Mi köré szerveződik és csoportosul az életünk? Kire nézünk fel a leginkább abban az értelemben, hogy megengedjük neki, hogy szervezze az életünket? Ki van a szívünk középpontjában? Felvázolhatunk öt lehetőséget, hogy mi minden lehet a középpontban, uralkodhat rajtunk, és az milyen viszonyt hoz létre köztünk és Isten közt, és ennek milyen következményei vannak a végidő, az üdvösség, a megváltás, a mennyország felé. Ezek közül egy emberre akár több is jellemző lehet, nem mondanám, hogy valaki csak ilyen vagy olyan.
1. A sebzettség van a középpontban
Biztos, hogy mindannyian többé-kevésbé sérültek vagyunk. Ennélfogva lehetséges, hogy valamelyikünknek az életében valamiféle sebzettség van a középpontban, valamilyen fájdalom, veszteség, nyomorúság köré szerveződik az életünk.
Ebből adódóan mindent a sebzettségen, a nyomorúságunkon, fájdalmon keresztül látunk, annak a ködén keresztül szemléljük az életet. Ezért az istenkapcsolatunknak talán a legjellemzőbb kijelentései így szólnak: „Uram, miért hagytál el engem? Miért hagyod, hogy ez történjen? Miért nem hallgatsz meg engem? Miért büntetsz engem? Mivel érdemeltem én ezt ki? Miért nem szeretsz engem?” A sérültségemnek valamiféle jellegzetessége, belső logikája rátelepszik az istenkapcsolatra. A sérültséghez általában az is hozzátartozik, hogy erre nem látok rá. Tehát amikor ezeket a kérdéseket mondom, akkor ezt tartom valóságnak. Azt gondolom Istenről, hogy ő tényleg ilyen, és tulajdonképpen egy ködben élem az életem.
Amikor előkerül az üdvösség vagy az örök élet, akkor pedig azt gondolom, hogy ez egy újabb feladat, amire természetesen ugyanúgy nem vagyok alkalmas, mint az életre, amivel kapcsolatban ugyanúgy a szorongásaimmal, az aggodalmammal, az alkalmatlanságommal, vagy csak rengeteg kérdőjellel találkozom. Itt is inkább valamiféle negatív világ az, ami felé tekintek, vagy amin azt gondolom, át kellene verekednem magam. De hát mikor jutok el én oda?
Lehetséges, hogy valaki akarva-akaratlanul, a legtöbb esetben nem is tudatosan, a sebzettségének, a fájdalmának, valamiféle veszteségnek vagy nyomorúságnak a ködén keresztül szemlél szinte mindet. A középpontban a saját nyomorúsága áll.
2. Tárgyak és helyek vannak a középpontban
A második lehetőség, amikor tárgyak és helyek köré szerveződik az életem. Ha éppen van megfelelő fizetésem, akkor jól vagyok, és azt mondom: „Isten szeret engem. Van gondviselés.” Abban a pillanatban, hogy esetleg elbocsájtanak a munkahelyemről, azt mondanám: „Istenem, hol vagy? Nincs gondviselés, Isten nem szeret engem.” Tárgyakon és helyeken keresztül élem meg, hogy Isten jó vagy rossz, szeret vagy sem, van gondviselés vagy nincs. Ahogyan ezek a tárgyak bennem szervezik az életet, ezeken keresztül azt élem meg, hogy ha valamit birtokolok, ha az enyém lesz, amire régóta vágyom, akkor egy kicsit megnyugszom. Akkor úgy érzem, hogy érdemes volt. „Csak van eredménye az életemnek!”
Amikor valaki, aki a tárgyak köré szervezi az életét, az üdvösségre vagy a mennyországra gondol, rögtön egy hely jut eszébe. Ráadásul ezen a helyen azok a jó dolgok történnek majd, hogy lesz mit enni, és már nem kell főzni. Lesz mit inni, és nem kell mosogatni. Soha többet nem fázunk, és nem kell kabát. Tárgyak, tárgyakkal kifejezhető helyek és egyebek kerülnek a középpontba
3. Valaki más van a középpontban
A harmadik lehetőség, hogy valaki más van a középpontban, és köré szerveződik az életem. Egy TE köré. Ez a TE lehet egy személy, mondjuk a férjem vagy a feleségem. Lehet egy csoport, egy közösség, az egyházam, a felekezetem, bárki és bármi, nem csak egyes ember, hanem több is.
