Egy kötéltáncos érkezik a faluba, hogy megmutassa a tudományát. Kifeszíti jó magasra a kötelet, és megkérdezi az embereket: „Elhiszitek, hogy én az egyik pontból a másikba át tudok menni a fejetek fölött?” Erre az emberek: „Hát persze hogy elhisszük!” Majd a kötéltáncos szépen fölmegy és átmegy a kötélen. Azután azt kérdezi: „Elhiszitek, hogy mindezt meg tudom úgy is csinálni, hogy magam előtt tolok egy talicskát?” Azt mondják, hogy természetesen ezt is elhiszik. Ismét felmegy a kötélre, és végigtolja a talicskát. Ezután azt kérdezi: „Elhiszitek-e, hogy végig tudok menni úgy, hogy valaki bent ül a talicskában?” „Persze hogy elhisszük!” – jön a válasz. „Jól van, akkor jöjjön valaki, és üljön be!”

Van különbség aközött, hogy azt mondom, elhiszem, és aközött, hogy beülök a talicskába. A hitünk elmélyülésével kapcsolatban ez lehetne a mottónk: „Hajlandó vagy-e beülni a talicskába?”

Egy kedves hölgy ismerősöm így fogalmazott: „Tudod, az az én bajom, hogy hiszek Istenben, csak nem bízok benne!” A keresztény hitünkben a személyességnek döntő jelentősége van. A személyesség komolyan vétele és tisztelete révén mélyülhet el a hitünk. Ameddig nem kell személy szerint bent ülni a talicskában, addig a hitem végtelenül elvont és személytelen. De abban a pillanatban, hogy én vagyok benne a főszereplő, az a mondat, hogy „Hiszek abban, hogy át tudunk érni innen oda”, végtelenül személyesse válik.

A keresztény hit azt mondja az emberre, hogy Isten képmása, vagy ahogy ezt Bergyajev megfogalmazta: mikrotheosz. Vagyis Isten szeretetéből az életünk örökkévaló. Ettől a pillanattól kezdve nem lehet olyan értéket mondani, amiért én beáldozhatok egy másik személyt. Nem hangsúlyozzuk eléggé, ha valakire ránézünk, hogy ő egy mikrotheosz, pedig nagyon is kellene. Hanem sokkal inkább milyen világban élünk? Az értékek világában. Úgy tűnik, hogy a mai világ keresztény embere is elcsábult.

Mi értékeket valósítunk meg, az értékek vonzásában élünk. Ez így nagyon szép, csak ha ezek az értékek elszakadnak a másik embertől, akkor azt hiszem, bajba kerülünk.

Ez odáig fog elvezetni bennünket, hogy nemcsak embertelen lesz az élet, hanem a hitünk gyengeségét fogjuk tapasztalni. Azért, mert olyan dolgokhoz kötöttük a hitünket és a legfontosabb értékeinket, amelyek nem örökkévalók. Szeretnék néhány pozitív értékről beszélni, és arról, hogy mit jelent, hogy ez az érték önmagában nincs is. Akkor létezik, ha te meg én vagyunk. Ha mi vagyunk, akkor van ez az érték, ha pedig nem vagyunk, nem létezik. Ezért nem értékeket akarok követni, hanem veled akarok találkozni.

Szabadság

Ilyen érték a szabadság. Ha a szabadság valami olyasmi, amit a kötéltáncos lebegtet, és azt kérdezi: „elhiszitek-e, hogy szabadok vagytok?”, és erre mi azt válaszoljuk: „persze, elhisszük, és még az életünket is odaadjuk a szabadságért”, akkor én nem nagyon tudom, hogy mi ez. A szabadság tapasztalata nagyon egyszerűen nem más, mint amikor az ifjú férj azt mondja a feleségének: „Én most úgy elmennék biliárdozni!” Erre pedig a feleség azt válaszolja: „Menjél!” Amikor pedig hazajön a férj, akkor azt mondja neki: „De jó, hogy itt vagy! Nyertél? Ha pedig nem, az se baj!” Tehát a szabadság valami olyasmi, amivel engem megajándékoz a másik ember.

Ha én a szabadságról azt a képet alakítom ki, hogy az egy elvont, személytelen dolog, akkor nekem fogalmam sincs, hogy te hogy fogsz élni. Egy kicsit félek tőled.

Ha a szabadság értékét elvonatkoztatjuk, majd szép lassan elszakítjuk attól, hogy egymással találkozunk és a szabadsággal egymást megajándékozzuk, akkor nem tudom, hogy mi a szabadság. Ezért elkezdek aggodalmaskodni.

A legnagyobb értékeinkkel kapcsolatban azt látjuk, hogy ezek eleve adva vannak, mégpedig bennünk. Azonban miközben adottságom, hogy szabad vagyok, erre az adottságra mégis azáltal jövök rá, hogy valaki megajándékoz vele. Miközben az Isten ezzel megajándékozott, erre nem ébredek rá addig, amíg egy találkozásban ezt nem adják át nekem. Valami olyasmit, amivel ugyan eddig is rendelkeztem, de ha nem adod meg, olyan, mintha mégsem lenne.

Az más kérdés, hogy természetesen a szabadsággal magamat is megajándékozhatom, találkozhatom magammal is. Így is szabaddá tehetem magam. Vannak pillanatok, amikor nagyon fontos, hogy magamnak is képes legyek szabadságot ajándékozni. Azt, ami egyébként van, de ha nem adom magamnak, akkor mégsincs.

