Nem minden ember tud ugyanolyan mértékben vagy mélységben megbocsátani. Hogy valaki képes-e a megbocsátásra, vagy milyen mélységben, annak van egy titka: ez a személyiség fejlődésében gyökerezik. Ugyanis nagy kérdés, hogy az életünkben átélt rosszal pici gyerekkorunktól kezdve mit kezdtünk, vagy mit tanultunk meg? Hogy mindazzal a rosszal, amivel találkozunk csecsemőkorunktól kezdve, mit lehet tenni?
A pszichológusok azt mondják erről, hogy vannak olyanok, akik amikor az életükben a rosszal találkoztak, elsősorban azt tanulták meg – és ez a személyiségfejlődés egy sajátos állomása -, hogy ezzel a rosszal semmit sem lehet kezdeni, ezért le kell választanom magamról. Ez lehet valami rossz, ami engem ér, vagy amiből azt gondolom, hogy én vagyok rossz. Ezt leválasztom magamról, de mégis kell vele valamit tenni. A legjobb módszer arra, hogy ez a rossz valahova kerüljön, de ne nálam legyen, mert én nem tudok vele mit kezdeni, ha kivetítem valaki másra.
Ennek az önvédelmi módszernek nagyon sok előnye van rövid távon. Ha bűnt követnek el ellenem, én iszonyú dühös vagyok, de a dühöm bűntudatot és szorongást kelt bennem, mert nem tudok mit kezdeni vele. Viszont azt gondolom, hogy ez rossz dolog, és a megoldás, hogy megszabaduljak a szorongásomtól, a félelmemtől és a haragomtól, amit rossznak tartok, hogy ezt kivetítem a másikra. Így ő lesz a rossz, és én leszek a jó.
A személyiségfejlődésünkben mindnyájan átmentünk ezen a fázison. De nem mindnyájan jutottunk el oda, hogy a következő lépés is elég mélyen kialakuljon bennünk. Vagy ha tovább is tudtunk fejlődni – akkor is, ha valami nagy megterhelés ért bennünket -, visszacsúszunk ehhez a megoldáshoz a bennünket ért vagy a bennünk tapasztalt rosszra vonatkozóan. Ha már egy kicsit erősebb és fejlettebb vagyok, akkor képes vagyok a rosszal nemcsak úgy bánni, hogy kivetítem a másikra, hogy ő legyen a rossz, én meg a jó. Hanem hajlandó vagyok belátni, hogy én egyszerre vagyok jó és rossz, és elismerni, hogy te is egyszerre vagy jó és rossz. Ez egy óriási lépés a személyiségfejlődésben.
Lehetünk mi 40 meg 125 évesek, akkor sem biztos, hogy itt tartunk. Lehet valaki akárhány éves, és mégis, amikor valami komoly érzelmi terhelés éri, akkor a személyiségfejlődésének egy alacsonyabb fázisára esik vissza, és úgy szabadul ettől a rossztól, hogy te vagy a rossz, és én a jó. Aki az életében tapasztalt rosszal kapcsolatban így működik, annak a számára a megbocsátás vagy lehetetlen, vagy felszínes marad. Ezért igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy vannak olyan emberek, akik nem képesek megbocsátani.
Ezért a megbocsátás azt is jelenti, hogy a személyiségünk elkezd fejlődni. Ha a személyiségünk nem tud fejlődni erről az alapvető megoldásról, akkor nem tudunk megbocsátani. Ha pedig valaki az érettebb személyiségfejlődésbéli megoldásra képes, ő alkalmas lesz a megbocsátásra.
Minél nagyobb terhelés alatt van az énünk, annál nagyobb az esélye, hogy egy fekete-fehér működésmóddal próbálunk szabadulni a rossztól, amit belül élünk át. Ez azt jelenti, hogy akkor járunk jól, ha elég érettek vagyunk ahhoz, hogy bírjuk az ellentmondásokat és az ambivalenciákat. Egy érettebb személyiség állapotának megfelelő, hogy egyszerre szeretlek és gyűlöllek. Hogy egyszerre tartalak jónak és rossznak. Egyszerre haragszom és félek. Egyszerre szeretném a vesztedet és akarom a javadat. Egyszerre akarok veled lenni, és közben nem akarom, hogy velem legyél.
Amikor képesek vagyunk bírni ezeket a kettőségeket, akkor vagyunk a személyiségünknek egy olyan talaján, amelyben a megbocsátás lehetővé válik. Különben nem.
Ezért néha arra van szükség, hogy akin látjuk, hogy az átélt és tapasztalt rosszal nem tud ezekben a kettősségekben gondolkodni, egyszerűen a személyiségfejlesztésre kell buzdítani. Különben sosem fog megbocsátani.
