Gyerekekkel beszélgettem. Azt kérdeztem tőlük: „Mondjátok csak, ha a szeretet rövid, vagy a szeretet hosszú, másképpen szeretünk-e?” Azt mondták, ha a szeretet rövid, akkor elég, ha megsimogatom a kutyám, ha hosszú, ólat kell neki építeni.
Aztán megkérdeztem tőlük: „Ha van rövid szeretet, meg hosszú szeretet, akkor mondjátok meg nekem, mit jelent az, hogy a csokoládét hosszan szeretjük?” Az első válaszok így hangoztak: „Nagy táblát kell venni.” Aztán azt mondta egy gyerek: „Ha nem nagy táblát kell venni, akkor lassan kell enni.” Aztán megjelent egy nagyon sajátos válasz, egy kisfiú részéről: „Meg kell venni a tábla csokit, de bele se szabad fogni. Akkor marad a leghosszabban meg.” Végül aztán volt egy gyerkőc, aki azt felelte: „Ha hosszan szeretem a csokit, hagyok belőle másnapra is.”
A végső kérdés pedig így szólt: „Mondjátok meg nekem, hogyha egy férfi hosszan szeret egy nőt, akkor azt hogy csinálja?” Egy ötéves kislány azt mondta: „Ha egy férfi hosszan szeret egy nőt, akkor feleségül is veszi.” Egy másik 6-7 éves kislány azt válaszolta: “Ha egy férfi hosszan szeret egy nőt, akkor mindig, amikor elmegy otthonról, átöleli.” S aztán ott ült elől egy kisfiú, aki azt mondta: „Ha egy férfi hosszan szeret egy nőt, meg is csókolja.”
Lehet röviden és hosszan szeretni. Az életet láthatom folyamatnak vagy egyszerűen a maga pillanatszerűségében. De ha csak a maga pillanatszerűségében látom, akkor nem tudok úgy szeretni, mint amikor hosszan, folyamatszerűen, életre szólóan szeretek.
Szerethetek röviden vagy hosszan, láthatom az életet pillanatában vagy folyamatában. Nagyon sajátosan a hosszú szeretet jele, hogy másképpen élem meg a pillanatnyi szeretetlenséget. Nem feltétlen negatívan. Az életünkben sok minden folyamatszerű. Nem mindegy, hogy ebben a folyamatszerűségben szeretek-e valakit, vagy pedig mindig csak a pillanatszerűségben szeretek és várok el esetleg a társamtól dolgokat.
Amikor valaki gyászol, az egy folyamat. Lehetséges, hogy ekkor rabul ejt engem a szomorúság, a veszteség egészen kifacsar. Abban a pillanatban szinte meg sem tudom mondani, mi a reményem. Egészen elszakítva érzem magam Istentől. De a gyász egy folyamat. És ha tudom, hogy folyamat, akkor el tudom fogadni, hogy van egy ilyen része is. Magamtól is és a társamtól is, aki éppen gyászol.
Nem várom el, hogy a gyásznak ezekben a mélységeiben engem erősítsen a reményemben, lelkesítsen, és úgy szeressen, mint amikor éppen nem gyászol. Ha a kettőnk kapcsolata is egy folyamat, és a gyász is, akkor nagyon sok helyzet és pillanat elfogadható.
Mikor a szerelemnek a lángoló része befejeződik, nem azt mondom, hogy „Lehet, hogy nem is te vagy az igazi.”, hanem azt: „A szerelem folyamatában egy következő lépéshez értünk.”
A saját életutunk is egy folyamat. Rettenetes, amikor egy életet nem tudunk folyamatnak látni. Mindent sürgetünk, siettetünk, minden szakaszba valami olyasmit szeretnénk belegyömöszölni, ami nem oda való.”
Részlet Pál Feri 2011. november 6-i vasárnapi beszédéből (önkéntesek által szerkesztett változat).
Hallgasd meg a teljes hanganyagot ide kattintva.