A tartós kapcsolatainkat nagyban meghatározza, hogy az érzelmi összetartozásunk fenn tud-e maradni. Képes vagyok-e olyan dolgokat tenni, ami az érzelmi összetartozásunkat fenntartja, erősíti, megújítja?
Ha kiborulunk az érzelmi összetartozásból, akkor nem egyszer olyan következtetések irányába megyünk el, hogy elhidegültünk, már nincs is közünk egymáshoz. Miért is lennénk így együtt? Ennek nincs semmi értelme, már nem jelentünk egymásnak semmit. Közben pedig, ha fenn tudjuk tartani és táplálni tudjuk az érzelmi összetartozásunkat, akkor lehetővé válik, hogy megelégedetten és tartósan együtt legyünk.
Négy dolgot szedtem össze, amelyek fontos szerepet játszhatnak akkor, ha ellaposodik a kapcsolat. Ha kezdjük úgy érezni, hogy elhidegültünk egymástól, ha már nehéz megtenni azt, ami annyira magától értetődő volt, amikor szerelmesek voltunk, akkor nagy jelentősége van ezeknek.
1. Fölidézni azt, amikor valaki a jóra csábított
Fölidézni azokat a személyeket, mondatokat, cselekvéseket, élményeket, amikor a jóra csábítottak. Ugye tudjátok, hogy a jóra is lehet csábítani? Az olyan jó. Nagyon fontos, hogy egészen kicsi kortól kezdve őrizzetek olyan élményeket, hogy hogyan csábítottak el titeket a jóra. Hogy volt egy kedves nagyi, aki úgy tudta mondani és kérni a dolgokat, ahogy senki más. „Kész a lecke?” „Jaj, unokám, mit kérsz? Tejbegrízt, madártejet, vagy süssek palacsintát?”
Volt egy tanárunk, irodalom szakkört tartott. Azt mondta: „Itt sose lesz házi feladat.” Ezután, 9 éves fejjel minden alkalommal ott voltam. Nem adott föl házi feladatként, hogy olvassátok el például a Gőgös Gúnár Gedeont. Csakhogy elővette, olvasott belőle, beszélgettünk róla. „Otthon nem kell olvasni.” – mondta ő. De megteremtette hozzá a kedvet.
Ez az első. Ki és hogyan csábított engem a jóra? Elérhető-e bennem, a magam számára az, hogy ne a másiktól várjam, hogy ő csináljon valamit? Mindenki a maga életében a legkompetensebb, a többiekében meg nem. Elérhető-e számomra a jóra csábító szó, meg tud-e valaki hívni a jóra?
Nem elég, hogy elcsábítanak a jóra, fontos, hogy én magamat is elcsábítsam rá. Ugye nem is véletlen, hogy ezt a szót használom. Ez belül elérhető. Élmények, emlékek fölidézésének óriási jelentősége van.
2. Bátorítás
Böjte Csaba olyan szépen mondta: „Ott van az a nagy ökölvívó, de neki is milyen fontos, hogy egy egész aréna zúgja a nevét.” 160 kiló, de mi az, ami ott tudja tartani a ringben, hogy kibírja a pofont? Egy kis hang, bátorítás a tömegből. Kik bátorítottak titeket és hogyan? Most nem egy nevet kell előidézni, hanem az élményt.
A bátorítás lehet nagyon finom és gyöngéd. Ilyen igazi anyai bátorítás. De lehet akár nagyon kemény is. Mélyponton voltam az életemben, és elmentem ilyen anyai pszichológushoz. Mondtam neki, hogy mostanában nagyon nehéz nekem, s vártam, hogy mondja, hogy „Jaj, gyere ide Pici!” Gondoljátok, ezt kaptam? Nem ezt kaptam. Azt mondta: „Feri, neked ez menni fog!” Ez egy kicsit rosszul esett, nem erre számítottam.„Menni fog? Menni fog!” Szóval a bátorítás lehet nagyon gyöngéd, és lehet néha ilyen „Just do it!”
Tudjátok, elszakadt az olimpián az Achilles-ina egy kis tornásznőnek. Ráadásul csapatverseny volt, ő volt az utolsó ugró, az első ugrását megcsinálta, de ha nem ugorja a másodikat, hiába vezet az amerikai női csapat, akkor vége az egésznek. Az edzője pontosan tudta, hogy hogyan kell bátorítani őt, és ezt a mondatot mondta neki: „Just do it!” Ettől kezdve lett ez a szlogen. Nem egy cég találta ki, hanem az amerikai edző mondta annak a kislánynak. Szakadt Achilles-szel megcsinálta a második ugrást. Még a libabőr is végigfutott rajtam.
Tehát kapok bátorítást, képes vagyok bátorítani magamat. Ha elevenné teszem a bátorításra való figyelmemet, a kapcsolataimból, a beszélgetésekből képes leszek meghallani azt, ami engem bátorít. Hiszen érzékennyé válok, és tudok figyelni ezekre a finom, ösztönző erőkre.