Van egy másik kulcsa ennek a folyamatnak: ha valaki a személyiségfejlődésében nem akadt el, akkor megtanult gyászolni. Ugyanis a személyiségfejlődés lényege, hogy csak akkor tudunk a következő lépésre jutni, ha az előző fázist el tudjuk engedni, meg tudjuk siratni az ott megtalált egyensúlyt, képesek vagyunk abból kibilleni. Ez egy gyász, egy veszteség, ami által fejlődni tudunk.
Ha valaki az önmegvalósítást úgy képzeli el, hogy az önmagam kifejezése napi 24 órán keresztül, az sosem fog fejlődni. Mert ha nem szánsz időt arra, hogy időnként ahelyett, hogy kifejeznéd, ami éppen vagy, elengeded azt, akkor nem lehet fejlődni. Fejlődés nulla. Mi a másik kulcsa ennek a folyamatnak tehát? Az, hogy képesek vagyunk dolgokat elengedni és meggyászolni. Enélkül nem tudunk megbocsátani, de fejlődni sem.
Volt egy találkozásom, ami nagy világosságot gyújtott bennem. Egy csoportban a vezetővel, aki pszichológus volt, az egyik szünetben elkezdtünk beszélgetni. Ő 1956-ban disszidált, kiment az Egyesült Államokba. Ott egy nagyon jó lélektani szakemberré vált, majd hazatérve Magyarországon csoportot vezetett, aminek én is a tagja lehettem. Amikor már több évtizede volt az Egyesült Államokban, nekilátott, hogy egy komoly analízisen essen keresztül. Ekkor már egy nagyon jónevű pszichológus volt, egyensúlyban volt az élete, ott kint megházasodott, voltak gyerekei, lakása, kocsija.
Az analízisen az analitikusa egyszer a következő kérdést tette fel neki: „Mondd csak, te a magyar nyelvet elsirattad?” Elgondolkozott, és azt felelte: „Ez sosem jutott eszembe. Az anyanyelvemet sosem sirattam el.” Pszichológusként a nyelv az egyik eszköze annak, hogy egyáltalán létezni tudjon: neki profi módon meg kellett tanulnia angolul, hogy az lehessen, akivé válni akart.
Amikor elkezdte megsiratni az anyanyelvét, akkor jött rá, hogy mennyi neheztelés, harag, indulat, bosszúvágy volt a szívében. De ettől csak akkor szabadult meg, amikor ráébredt, hogy van benne valami elsiratnivaló, amiről nem is gondolta, hogy el kéne siratni.
Amikor elmondta ezt a történetet, akkor én egy kicsit megvilágosodtam. Rájöttem, hogy ha ezzel a nagy emberrel is ez történt, akkor biztosan velem is így van. Ki fogom deríteni, hogy hol vannak az én el nem gyászolt sebeim. Hogy hol van mindaz, amit én nem engedtem és nem sirattam el teljes mértékben. Rádöbbentem valamire: én sok mindenben meg tudtam bocsátani, de a gyógyulásomnak komoly akadálya volt, hogy nem gyászoltam el teljesen azt, amiben tudatosan és akaratlagosan eljutottam valamilyen mélységig a megbocsátásra, sőt a kibékülésre is, de mégsem gyászoltam el teljesen.
Erről van egy mese. Ez egy férfiről szól, akit a felesége megcsal. Amikor tetten éri, hihetetlenül sebzett lesz a szíve. Próbál megbocsátani a feleségének, de minden alkalommal, amikor a feleségére úgy tekint, hogy ő az, aki megcsalt engem, jön egy angyal és egy követ dob a szívébe. Így telnek el a napok, a hetek, a hónapok és az évek. Amikor a férfi mindig úgy gondol a feleségére, hogy te, aki megcsaltál engem, jön az angyal, és egy követ dob a szívére, pont oda, ahol a seb van.
Amikor az illetőnek olyan iszonyú nehéz lesz a szíve, hogy nem tud vele élni, akkor egyszer csak megszólítja ezt az angyalt, és könyörgőre fogja: „Könyörgöm neked, ne dobj több követ a szívemre, mert nem bírom! Hogyan tudnék ettől a rengeteg kőtől megszabadulni?” Erre az angyal azt mondja: „Nagyon egyszerűen. Amikor a feleségedre gondolsz, akkor ne úgy tedd, hogy ő az, aki megcsalt engem, hanem úgy, hogy ő az, akit valamikor nagyon szerettem. Mindig, amikor így gondolsz rá, jövök, és egy követ leveszek a szívedről.”
