Az önértékelés, ahogyan magamat értékelem, semmit nem mond el az önbecsülésről, és a kettőt megkülönböztetni az egyik legizgalmasabb dolog.
Az önértékelés egy racionális viszony magamhoz.
Az önbecsülés érzelmi viszony magamhoz. Azt jelenti, hogy pozitív érzéseket táplálok magam iránt, hogy jóban vagyok magammal.
Hogyha jó társaságban akarok lenni, egyedül vagyok egy kicsit, nem untatom magam. Hogy biztonságban érzem magamat magammal, érdeklem magamat. Ha magamra gondolok, jó érzéseim támadnak. Ezért mikor egyedül vagyok, nem magányos vagyok, hanem magammal vagyok. Ez az önbecsülés.
Ha valaki az önbecsülés külső forrásához kénytelen fordulni a belső forrás hiányában, akkor az elismerés, a dicséret és az összes többi fel tudja tölteni az érzelmi állapotát és saját magához való viszonyát. Ilyenkor tényleg jól van. Jól érzi magát, jóban van magával, kicsit meg tud nyugodni és pihenni, és azt mondja:
„Hát csak én! Szép vagyok! Szép az élet, szép a világ, jól csinálom. És mások is látják.” De ha elmarad a dicséret…
Ha valaki csak a külső forráshoz tud kapcsolódni az önbecsülése szempontjából, akkor folyamatosan tölteni kell. Olyan, mintha lenne egy tartály bennünk, az önbecsülés tartálya. De ha csak a külső forrás létezik, akkor van rajta egy lék. Ha nagy a lék, minden nap szükséges a dicséret, mert naponta kiürülsz. Ha van dicséret, jól vagy, ha nincs dicséret, nem vagy jól.
Ha az önbecsülésnek csak a külső forrása érhető el, akkor ismerem azt a belső jó állapotot, hogy jóban vagyok magammal, olyankor szívesen vagyok magammal, meg tudok nyugodni, tudok pihenni, aludni, jó érzésekkel ébredek, rendben van az élet, és én is rendben vagyok. Igen ám, de belül nem vagyok szabad, mindig teljesítenem kell, sőt a környezetemnek is pozitívan kell értékelnie.
Ha ezt nem kapom meg, önmagában nem elég, hogy jól csináltam. Arra van szükségem, hogy ezt kimondják. Ha nem mondják, nem vagyok jól. Van, aki évekig is bírja, s utána… egyszer csak megkeseredik.