3. Segítség
De jó, hogy ilyen van! Hogy nem kell egyedül mindent bírni. Hogy kik, hogyan és milyen sokat segítenek nekünk. Szinte észre sem tudjuk venni, hogy mi mindig egy történés közepén vagyunk, és előtte is sokan járultak hozzá az életünkhöz, s utána is sokan fognak. Végeztek egy kutatást. Azt nézték, mi a közös koncentrációs tábort túlélőkben. A visszaemlékezésekből kétség kívül egy közös pontra leltek: valamikor valaki segített nekik.
4. Dicséret
A negyedik, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, a dicséret, az elismerés és a taps. Az érzelmi összetartozás fönntartása, megerősítése nagyban múlik azon, hogy képes vagyok-e gondoskodó lenni, tudok-e gondoskodni rólad. Nem azért, mintha te nem tudnál magadról, de tudjuk, hogy a társkapcsolatban, főleg ahol meghittség van, és odaajándékozzuk magunkat egymásnak, nagyon sok pszichés funkciót átadunk a társunknak.
Úgy kezdődik a történet, hogy nem tudom magamat megnyugtatni, anyu jön, és ringat engem. Megy előre az élet, képes vagyok saját magamat is biztonságba helyezni, meg tudom magamat védeni, képes vagyok magamat megnyugtatni.
Egy társkapcsolatban nagyon érdekes dolog történik. Miközben képes vagyok magamért tenni, magamat megnyugtatni, eközben ezzel a funkcióval fölruházlak téged, szabadon. Azzal a lehetőséggel, hogy te legyél az, aki engem mondjuk esténként megnyugtat.
Döbbenetes kísérleteket végeztek, nem szeretem ezeket, mikor gyerekekkel szórakoznak. Amikor még nem szabályozták eléggé a kísérleteket, az etikai szempontot nem figyelték elégségesen. Magára hagytak pici gyerekeket, vagy valami félelmetes dolgot vittek be abban a térbe, ahol ő volt, mondjuk egy műanyag pókot. Azt nézték, hogy a gyerek, aki abban az életkorban van, hogy rászorul arra, hogy az anyukája nyugtassa meg, mit kezd ezzel a helyzettel.
Egészen megrázó két dolog derült ki. Az egyik, hogy amikor kicsik vagyunk, és erős hatás ér bennünket, nem tudjuk megnyugtatni magunkat. Nem tudjuk megvédeni magunkat, ezért megsérülünk. A másik pedig, hogy egészen pici kortól kezdve egyre inkább erősödünk abban a képességünkben, hogy magunkat képesek legyünk megnyugtatni, vagyis hogy magunkért tudjunk cselekedni. Ezért már 2-3 éves gyerekek egy nagy, undorító műanyag pók közeledtével elkezdenek például dúdolászni, énekelgetni vagy magukat ringatni. Ez nagyon jó jele annak, hogy egy gyerek hogyan próbálja önmagát stabilizálni, megnyugtatni, megvédeni.
Érdekes, amikor felnőtt embereken látom, hogy ringatják magukat. Nagyon érdekes, hogy miért van szükséged arra, hogy egy ennyire egyértelmű és ősi módon biztonságba helyezd magad. Látunk embereket, akik ringatják magukat, mások meg nem. Aki ringatja magát felnőttkorban, teljesen tudattalanul is, inkább kiszolgáltatott, mint aki nem.
Olyan világban élünk, ahol mindent megtehetünk magunkért. Kérdés, hogy hogyan válhatunk olyan valakivé, aki képes gondoskodni a másikról. Nyilván a kölcsönösség szempontjából beszélünk erről. Tehát nagyon jó, hogy a társam is ilyen, törekszik arra, hogy rám hangolódjon és gondoskodjon rólam.
A kölcsönösség hozza azt, hogy a tükörneuronjaink abszolút jól érzik magukat, nagy aktivitásban vannak, és mi úgy érezzük, hogy összetartozunk egymással. Ezért fontos, hogy kölcsönösen hangolódjunk egymásra.
Elköteleződtünk, tehát bizonyos pszichés funkciókat, amelyek számomra is elérhetők, a kapcsolat érdekében átadok neked. Ezért este, mikor hullafáradtan hazaérek a munkából, és leülök, van bennem egy természetes igény arra, hogy odagyere és megkérdezd, hogy vagyok.
Ha egyedül élnék, tudnék magammal mit kezdeni, de ezt a funkciót átadtam neked. Ettől épül a kapcsolat. Ugye, mekkora hálát érdemlő dolog, hogy én odaadom magam neked a te tökéletlen szeretetedre. S milyen nagy dolog, hogy te odaadtad magadat nekem, hogy én tökéletlenül szeresselek téged.