Összefoglalhatjuk, hogy mi az, ami a szív mélyén lehetetlenné teszi a megbocsátást, vagy nem engedi azt elmélyülni.
Hadd mondjam ezt a két kifejezést: hasítás és projekció. A rosszat lehasítom magamról – az nem én vagyok -, és kivetítem a másikra. Ha ebben a működésmódban szabadulok meg a rossztól, nem tudok megbocsátani.
A másik a megvetés. A megvetés egy társas alapérzés. Nyolc-kilenc alapérzésünk van. Ebből négy hívva-hívatlanul jön: az öröm, a harag, a félelem és a szomorúság. Ezen kívül van öt társas alapérzés, az egyik a megvetés. Ha valamelyikünk azt tapasztalja, hogy nagyon is alkalmasak vagyunk arra, hogy megvessünk másokat, az árulkodó jel arra, hogy a rosszal kapcsolatban nem tudunk elég hatékonyan működni.
A megvetésben ugyanis azt mondom, hogy te nem vagy olyan, mint én.
A megvetésnek evolúciós haszna van: egy csoport, egy populáció ki tudja zárni azokat az embereket vagy elemeket, akik veszélyeztetik a populáció létét. A megvetés mint érzés tehát roppant hatékony a túlélés szempontjából. Azonban ha valaki leragad, és akkor is ebben van, amikor nem kéne, akkor jól ki fogunk purcanni. Amikor én a másikra úgy nézek, hogy ő nem olyan, mint én, akkor innen már csak egy lépés az, hogy ő nem is ember. Mert a megvetés, amikor igazán kitombolja magát, akkor azt mondja a másikról, hogy „Te nem is vagy ember”. A XX. századi történelem ékes bizonyítékát adja annak, hogy mit jelent, amikor egy ember a személyiségfejlődésében elakad, majd projektál, ennek kapcsán megvet, utána azt mondja, hogy dögölj meg és önmagát felmenti azzal, hogy a másik nem is ember.
Aztán: leértékelés, lenézés. Átgondoltam azokat az embereket, akik ellenem bűnöket követtek el. Ma délután felidéztem az alakjukat. Két dologra jöttem rá, amit a legjellemzőbbnek tartok róluk. Érzés szintjén rossz érzések jöttek, múltbéli fájdalmaknak az íze, és emellett egy együttérzés. Gondolati szinten – de ez a gyomromból jött az érzések mentén – az, hogy az közös ezekben az, hogy nagyon sérültek és nagyon értékesek. Erre a két alapvető közös vonásra találtam: sérültek és értékesek.
Ennek kapcsán mondok egy történetet.
„Az amerikai polgárháború története számos emlékezetes csatát őriz, ám a vége az igazság és a kegyelem drámáját tárja elénk. 1865 tavaszán a Virginia állambeli Petersburg közelében Robert E. Lee tábornok serege éhesen és kimerülten nézett szembe Ulysses Grant ellenséges csapatainak óriási túlerejével. Bár Lee korábban tett egy olyan megjegyzést, hogy inkább ezer halált hal, minthogy megadja magát, rájött, nincs más választása, találkoznia kellett Granttel, mielőtt még a déli sereg teljesen megsemmisülne. Grant és Lee udvarias, bár kínos beszélgetésre ült tárgyalóasztalhoz az egyik bírósági épületben, hogy a fegyverletétel feltételeit megvitassák. Lee feltűnő méltósággal viselte a helyzetet. Grant felajánlotta, hogy élelmiszeradagokat küld Lee éhező katonáinak. A fegyverletétel híre a szövetségiek táborában jókedvű ágyútűzhöz vezetett, melyet Grant nem habozott azonnal leállítani. Lee konföderációs csapata 3 nappal később bevonult a városba, hogy letegye a fegyvert a szövetségiek előtt.
A történetben a következő lépést Joshua Chamberlain tette meg, aki mielőtt beállt a szövetségiek seregébe. A főiskolán teológia és retorika tanár volt. Chamberlain a rabszolga-felszabadítás híve volt, hitt abban, hogy harcolni kell a rabszolgaság ellen. Ezt a meggyőződését egyébként nem mindenki osztotta a szövetségi katonák körében. Ahogy Chamberlain meglátta John Gordon vezette elcsigázott konföderációs hadsereget közeledni az úton, azonnal egy tiszteletteljes gesztushoz folyamadott. Vigyázban álló embereinek „tisztelegj!” parancsot vezényelt.
