John Payne kambodzsai, dzsakartai menekülttáborokban dolgozott segítőként. Ezekben a több százezres táborokban gyerekekkel foglalkozott éveken keresztül. Ezrével jöttek-mentek ott a gyerekek, poszttraumás stressz szindrómával. Szorongtak, féltek, miközben állandóan éberen figyeltek, honnan jön a veszély. Ezért impulzívak voltak. Az ösztönkésztetéseiket nagyon nehezen tudták kordában tartani.
Egy pillanat alatt kiborultak, jött a harag, aztán az agresszió, de közben igyekeztek kényszercselekvésekkel valamiféle stabilitást adni az életüknek. Mindenféle rituálékat találtak ki maguknak, protokollokat, hogy például a sátruk és az illemhely közötti utat csak ugyanott tették meg, vagy meghatározott számú lépéssel mentek valahonnan valahova. Annyira instabilak voltak belül, hogy megjelentek a kényszercselekvésre utaló motívumok, hogy valami kívülről tartsa őket.
John Payne pedig elkezdett azzal foglalkozni, hogy hogyan lehetne segíteni rajtuk, és erre kidolgozott egy csomó jó dolgot. Úgy hozta az élet, hogy később elkerült Angliába a családjával. Ott középosztálybeli gyerekekkel foglalkozott. Azt írja az Egyszerűbb gyermekkor című könyvében, hogy egyszer csak elérkezett a megvilágosodás pillanata:
A középosztálybeli angol gyerekek kísértetiesen hasonló tüneteket mutattak, mint a dzsakartai menekülttáborban rettenetes borzalmakat átélő, életföltételek minimumán élő gyerkőcök.
Ingerlékenyek voltak, feszültek, lobbanékonyak, késztetéseiket nem tudták kordában tartani, a környezetük fölött szívesen próbáltak uralkodni. Levetették magukat, hisztiztek, ameddig nem úgy volt, ahogy akarták. Az új dolgoktól rettegtek, látni lehetett, hogy szorongnak és rosszul vannak.
Payne pedig elkezdte a kettőt együtt látni. Hogy ezek a rettenetes sorsú gyerekek és ezek az angol középosztálybeli gyerekek szinte ugyanolyan tüneteket mutatnak. Rájött, hogy valójában mégiscsak van közös vonás köztük. Mégpedig az, hogy mind a két csoportnak egyaránt elvétetett a gyerekkora. Túl hamar kerültek bele a felnőtt világba. Ez elvette tőlük a gyerekkort, és ez érthetővé tette azt, hogy valamilyen válaszreakciót adtak arra, ami nekik sok volt.
A menekülttáborban lévő gyerekek traumatizálódtak. Rettenetes élményeket éltek át. Az angol középosztálybeli gyerekek pedig ezt sok éven keresztül, apró adagokban kapták meg. Ezért a válaszuk a túl nagy stresszre, a túl nagy ingerre és a túl bonyolult életre hosszú távon ugyanaz lett. Minekutána Payne-nek volt egy csomó jól kidolgozott, szakmailag helytálló módszere, elkezdte ezeket a gyerekeket olyan módon gyógyítani, ahogyan a rettenetesen megsérült ázsiai gyerekeket: és bejött. Megírta az „Egyszerűbb gyermekkor” című könyvet.
Miért érdekes ez? A mi világunkban a gyerekeket túl sok tárgy veszi körül. Túl sok választási lehetőség és kényszer, valamint túl sok információ éri őket, túl nagy sebességen élnek. Amikor ez a négy dolog hosszú távon ér egy gyereket, ez valójában nem felel meg annak a sebességnek, ahogyan fejlődni tud. Mert élettanilag meghatározott, hogy körülbelül mennyi stresszt, információt, impulzust tudunk normálisan elrendezni magunkban.
Páyne azt mondja: „Rájöttem, hogy ha normalizáljuk a gyerekek környezetét, akkor normalizálódnak a gyerekek.”
A ma gyerekeit nagyon gyakran a magatartászavar, figyelemzavar, hiperaktivitás, kényszeres cselekvés jellemzi. Van egy kulcsunk: hogy a gyerekeink életét le kellene egyszerűsíteni. Mert ha ezekből túl sok van, az túl nagy stresszt jelent, és erre a gyerekek nem tudnak jó választ adni. Mert az már túl sok.
Payne mond egy nagyon érdekes dolgot: tulajdonképpen minden gyerek bogaras. Ez rendben is van! Ahogy épülnek föl, találják ki a maguk világát, próbálnak egyensúlyban lenni, tájékozódni, minden gyereknek van valami kis beütése. De ez teljesen rendben van. Végül is a felnőttek is bogarasak, csak mi ezt könnyebben megengedhetjük magunknak.