Lehet, hogy én megpróbálok független lenni tőled, megpróbálhatom teljesen elszakítani a szálakat, de ettől még a szabadságról semmit sem tudok. Megpróbálhatok úgy élni, annyi pénzt keresni, olyan egzisztenciát kialakítani, hogy abba az illúzióba ringassam magam, hogy független vagyok mindenkitől, közben pedig fogalmam sincs, hogy mi az a szabadság. Mert ahhoz oda kell hívnom valakit, aki már a léte által korlátozza a szabadságomat, és még csak meg sem kérhetem, hogy ajándékozzon meg vele, vagy ha megkérem is, rajta fog múlni, hogy megkapom-e. Ha egy ilyen szabadságban hiszünk, ez nem szakíttatik el az élő embertől, tőlem vagy tőled.

Boldogság

A boldogságról sincs fogalmam, ha az elvont fogalomként mondatik ki. Arról van tapasztalatom, hogy mit jelent boldognak megélnem magam akkor, amikor valaki szeret engem. Vagy arról, amikor egyedül vagyok, ülök egy hegy tetején, és egy olyan élményem van, hogy de szeret engem az Isten. Ekkor pedig eltölt egy boldogság. De nem csak úgy vagyok boldog, hanem akkor, amikor ezzel te megajándékozol engem. Azzal a boldogsággal, ami egyébként is adatott nekem.

Gondoljunk el egy párkapcsolatot, ahol az egyik ember odaáll a másik elé, és azt mondja: „Ide figyelj, neked az a kötelességed, hogy engem boldoggá tegyél!” Ez abszurdum. Egyszerűen lehetetlen dolog. Erre nem lehet senkit sem kötelezni. Ma a legtöbb ember mégis így házasodik meg, de hát ez így nem nagyon szokott működni.

Béke

A békét nem tudom elvont fogalomnak tekinteni. Amikor viszont Jézus azt mondja nekünk: „Az én békémet adom nektek!”, azzal már tudok mit kezdeni. Látom, hogy Jézusnak milyen békéje van, és bár nagyon messze vagyok attól, de azért valamit megcsípek belőle. S azzal is tudok valamit kezdeni, hogy jön, és ezt átadja nekem.

Képzeljük el, hogy azt mondja az apa, miután hullafáradtan hazaérkezik a munkából, hogy neki joga van a békéhez. Mert ha ő hazaér, akkor béke és nyugalom legyen. Mire ér haza? Persze hogy arra, hogy a gyerekei éppen püfölik egymást. Ekkor pedig ő érvényesíteni akarja a jogát a békéhez. Előállítja a gyerekeket, akik megállnak ott, mint az orgonasípok, és ezt mondja nekik: „Most pedig fogjatok egymással kezet, tessék kibékülni, megcsókolni egymást! Nem harapsz bele, te kis rohadék, hanem csókolod!” Mert nekem jogom van a békéhez! Ebben ezt a két dolgot rögtön társítottam is. Ma hatalmas érték, hogy jogaim vannak. De ha ezt ha elszakítjuk az élő embertől, a másiktól, akkor mivé lesz?

Szeretet

Erről a szóról, hogy szeretet, aztán végképp halványlila gőzöm sincsen. Arról tudok valamit, hogy ha te ezt csinálod, akkor ez nekem hogy esik. Meg ha Jézus azt csinálta, akkor az nekem jól jött. De úgy egyébként erről nem tudok semmit.

Mostanában majdnem minden esküvőn arról beszéltem, hogy a szeretet másik neve az, hogy elkötelezettség. Azért mondtam ezt, mert valahogy nem bírtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy a szeretetnek van egy olyan arca, hogy elkötelezem magam melletted. Ha nem kötelezem el magam melletted, akkor az egész csak egy nagy kamu. Akkor hiszek én a szeretetben, csak éppen benned nem. Abban sem, hogy mi le tudunk élni egy életet együtt.

Élet

Igent mondunk az életre, hiszünk benne, elköteleződünk, meggyőződéssel valljuk, hogy mi más lenne nagyobb érték, mint az élet. De adott pillanatban nem mondok igent a te életedre. Azt már nem! Amikor magamból kellene adni azért, hogy te tovább tudj élni, akkor eltűnök. Mert az élet nagy érték, csak nekem ne kelljen adni a másiknak.

Olyan szép történetet olvastam Gyökössy Bandi bácsinál. Egy változókorban lévő asszony ment hozzá, aki hónapokig nyűglődött attól, hogy ő már egy senki, így többé nem lehet szeretni. Egyszer így búsongott otthon, és hazajött a férje, azzal a lendülettel, ahogy belépett a házba, odament hozzá, megfogta őt a derekánál fogva, ránézett, és azt mondta: „De szép vagy ma!” Az asszony pedig ezzel a történettel elment Gyökössy Bandi bácsihoz, és azt mondta: „Tudod, Bandi bácsi, amikor a férjem kimondta ezt, én meggyógyultam!” Például így az egyik ember a másikat megajándékozhatja az élettel.

Hiszek abban, hogy az élet, a szeretet, a béke, mind nagy értékek. De ha eközben a másik emberre folyamatosan nemet mondok, az a hit elsorvadásához vezet. Mert meghasonlok önmagammal, és előbb vagy utóbb oda jutok, hogy ezek az értékek elveszítik az értéküket, mert úgy tűnik, hogy nem igazak, nem élhetők meg.

Ez a bejegyzés részlet Pálferi egyik keddi előadásából (önkéntesek által lektorált, szerkesztett változat). Hallgasd meg a teljes előadást ide kattintva.

Hozzászólások

hozzászólás