Emlékirataiban Chamberlain így idézi föl a pillanatot: „Gordon a csapat élén szomorúan, lesütött szemmel lovagolt. Amikor a tisztelgés hangjai megütötték a fülét, fölnézett és megértette a gesztust, lovával egy tökéletes fordulatot tett, hibátlanul tisztelgett, kardja hegyével csizmájának orrára mutatott, majd szembenézett seregével és ő is tisztelgést vezényelt az egymás után elhaladó osztagoknak.” Tiszteletre tisztelettel válaszolt. Közel százezer ember haladt el így a bíróság előtt. Chamberlainnek tehát sikerült rávennie embereit, hogy megbocsássanak azoknak, akiket előző héten még meg akartak ölni.”
Ez a leértékelés és lenézés helyett egy másik hozzáállás. Amikor egyszerre vagyok jó és rossz, és a másik is egyszerre jó és rossz.
Következő: Akiben a függőség és a kiszolgáltatottság ellensúlyozására az uralkodási vágy és az agresszió a legerősebb megoldás, az akadályozza a megbocsátást. Hiszen amikor velünk szemben bűnt követnek el, akkor a tettestől egy érzelmi függőségbe kerülünk, nem tudunk tőle szabadulni, valamit tenni kell. Ha ezt a helyzetet valaki hatalommal, uralkodással és agresszióval próbálja megoldani, nem tud megbocsátani. Ezek a megoldások rövidtávon oldják a szorongásunkat, a félelmeinket, és magunkat tudjuk jó embernek tartani, hosszú távon azonban ellehetetlenítenek minket.
Miért rossz az, ha a primitívebb megoldást választjuk? Látszólag pusztán csak az történik, hogy a másik a rossz, én vagyok a jó, és ebben van némi nyereség. De a folyamat itt nem áll meg, hanem az szokott történni, hogy miközben te vagy a rossz és én vagyok a jó, előbb-utóbb bűntudatom támad, és emiatt magamat is rossznak kezdem tartani. Ezt a rosszat pedig megint úgy hárítom el magamtól, hogy azt kivetítem valakire. Ez egy ördögi kör. Előbb-utóbb az ember tökéletesen elveszti a realitásérzékét.
Egy családtörténetből hadd olvassak el egy részt. Székely Ilona írja, aki családterapeuta az Egyesült Államokban él, közben pedig apáca.
„A Kerekes család 17 éves lányuk, Szilvia második öngyilkossági kísérlete után jelentkezett terápiára. Az apa, Dr. Kerekes egyetemi tanár nagyon el volt foglalva biokémiai kísérleteivel. Az anya egy bankban dolgozott felügyelőnőként. Gyuri, Szilvia két évvel fiatalabb öccse tökéletes fiatalember volt, legalábbis édesanyja szemében. Az öngyilkossági kísérletet az anya és a lánya közti heves vita előzte meg, mert Szilvia több figyelmeztetés ellenére, ismét későn jött haza az udvarlójával töltött találkozóról.
Már az első ülésen föltűnt a terapeutának Kerekesné elkeseredett haragja leánya iránt. Ilyen fokú haragot és megvetetést ritkán tapasztalt terapeuta szülő és gyereke között. Az is kiderült, hogy Szilvia ellen sok más kifogása is volt. Nem kímélte az új cipőjét, sokáig használta a fürdőszobát, zavarta az öccsét a tanulásban, akivel ugyanazt a szobát kellett megosztaniuk, és sok más apróság miatt is hibáztatták őt. Az apa a vitás kérdésekben a felesége mögé állt és az volt a leginkább hangoztatott kifogása, hogy Szilvia nem kér bocsánatot. Gyuri egyetértett a szüleivel, hogy a család egyetlen problémája Szilvia viselkedése.
Szilvia szótlanul hallgatta a rázúduló kifogásokat. Amikor a terapeuta hozzáfordult, még egy ideig hallgatott, majd zokogva mondta, hogy ahányszor csak megpróbált bocsánatot kérni, anyja először megszidja, megalázó szavakkal illeti és követeli, hogy ezután ne történjen meg a kifogásolt magatartás. Sosem tudja, hogy az anyja igazán megbocsát-e vagy sem. Hosszú ideig tartott, míg a családi interakció lassú változásnak indult, és a szülők észrevették Gyuri hibáit is, és elismerték Szilvia igyekezetét.”
Ezt egy szülő a saját hiányai és megoldatlan dolgai révén simán meg tudja tenni a saját gyerekével. Szóval egyszerre vagyunk jók és rosszak, és a másik is. Van egy gyönyörű szép vers, amiben benne van mindaz, amiről eddig szó volt. Mindössze három sor.
„Árnyék mögött fény ragyog.
Nagyobb mögött még nagyobb.