Ekkor például fiatal nőként azt mondom: „Amíg nincs mellettem egy férfi, addig mit mondhatnék el Isten szeretetéről? Addig az élet mégiscsak egy nyomorúság.” Aztán felbukkan a férfi, aki elvesz engem, és azt mondom: „Az élet jó mederbe került, és végül is úgy látom és érzem, hogy Isten szeret, mert nőként megélem, hogy van egy férfi.” Aztán jön a következő kérdés, hogy jön-e a baba? Amíg nem jön, addig elszakítva érzem magam Istentől. Amikor jön, megint megnyugszom: „Mégiscsak szeret engem Isten.”
Ha vannak barátaim és tapasztalom a szeretetüket, jól vagyok, de ha éppenséggel valami konfliktus merül fel, úgy érzem, az élet nem jön másokon keresztül. Valahogy nem tudok ahhoz a forráshoz kapcsolódni, amelyen keresztül jön az élet, mert számomra az kizárólag másokon keresztül érkezik. Önmagamon keresztül ezt nem tapasztalom, Istenhez sem tudok úgy kapcsolódni, mert másokon keresztül jön.
Mit képzelek az az üdvösségről, a megváltásról? „Itt egyre több veszteség van. El kell szakadnom a szeretteimtől, de odaát végre együtt leszek azokkal, akiket szeretek. Végérvényesen és elszakíthatatlanul helyreáll a rend úgy, hogy együtt lesznek azok, akik egymást szeretik. Isten ezt jól elgondolta. Csak addig itt nem annyira kényelmes.” Minél idősebb vagyok, ez annál kényelmetlenebb, mert azt élem meg, hogy a többség már odaát van, így már nekem is ott kéne lenni. Hiszen ott vannak mindaz, amiből és akikből számomra az élet érkezik.
4. Én vagyok a középpontban
Ezt nevezhetném valamiféle énközpontúságnak. Jövok, vagy nem jövök a templomba, de a mondataimban mindig kulcsszerepe van annak, hogy ÉN, még ha ezt nem is mondom ki.
Ebben az esetben az Istennel való kapcsolatom miért érdekes és miért fontos? „Azért, mert eljövök a templomba, hiszen itt meg tudok nyugodni, ÉN. Aztán egy kicsit imádkozom, ami azért jó, mert akkor átélek valami békét, ÉN. Amikor itt vagyok a liturgiában és énekelek, akkor elfog a harmónia, és úgy felemelkedik a szívem, az ENYÉM. Aztán az imádságnak lehetnek jó gyümölcsei. Az utóbbi időben örülök is, olyan egészséges vagyok, ÉN. Még az is lehetséges, hogy az Isten ad egy jó munkát, és akkor nemcsak egészség, hanem munka is van. Akkor lesz jó fizetésem, NEKEM.”
Ebben a világban akarva-akaratlanul, tudatosan vagy sem, Isten az a valaki, aki engem boldoggá tesz, és nagyon jóban tudok vele lenni, ha ez így van. Ha pedig nem, komoly kérdéseim merülnek föl. Mikor a megváltásra, vagy az üdvösségre gondolok, akkor azt mondom: „Örök boldogság! Végre nem lesz betegség, csak boldogság, egészség, harmónia. Akkor kiteljesedek. Az lesz aztán az önmegvalósítás csúcsa.”
