mind irreálisak, és egy torz képet festenek magáról, mégis általánosan jellemzőek, ránk is. De úgy tűnik, hogy görcsösen kapaszkodunk ezekbe a megoldásokba, hogy magunkat megerősítsük.
A másik ember jellemzése
Ha nyugaton meg akarom mondani, hogy te ki vagy, a személyiségjegyeidet próbálom kikutatni. Tudom, hogy melyek a félelem alaptípusai. Hogy te egy skizoid alkat vagy, vagy depresszív, és ez alapján fogom megmondani, hogy kinek látlak téged. Vagy pedig a tulajdonságaidat szedem össze. Az Egyesült Államokban indiai diákokat kérdeztek meg ugyanerről. Ők egészen másképp gondolkoznak: a másik ember jellemzését mindig egy összefüggésen belül adják meg. Például azt mondják: „ Az én barátom egy olyan személy, akinek nincsen földje, de nagyon szívesen dolgozik más emberek földjén.” Mindig egy összefüggésen belül mondják meg hogy ki a másik, nem pedig önmagában.
Magatartás megítélése
Nyugaton az okok láncolatát nagyon szeretjük. Ez visszavezet bennünket a görög filozófiához. Még Aquinói Szent Tamásnak az istenérvei is erre a logikára járnak, mert Arisztotelészen nevelkedett. „Azért tudom, hogy van Isten, mert az okok láncolatában el kell jutnom minden oknak az okához. A végső okhoz.” Ebből az is származik, hogy mi hajlamosak vagyunk egy okra visszavezetni valamilyen jelenséget.
A buddhista kultúrán nevelkedett Kelet – persze nagyon leegyszerűsítve – eleve torznak tart egy ilyen szemléletet, mert minden dolog mögött összefüggések rejlenek. Minden dolgot több ok indokol meg. Ez bölcseleti különbség. Ezért egy buddhistának eszébe sem jut így gondolkozni. Például azt mondani, hogy „azért vagyok boldogtalan, mert rossz feleséget választottam”. Ilyet egy nyugati ember mond, de egy keleti soha.
Egy brutális gyilkosság történt Nyugaton. Egy nyugati diák legyilkolta a tanárját és néhány diáktársát, mert rossz jegyet kapott. Kínában egy keleti diák is legyilkolta a tanárját és diáktársait, mert rossz jegyet kapott. Ezek után arra voltak kíváncsiak, hogy a nyugati diákok és a keleti diákok hogyan értelmezik az eseményt, illetve hogy a médiában ez hogyan jelenik meg. Nyugaton azzal foglalkoztak, hogy milyen okok láncolata vezetett oda, hogy ez a diák ezt csinálta, és milyen alkatú is volt az elkövető. Keleten kifejezetten arról beszéltek, hogy milyen kontextusban történt ez az esemény. Nem az okok láncolata érdekelte őket, hanem az összefüggés és a háttér. Sőt, ezt egy társadalmi problémaként kezdték értelmezni.
Sportesemények megítélése
Azt gondoljátok, hogy egy nyugati sportriporter a focimeccset ugyanúgy közvetíti, mint egy keleti? Dehogyis. Ugyanaz a gól, de mást látnak. Azt is elemezték, hogy mit mond egy sportriporter keleten és nyugaton, ha kimarad a gólhelyzet. Nyugaton mit üvölt a riporter? Vagy mi mit üvöltünk? Valami ilyesmit: „ Hogy lehetsz ilyen béna, te szerencsétlen nyomorult?! Hol kaptad a focicipőt? Takarodj az öltözőbe!” Azt gondoljuk, hogy egy ember felelős azért, hogy kimaradt a gólhelyzet. A keleti sportriporter nem ezt mondja, hanem megnézi, hogy mi volt az a helyzet, amiben ez a gólhelyzet kimaradt. Egész más a szemlélet.
Halacskás kísérlet
Animációs filmeket készítettek halakról egy kísérlet érdekében. Ebben van egy csoport hal, meg külön egy halacska. A filmen azt lehet látni, hogy az egy szem halacskához odaúszik a többi hal, és együtt úszkálnak tovább. Megkérdeztek nyugati diákokat, hogy vajon mi volt az oka annak, hogy az egy szem halacskához sok halacska úszott, s együtt úszkáltak el. A nyugati diákok nagy többsége azt mondta, hogy az az egy szem halacska tud valamit. A keleti diákok meg azt mondták, hogy nyilván sokféle összefüggés van a sok hal és az egy hal között, és erről mondtak valami történetet.