Amit nézek, az vagyok.”
(Gyökössy Endre)
Melyek tehát a hiteles megbocsátás föltételei a kapcsolat szempontjából, egy kapcsolatba ágyazottan? Nézzük ezt öt pontban.
1. A megbocsátás feltétel nélküli.
A feltételhez szabott megbocsátás nem tud végigmenni, mert amikor feltételeket szabok annak, hogy megbocsássak, akkor a saját felelősségemet elhárítom magamtól. Amit pedig magamra kell vennem, hogy valóban meg tudjak bocsátani. Amikor azt mondom, hogy egy feltétele van annak, hogy továbbmenjünk, akkor te vagy felelős, és én már nem. Ezért nem tud a megbocsátás végigmenni. Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok áldozat, s ha nem vagyok áldozat, akkor van szabadságom és ha van szabadságom, akkor tudok cselekedni.
2. A hiteles megbocsátás mindkét fél érdekeit figyelembe veszi.
Nem csak az enyémet, és furcsa módon nem csak a tettesét. Ugyanis ha kiszolgáltatottságból bocsátok meg, akkor a saját érdekeimet nem vettem figyelembe. Azután nagyon könnyen lehet, hogy játszmákat játszunk, s a megbocsátás egy játszma elemévé válik. Ekkor sem jön létre a teljes megbocsátás.
3. A megbocsátás része a kapcsolat fejlődésének.
Ezért vállalom a vele járó konfliktust. Mondjuk egy férj-feleség közti konflikusban az a fajta megbocsátás, amit a feleség úgy ad a férjének, hogy „Jól van, drágám, megbocsátok”, hogy ezzel kikerülje a konfliktust, ez a sohasem lesz elég mély. Az illető sosem fog meggyógyulni, hanem bekerül abba a helyzetbe, hogy az angyal máris dobálja a szívére a köveket. Tehát konfliktus nélkül nincs megbocsátás egy kapcsolatban.
4. A megbocsátás olyan folyamat, amely mindkét fél részéről áldozatokkal jár.
Éppen az áldozatok és a lemondás erősítik a kapcsolatot, amelyben a megbocsátás történik. Akkor is, ha az, akinek megbocsátok, már régen meghalt, mert a vele való kapcsolatom itt bennem él addig, amíg én meg nem halok, sőt, még utána is.
Egy kedves személy jött hozzám, és azt mondta: „A legnagyobb bajom az, hogy már végérvényesen nem beszélek a saját testvéremmel. Megszüntettem vele minden kapcsolatot. Most, hogy lesz a negyvenedik születésnapom, akarok ezzel valamit kezdeni.” Elkezdett beszélni arról, hogy mi történt kettejük között. Egy órán keresztül mondta, hogy mi minden történt. Mondta a dühét, a fájdalmát, hogy hogyan próbálta a kapcsolatot helyreállítani, hogyan mondta a testvérének, hogy mit csinál rosszul. Én semmi mást nem csináltam, csak végighallgattam. Egyetlen mondatom volt csak a legvégén.
Miután elmondta ezt az egészet, könnybe lábadt a szeme, és én annyit mondtam: „Tudod, azt gondolom, te most egy álmot is siratsz.” Ettől elkezdett zokogni, és azt felelte: „Sosem gondoltam volna, hogy ez így van. Én negyven éven keresztül, mint keresztény katolikus, hordoztam magamban egy álmot, hogy az én testvéremmel milyennek kell lennie a kapcsolatomnak. Miután a kapcsolatunk egyre kevésbé volt olyan, én egyre inkább őt tettem felelőssé, hogy az én álmom nem valósul meg. Ezért aztán egyre inkább azt akartam, hogy változzon meg.” Elkezdett zokogni, majd a végére érve azt mondta:
„Most megértettem valamit. El kell siratnom az álmomat. S ha elsiratom, akkor egyszer csak az az áldozat, amit itt hozok, az a lemondás, ami megtörténik, az a gyász, amin végigmegyek, lehetőséget ad arra, hogy a testvéremet megint szeressem.”
A megbocsátás áldozatokkal jár, kölcsönös lemondással valamiről.
5. A megbocsátás lehet aszimmetrikus.
Vagyis az, akinek megbocsátok, lehet, hogy nem is tudja, hogy én milyen folyamaton megyek keresztül. Sosem kért tőlem bocsánatot. Azonban ha egy megbocsátás végigmegy, a gyümölcsei szimmetrikusak. Vagyis az egész kapcsolatot érintik, nem csak az én életem. Ez nagyon jó benne: én, egyedül is tudok gyógyítani egy kapcsolatot, nem csak magamat.