Érezhetjük úgy, hogy nem kaptuk meg szüleinktől az elismerést, ami meghatározhatja életünket, mindennapjainkat. Fölismerhetjük, hogy testvérünket jobban szerették. Azzal a tudattal alakul ki a személyiségünk, hogy a szüleinknek sosem fogunk tudni megfelelni. Ezt hogyan lehet mégis pozitívan fölfogni?
Akármit is kaptunk vagy nem kaptunk a szüleinktől, kimondhatjuk, hogy a szüleink úgy szerettek minket, ahogy tudtak. Ezt sokszor, például egy tíz éves gyermek nem értheti. Nem mondom, hogy ezt bárkinek is kötelező így gondolni, csak egyszerűen el lehet ide jutni.
Itt a spirituális szálnak nagy jelentősége lehet. Isten előbb volt, mint a szüleim. Az életet nem a szüleimtől kaptam, hanem Istentől, a szüleimen keresztül. Egyetlen ember sem tud életet adni, legföljebb továbbadni. Ezért az életünket nem a szüleinktől kaptuk, hanem továbbadták azt az életet, amit ők is kaptak.
Az élet forrása Isten. Ha Isten azt akarta és akarja, hogy legyek, hogy fontos vagyok neki, azzal fölülírható az az élményem, hogy az anyám és az apám mit tett vagy nem tett velem.
Egy gyönyörű történetet mondanék. Elek Dóra, nagyon régi ismerősöm, a Baltazár Színházban értelmi fogyatékos fiatalokkal csinálja a színházi alkotásait. Azt mondja: “Képzeld, Feri, elmentünk Miskolcra, a büntetés-végrehajtási intézetbe. A fiatalok előadtak egy színdarabot, és ott ültek a fogvatartottak, nézték a előadást. Vége lett az előadásnak, és úgy éreztem, ez egy kivételes helyzet, teremtsünk most lehetőséget arra, hogy lehessen egymástól kérdezni.
S akkor jelentkezett az egyik fogvatartott: „Azt szeretném kérdezni, hogy lehet születéstől kezdve ilyen nyomorultul élni?” Ezután megkapta a mikrofont egy 21 éves fiatal lány, azt mondja: „A mi esetünkben az önsajnálatnak nincs létjogosultsága”. Értelmi fogyatékos fiatal nő.
Erre szoktam mondani azt, hogy milyen jó, hogy még vannak köztünk sérültek. Nélkülük nehéz volna rájönni, hogy érdemes élni. Milyen óriási dolog: valaki, aki a születésétől fogva megéli, hogy valami nem úgy van vele, mint a többiekkel, azt mondja, éppen emiatt, hogy vagy egy folyamatos önsajnálatban élek, vagy nem.
A mi esetünkben az önsajnálatnak nincs létjogosultsága. Szívesen fordítom át nekünk, akik meg tudunk élni valamit rettenetes fájdalomként és katasztrófaként: A mi esetünkben az önsajnálatnak nincs létjogosultsága!
Ehhez hadd tegyem hozzá egy másik élményemet. Jött hozzám valaki, és egyértelműen láttam az önsajnálatnak az önsorsrontó éltmódját. Sokáig volt nehéz élethelyzetben. Majd azt mondta: „Tudod Feri, most kezdek jól lenni. Egyre jobban vagyok. Néha azért visszamegyek az önsajnálatba, és ott megpihenek.”
Micsoda zseniális önismeret. Már tudom, hogy az önsajnálatnak mi az igazi értelme. Hogy meg lehet benne pihenni. De ha valaki ezt ipari módon űzi, folyamatosan, érdemes megkérdezni, számára ennek mi értelme. Arra jó, hogy egy kicsit megpihenjünk, nem arra, hogy ott éljünk. Látjátok, a legtöbbet azoktól tanulom, akik segítségért jönnek hozzám.