Fizikai események megítélése
Még egy tárgy jellemzése is kifejezetten más nyugaton és keleten. Nyugaton azt mondjuk, hogy a tárgynak önálló tulajdonságai vannak. Mondjuk van helyzeti energiája, mozgási energiája, vagy tehetetlensége. Azért, mert a mi görög világunkból ezeket tulajdonítottuk tárgyaknak. Keleten egészen más a fizikai szemléletmód. Ott a tárgy kölcsönhatásban van más tárgyakkal és a környezettel, és egy tárgyról csakis úgy tudunk valamit mondani, hogy azt mondjuk el, hogy milyen kölcsönhatásban van más dolgokkal. Ezért van az, hogy keleten többek közt a gyógyászat holisztikus. Az egészet nézi, és abból vonja le a következtetést az egyes dolgokra nézve. Mi szétdarabolunk mindent, s azt mondjuk, hogy azért lettél beteg, mert ott az a dolog nem működik jól, de bejössz a kórházba, kivágjuk, betesszük a másikat, és egészséges leszel. Keleten nem gondolják ezt.
Közmondások, szólásmondások
Izgalmas nyugati és keleti szólásmondásokat, közmondásokat összehasonlítani, mert ezekben nagyon jól tükröződik a kultúra. Mondjuk ez klasszikus nyugati közmondás: „Teher alatt nő a pálma.” Ok-okozati összefüggés van benne. A nyugati diákok a nyugati szólásokat jobban kedvelik, s azt gondolják, hogy ezek komoly igazságot fejeznek ki. Egy keleti diák inkább a következő mondatot ítéli meg szólásmondásként: „Aki elég szerény, félig büszke.” Ez teljesen más gondolkozásmód.
Halálbüntetéssel kapcsolatos véleménykülönbség
Halálbüntetéssel kapcsolatban végeztek kutatást. Olyan keleti és nyugati embereket hívtak meg, akik ellenezték a halálbüntetést. Mindenkinek el kellett olvasnia két tanulmányt. Az egyik tanulmány arról szólt, hogy miért ellenezzük a halálbüntetést. A másik arról, hogy miért kellene ismét bevezetni. A nyugati diákok azt mondták, hogy ők a két ellentétes tanulmány elolvasása után megerősödtek a saját meggyőződésükben. A keleti diákok pedig elbizonytalanodtak. Azért, mert egy keleti diák nézi az összefüggéseket: „Hogyan tudnék én egy más véleményű emberrel kapcsolatban lenni? Nyilván úgy, hogy hajlandó vagyok a saját véleményem felülvizsgálatára, hiszen a saját véleményem mindig függvénye annak a csoportnak a véleményének, amiben vagyok.”
Vizualitás
Az is kiderült, hogy mást lát egy keleti és egy nyugati ember. Egy vizsgálatban párban járó jeleket mutattak egymás után, sok más jellel együtt. A keleti diákok az olyan jelekre, amelyek mindig együtt tűntek fel, sokkal jobban emlékeztek, mint a nyugatiak. Eleve érzékenyebbek az összefüggésekre.
Erkölcs
Most jön egy izgalmas téma: az erkölcs különbsége. Hogy mit tartok erkölcsösnek vagy erkölcstelennek, az függ attól, hogy mit tartok jónak. A jó pedig szoros összefüggésben van azzal, hogy mit gondolok magamról, hiszen én szeretnék jó lenni.
Egy nyugati ember azt mondja: az igazságosság alapja a jogosultságok elismerése. Felismerem a saját jogaimat, ezeket érvényesítem. Majd felismerem a te jogaidat, és ezeket nem akadályozom. Egy nyugati embernek erkölcsi kötelessége-e egy másik ember jogainak az elősegítése, előmozdítása, annak az érvényre juttatása? Már hogy volna az? Mindenki harcol a saját jogaiért. Ezt nem nevezzük erkölcsi kötelességnek. Keleten ez abszurd gondolat. Ha felismerem a másik jogait és jogosultságait, erkölcsi kötelességem azokat nemcsak figyelembe venni, hanem támogatni is.
Döntő különbség van az erkölcsiség alapvetésében. Kohlberg kidolgozta az erkölcsi ítéletalkotás hat fokát: az elején van az önző ember – az a jó, ami nekem jó, a másik nem érdekes. Egy valami számít, hogy le ne bukjak és börtönbe ne kerüljek. Így mennek az egyes fokozatok tovább: akinek már számít a másik, akinek felelősségérzete van, a másik érdekeit is figyelembe veszi, elkezd az alapján cselekedni. De mindennek az alapja a szabadság, és egy elképzelt ideálhoz egyre közelebb jutunk. Ez kifejezetten nyugati gondolat az erkölcsiségről. Keleten nem így gondolkoznak: ott egy rendszerről van szó. Nem egy eszményisitett ideált kell megvalósítani, hanem figyelembe venni a közösség érdekeit, és az alapján cselekedni.
Kohlberg egyik dilemmaszituációja, hogy egy embernek beteg lesz a felesége. Egyetlen orvosság van, ami meg tudná gyógyítani, de nincs pénze kifizetni, ezért a patikus nem adja oda neki: a férj vagy betör a patikába, és ellopja, vagy nem szerzi meg a rákos feleségének az egyetlen orvosságot. A nyugati ember hogy látja ezt a dilemmát? Két jog konfliktusának. Az élethez való jog és a magántulajdonhoz való jog között van egy súlyos konfliktus, és próbálunk mérlegelni. A keleti ember szerint ez személyes kapcsolatok konfliktusa: a kapcsolatom a feleségemmel, az üzlettulajdonossal, a társadalom egészével. Ez egy nagyon komoly kapcsolati dilemma. Számunkra meg jogi dilemma.
