Az elismeréshajszolás belső logikája, hogy külső megerősítésre vágyom. Kívülről kérem, mert belül nincs. Értékes vagyok vagy nem, szerethető vagy nem, tehetséges vagy nem, ezt nem tudom. Minden azon múlik, hogy ti mit mondotok. Az elismeréshajszolás logikája, hogy külső megerősítésre van szükségem, mert a belső stabilitás nem létezik, kimunkált önazonosság nincs. Magamat a ti tükrötökben látom.
Tehát addig tudom magamat valakinek, értékesnek, szerethetőnek, érdekesnek tartani, ameddig ti ezt mondjátok nekem. Egyébként nem tudom, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok. De függök attól, hogy ezt megkapjam.
Ha teljesen elönt a séma logikája, akkor mindenkitől elismerést, megbecsülést, szeretetet és elfogadást kérek. Magamat nem tartom annak, nektek kell mondani, adni, megerősíteni, visszajelezni. Ez az egyik verzió.
A másik verzió ugyanebben a sémában, hogy nem annyira a szeretetre, elfogadásra, elismerésre vágyom, hanem inkább hogy csodáljatok, tapsoljatok, hadd legyek híres. Muszáj, hogy lenyűgözzelek titeket. Ha benne vagyok a séma logikájában, akkor valaminek történnie kell. Megyek Rising Starra, Megasztárra, minden sztárra. Ha valahol látom ezt, hogy „sztár”, én ott vagyok. Star Wars: oda is megyek! Ott statiszta akarok lenni. Nekem mindegy, csak ott legyek.
Ha az elismerés-hajszolás séma összefüggéseit nézzük, szóba kell kerülnie a gyerekkori háttérnek, amitől ez kialakul.
Különböző lehetőségek vannak. Az egyik: a szülők tulajdonképpen a gyereket nem szeretik. Különösebben nem törődnek vele, de a társadalmi vagy kulturális elvárásoknak erőnek erejével meg akarják feleltetni a gyermeket, és ezt képviselik mindig. Teljesen mindegy, hogy ő ki, milyen, vagy mit szeretne.
Megtanul a gyermek külső szemekhez igazodni. Egész kicsi korától kezdve úgy látja magát, ahogy a környezete. Mindig annak a szemével néz, aki őt nézi. Nem azt tanulja meg, hogy ő hogyan tekintsen az életre, mit érezzen, gondoljon. Nem tudja, mire vágyik, mi az, ami fontos számára.
Azt nézi mindig, másnak mi fontos. Akkor ezt elismerik, most jó, megfelelt, ez így rendben van. Mindig erre törekszik: önmagamat mások szemével nézi, mert csak az számít. Ha elfogadják, akkor rendben van, egyébként egyáltalán nincs rendben. Aki ezzel a sémával él, érezhet magában nagyon nagy ürességet. Hiszen egészen pici korától kezdve azt tanulta meg, hogy mások hogy néznek rá, ő hogy néz ki kívülről, és hogy hogyan kell kívülről kinézni. Ha ez szeretetlenséggel párosul, csak az elvárások jönnek, egy rideg-hideg világ.
Bizonyos szempontból azonban még könnyebb helyzet ez, mint a másik, ahol ez szeretettel párosul. Amikor a szülő azt mondja: „Én törődök veled. Te egy hétéves kislány vagy, és látom, hogy van Baby Megasztár, szépen veszek neked ruhát, megnézzük, hogy nézel ki a tükörben, áradozok rólad. ‘Pannikám, de csodaszép vagy!’ Fölkészítelek téged arra, hogy elkezdd magadat úgy látni, ahogy mások néznek téged. Én mindig mondom, hogy hogyan nézel ki, hogy hogyan érdemes kinézni, hogyan lehet jó.” Nehéz innen kijönni.
Amerikai főiskolásokat, egyetemistákat kérdezték arról, hogy mi a hosszútávú életcéljuk. 94%-uk azt mondta, hogy a siker.
Néhány nemzedék fölnőtt úgy, hogy a kultúra is arra szocializálta őket, hogy megtanulják magukat mások szemével nézni, majd ettől azt várni, hogy jól lesznek. Miközben ettől bombabiztosan nem lesznek jól.
Viszont ha valakinek azt mondjuk: „Nézd, én azt hiszem, hogy a te igazi nagy problémád, hogy az köt téged le, hogy hogyan szerezz elismerést, hogyan legyél sikeres, hogy add el magad.” Erre a válasz sok esetben ez lesz: „Ez baj? Te biztos, hogy nem vagy egy épeszű segítő. Ha van valami, ami ebben a világban érték meg jó, akkor ez az.”
Nagy nyomorúság, ha valakit megtanítunk arra, hogy mások szemével nézze önmagát.
Ez a bejegyzés Pálferi 2014. december 2-i előadásának egy részletéből készült. (Nyelvileg korrigálta, blogbejegyzéssé szerkesztette: Ungvári Lídia és Ungvári Brigitta.)
Hallgasd meg a teljes előadást ide kattintva.
További előadásokat a témában itt találsz.