Carl Rogers egész életét azzal töltötte, hogy segített másoknak. Így megtapasztalta, mi tesz jót, és mi árt az embereknek. Az ő könyvéből (Valakivé válni) szeretnék néhány gondolatot megosztani.
Az első, hogy hosszú távon nem használ, ha másnak mutatom magam, mint aki valójában vagyok. Roppant egyszerű dolgokat fűz hozzá: Ha dühös vagyok, hosszú távon nem érdemes azt mutatnom, hogy jó kedvem van. Ha nem értek veled egyet, akkor hosszú távon nem érdemes úgy csinálni, mintha egyet értenék veled. Ha fáj nekem az, amit csinálsz, akkor hosszú távon nem éri meg úgy csinálni, mintha minden rendben volna.
Amikor megengedem magamnak, hogy megfelelő formában kifejezzem azt, ami éppen bennem van, elindul egy változás az életemben. Amikor pedig ezt nem engedem meg, akkor benne maradok egy számomra káros helyzetben.
A változásért semmi mást nem kell tenni, mint megengednem magamnak, hogy kifejezzem, most mi játszódik le bennem. Ez egy fantasztikus kijelentés: egyszerűen csak rábízhatjuk magunkat saját magunkra.
Valaki a következőt mondta: „Gyerekeket néztem, ahogy játszanak, élnek. Az egyik érzésükből nagyon gyorsan átmennek a másikba. Az egyik pillanatban hatalmas örömmel játszanak és örvendeznek, és teljesen betölti őket az öröm. Majd elesnek, és iszonyatosan, keservesen tudnak sírni. Utána pedig eltelik néhány másodperc, és megint önfeledten játszanak.” Mindenki, aki hajlandó átélni azt, amiben éppen van, biztos lehet abban, hogy ami őt éppen eltölti, nem marad nála sokáig.
Akkor maradnak bennem nagyon sokáig a rossz érzéseim, ha nem élem át azokat. Akkor marad meg ez és ez, ha nem ülök le, és nem mondom azt, hogy ez bizony van.
Ha azok az érzések, indulatok, amiktől félünk, nem akarjuk, hogy legyenek, ha azt akarjuk, hogy a lehető legkevesebb bajunk legyen velük, akkor mondjuk nekik azt, hogy: Tessék, tartózkodjatok csak itt, nyugodtan!
De ez nem jelenti azt, hogy foglalkozni kell vele, hanem ha már ott vannak, akkor már ácsorogjanak ott, ha akarnak. Nincs az az érzés, ami ezt jó néven venné. Tehát, ha nem foglalkozunk vele, akkor nagyon dühös lesz ám, esetleg egy kicsit ugrabugrál még aztán, és látja, hogy hagyjuk neki, hogy ott tartózkodjon, így már nem is olyan nagy poén neki ott lenni.
Mit jelent az, hogy egy érzésnek azt mondom, hogy nyugodtan tartózkodhat nálam? De úgy különösebben nem foglalkozom vele. Innen már csak egy lépés, hogy éld meg az érzéseidet, fejezd őket ki, mert akkor leszel hiteles. Ebben sok igazság van, csak nem mindegy, hogyan értem.
Leírtam pár dolgot, hogy mit nem jelent az, hogy én, miután van bennem egy érzés, azt kifejezem, vagy megjelenítem, illetve hagyom, hogy legyen. Például amikor én szeretném kifejezni, hogy van bennem egy érzés, indulat, érzelem, ez nem jelenti azt, hogy minősítelek. Ezt nagyon sokan így szokták csinálni. Megtanulják valami jó, okos könyvből, hogy akkor válnak hitelessé, és akkor lesz természetes az életük, hogyha az érzéseiket megjelenítik
Ezt pedig a következőképpen teszik. Ránéznek a másikra, és ezt mondják: Hej, de undorító vagy! Aztán kihúzzák magukat, hogy most végre sikerült hitelesen közvetíteniük magukat, és az érzéseiket. Nagyon sokan nem az érzéseiket mondják ki, vagy fejezik ki, hanem rögtön a másikat minősítik. Ez a kettő nem ugyanaz!
Ha van bennem egy érzés, vagy indulat, az nem azt jelenti, hogy a másiknak nekiesek.
A következő: amikor megpróbálom kifejezni az érzésemet, magam előtt beismerve, hogy ez így van, az nem jelenti azt, hogy a véleményemet közlöm. Tehát, itt arról van csupán szó, hogy kimondom, nagyon dühös vagyok! Ezt el lehet mondani, nagyon hiteles közlés. De nem ezt szoktuk, hanem általában rögtön elkezdünk okoskodni. Tehát rögtön kifejtjük a véleményünket.
A harmadik: nagyon sokan ahelyett, hogy kifejeznék maguk előtt, vagy tudatosítanák magukban azt, hogy mit élnek át, elkezdik értelmezni, elemezni a helyzetet. Egy nagyon egyszerű példa. Néhány nappal ezelőtt valakivel kapcsolatban felmerült bennem, hogy engem ez az alak átvágott. El kellett telnie egy csomó időnek, amíg innen át el tudtam jutni oda, hogy rájöjjek, nem ez az én nagy bajom, hanem az, hogy most csalódott vagyok. Egész más, ha azt mondom: “Most azt hiszem, hogy nagyon csalódott vagyok!”, vagy azt, hogy: “Ez a rohadt gazember!”
Az utolsó pedig, a helyettesítő érzések. Vannak hiteles érzéseink, és vannak helyettesítő érzéseink. Ha én például dühös vagyok rád, de úgy döntök, hogy ezt a sértettségemben fogom kifejezni neked, mert ezzel máris egy jó kis játszmát tudunk egymással játszani. Lehet, hogy nagyon hitelesen vagyok sértett, de ez egy helyettesítő érzés, ami elfedi azt, amiről igazán szó van bennem. Tehát még azzal is áltatni tudjuk magunkat, hogy egy olyan érzést fejezünk ki, ami tulajdonképpen nem is az igazi érzésünk.
A lényeg az, hogy tudatosuljon bennem, hogy most ilyen lelkiállapotban vagyok. Ez pedig nem jelent értelmezést, minősítést, okoskodást.