Női tudósok elkezdték megkérdőjelezni ezt a nyugati erkölcsiséget, és kialakítottak egy érdekes rendszert, amelyben azt mondják, hogy például ahogy Kohlberg leírja az erkölcsi ítéletalkotás fejlődését, ez a legtöbb nőre nem is érvényes. Mert szerintük a legtöbb nő eleve kapcsolatokban gondolkozik. Tehát azt a megközelítést, amire mi azt mondjuk, hogy ez az erkölcsi megközelítés, ez tudományos, már nyugaton is megkérdőjelezik, és azt mondják, hogy akkor legalábbis két megközelítés van: ahogy a férfit, és ahogy a nőt próbálom megközelíteni. Ahogyan egy nőnek az erkölcsisége működik, az hasonlít a keleti ember erkölcsiségéhez: „Ne bántsunk meg másokat! Hogy vannak az emberi kapcsolatok? Hogy lehetne úgy csinálni, hogy mindenkinek jó legyen? Nem kell olyan nagyon nyíltan konfrontálódni… Óvatosan, egy pici hazugság belefér…”
Ezért ezek a nyugati kutatók, akik a nők erkölcsiségét vizsgálták, azt mondják, hogy be kellene vezetni a gondoskodó moralitás fogalmát. A gondosodó erkölcsiségről kéne beszélni. Akkor ezt összehasonlíthatjuk az indiai diákokkal, akiknél kiderült, hogy például egy munkahelyen a másiknak a megsegítése, a róla való gondoskodás vagy a szolidaritás kifejezetten független a másiknak a megítélésétől. Nem számít az, hogy az én munkatársam, akinek valamilyen szükségletéhez hozzá kellene járulnom, szimpatikus-e, kedvelem-e, jóban vagyok-e vele vagy nem. Az derült ki, hogy az indiai diákok körében ez egyáltalán nem érdekes. Azzal, hogy ő abban a közösségben van, amelyikben én, megszerezte ezeket a jogosítványokat. Nekem erkölcsi kötelességem az ő jólétéhez hozzá járulni.
Erkölcsileg vitatható helyzetek megítélése
Nyugaton nagyon keményen ítélkezünk. Keleten egy helyzet minél vitathatóbb, annál óvatosabban ítélik meg, annál inkább azt mondják, hogy mit tudjuk mi, hogy mi volt az az összefüggés, amelyből ez a cselekedet fakadt. Ezt nem ismerjük, ezért legyünk csak óvatosak. De nyugaton, miután én abból indulok ki, hogy téged ítéllek meg, nem nagyon érdekel az összefüggés: ezt tetted, ez egy jogi eset, és ebből meghatározom, hogy te ki vagy. Keleten sokkal óvatosabbak.
Keleten a joggyakorlatnak a része, hogy ha a bűn elkövetője komoly megbánást tanúsít, az az ítélethozatalt is döntően befolyásolja. Azért, mert a komoly megbánás a közösségi kapcsolatok helyreállítására tett nagyon fontos gesztus. Mit gondoltok, hogyan végződik keleten A piroska és a farkas című mese? Azzal, hogy a farkas bocsánatot kér. Mert a farkasnak kutya kötelessége helyreállítani a társadalom egyensúlyát.
Konfúciusz szerint az erkölcsiségnek öt alapja van. Ez az öt alap öt kapcsolatot takar:
- Az apa és a fia közti helyes kapcsolat.
- A császár és az alattvaló közti helyes kapcsolat.
- A barát és a barát közti helyes kapcsolat.
- A férj és a feleség közti helyes kapcsolat.
- Illetve az idős és a fiatal közti helyes kapcsolat függvénye.
Vagyis az erkölcsiségnek az alapja ennek az öt kapcsolatnak – nyilván ezek típusok, minták – a helyes megélése.Ez egészen más rendszer, mint a miénk.
A kutatók arra is kíváncsiak voltak, hogy az erkölcsiség milyen mélyen leledzik az emberben. Például arra voltak kíváncsiak, hogy csak akkor merül-e fel erkölcsi ítéletalkotás, ha azzal kárt okozunk más embereknek. A következő kérdéseket tették fel: „ Helyteleníted-e azt, hogy ha éhes vagy, megeszed a saját kutyádat?” Ezen múlik az életed s ott ugat a Blöki: vagy ő vagy én. „Bűn-e, ha a nemzeti zászlóval pucoljuk ki a WC-t?” A legtöbb ember azt mondta, hogy igen. Pedig nincs okozott kár, vagy az egy nagyon sajátos kár. Ezeket akartam elmondani a kultúrák összehasonlítását illetően, hogy egy kicsit átértékeljünk mindent, ahogyan eddig gondolkoztunk arról, hogy mi jó, mi az erkölcs, hogy ki vagyok én, ki vagy te, hogy érdemes élni, vagy mi az élet célja.