5. Isten van a középpontban
Talán lehetséges egy ötödik központ köré is szerveződnünk, Isten, Jézus köré. Mit jelent ez? Most olyasmit mondok, ami elsőre talán fölháborítónak hangzik. Amikor Isten köré kezd el szerveződni az életünk, vagy legalábbis van néhány élményünk, tapasztalatunk erről, akkor valami olyasmi történik, hogy azt mondom: „Üdvösség? Tulajdonképpen nem érdekel különösebben.” Mert engem az érdekel, hogy az Istennel való kapcsolatomban legyek, és ha meghallom azt a szót, hogy üdvösség vagy mennyország, akkor Isten ő a vele való kapcsolatom jut eszembe. Ha meghallom azt, hogy örök élet, akkor az jut eszembe, hogy Istennel élhetek. Egyszer csak egy személyközpontú világba kerülök, ahol két személy kölcsönös szeretetkapcsolatáról van szó.
A keleti misztika szerint „Istent nem is lehet szolgálni” két ok miatt. Egyrészt azért, mert Istennek nincs szüksége a szolgálatunkra. Ennél sokkal többre vágyik, és többet is ajánl. Nem arra vágyik, hogy mi szolgáljuk őt, mindig a kicsi és a nagy összefüggésében. Hát egy édesapa vagy egy édesanya, aki szereti a gyerekeit, azt várja tőlük, hogy szolgálják azért, mert ők kicsik, ő meg a nagy? Egy férfi azt várja a feleségétől a meghittségben, hogy ő szolgálja, és ez viszont is így lenne? Azt mondja a keleti misztika, hogy Isten egyáltalán nem akarja, hogy őt szolgáljuk, mert ennél többet ajánl és többet is tud adni.
Innen jön a második ok a keleti misztikából, mégpedig az, hogy Isten nem is engedi, hogy szolgáljuk. Azt mondja:
„Ha engem szolgálni akarsz, azt csak másokon keresztül tudod megtenni. Nem tudsz közvetlenül szolgálni engem, már csak azért se, mert nem kérem, nem akarom, és nem is szükséges ez. Ennél többet kérek és adok.”
Ha valamelyikünk éppenséggel szolgálja Istent, az jó, ha ennyit tudunk. De ennél van valami sokkal több.
Mi az, ami aztán ebből mind következhet? Amikor létrejön valamiféle Jézus-központúságunk, akkor egyszer csak már nem a sebzettségeink ködén át látjuk az életet, hanem az Istennel való kapcsolaton keresztül, és ez egy egészen más látásmód. Nem arról van szó, hogy a sebzettségeink egy pillanat alatt gyógyulnának, csak másképpen látjuk őket a kapcsolat felől nézve.
A tárgyakra is egészen másképpen tekintünk. Egyáltalán nem mondjuk, hogy értelmetlen, felesleges, hiszen az a teremtett világ. Meg tudjuk becsülni, nagyra tudjuk értékelni, és ha van, örülünk neki, de ha nincs, nem leszünk tőle szomorúak. Aztán egészen másképpen nézünk mindenkire, akire azt mondjuk, hogy TE, legyen szó egyes emberről, vagy csoportról. Mindenkit meg tudunk becsülni, sőt tudunk tisztelettel fordulni mások felé még akkor is, ha ők nem fordulnak felénk így.
Végül mindarra, amit így szoktunk megnevezni, hogy ÉN, egészen másképpen nézünk, mert egy kapcsolat felől nézünk magunkra. Felfedezzük az elvehetetlen emberi méltóságunkat. Közben pedig rácsodálkozunk arra, hogy miközben végtelenül értékesek, fontosak, rendkívüliek és egyediek vagyunk, mégis, ha egy kicsit is bölcsek vagyunk, eszünkben sincs saját magunk köré szervezni az életet. Mert az akkor pont olyan szűkös lesz, mint mi. Ha van valami jó, az az, hogy nem kell magunk körül keringeni.
Tehát amikor Isten köré szervezzük az életet, egyszer csak mindaz, ami addig valahogyan be akart bennünket kebelezni, az erejét kezdi veszíteni, mindehhez fel tudunk venni egy sokkal szabadabb viszonyt. Rácsodálkozunk arra, hogy mit jelent annak az öröme és szépsége, hogy Isten nem akarja, hogy szolgáljuk. Ennél sokkal többet kínál, és mi sokkal többet tudunk adni.