Normális, hogy minden gyerek egy kicsit bogaras, és ebben semmi kritika vagy ítélkezés nincs. Igen ám, de ha a bogaras gyerekekhez túl sok stresszt rendelünk, akkor kapunk mindenféle zavart és szélsőséges magatartásformát. Nagyon egyszerűen: A gyerekek mindenképp bogarasak, ezzel nincs mit tenni. A stresszel kell valamit kezdeni, vagyis egyszerűsíteni a világot, amiben vannak.
Például van egy álmodozó gyerek, kicsit lassú, de az álmodozásai miatt kreatív, érzékeny. A szülőknek ügyességet igénylő feladat, hogy ezt a gyerkőcöt minden reggel elkészítsék. Valaki így mondta: „A gyerekem olyan, hogy hiába nyolcéves, reggel öltöztetem. Mert ha ő öltözne, sose lenne kész. Föladom rá az inget, mondom neki, hogy: ‘Dugd be a kezedet az ing ujjába!’ Már rajta van, csak be kell dugni. Nem dugja be. Ekkor borultam ki, és mentem pszichológushoz.” Ő nem a gyereket küldte, hanem ő ment, egy szuper anya volt. Azt mondta: „Velem valamit csinálni kell, mert nem bírom.”
Ő egy ilyen gyerek. Ezt a néhány évet még pluszban oda kell tolni, keretek között nő. Nem mondhatnánk, hogy egy átlag gyerek, de ez nem is nagy baj, tud fejlődni, növekedni. Egy ilyen gyerkőcben, aki álmodozik, bóklászik, szereti felfedezni a világot, egy csomó érték van. Ha egészséges keretek között nő fel, akkor nagyon értékes felnőtt lesz, aki életképes és rendben van. Ha egy ilyen gyereknek túl sok stresszt adunk, akkor kijöhet egy figyelemzavaros gyerek. Nem volna figyelemzavaros, ha egy megfelelő, egyszerű környezetben lehetne. Ez az ő bogara. Ha az ő bogarasságához túl sok stresszt adunk, akkor figyelemzavaros gyerek lehet belőle.
Képzeljünk el egy másik gyereket, aki aktív, állandóan csinál valamit, mindig van valami jó ötlete. Mielőtt a pedagógus megszólalna, átveszi az irányítást. Állandóan el kell terelni a figyelmét, összpontosítani, kordában tartani. De ő egy színes gyerek, mert nemcsak arra képes, hogy állandóan csinájon valamit, hanem jó ötletei vannak. És azt is mondja, hogy egyedül nem olyan jó ezeket az ötleteket megvalósítani, maga köré szervezi a többi gyereket.
Többször kell rászólni, a szülő stresszhormon szintje komolyabb szintre evickél tartósabban, kell némi relaxációs gyakorlat. De egyébként keretek között tartható, és egy nagyon értékes valaki lesz, olyan, aki jól van, köszöni szépen. Adjunk hozzá túl sok stresszt, lesz belőle egy hiperaktív, kezelhetetlen gyerek. De ha a stresszből elveszünk, akkor kezelhető.
Másik gyerkőc: akinek bélyeggyűjteménye van. Bejön a nagymama, akit megkért az édesanya, hogy „Te, Ilonkám, egy kicsit takaríts fel a gyereknél.” Jön a nagymama, már csinálja is, bélyeggyűjtemény föl a polcra, a bélyeg elszakad. „Nem számít, rendnek kell lenni!” Jön a gyerek az iskolából, a többiek elmentek focizni, de ő rohan haza a bélyegeihez. Ordítás, sírás, összeomlás: „Anya, nézd meg, hogy mit csinált a bélyegemmel?!”
Vannak gyerekek, akik nagyon szeretik azt a fajta rendet, amit ők találnak ki. Ez egy felnőtt számára lehet, hogy kutyulmány, rendetlenség. De ez az ő rendje. És ha elvesszük tőle az ő rendjét, ami az ő bogara, hozzáadunk jó sok stresszt, és kijön belőle egy kényszerneurotikus gyerek. Megyünk és agyonkezeljük őt, pedig megtehetnénk, hogy egyszerűsítjük az életét.
Túl sok tárgy, választási lehetőség, információ és sebesség. Pont azt érdemes csinálni, amit meg is tudunk csinálni. Egy amerikai gyereknek átlagosan 150 játéka van. Mi történik akkor, ha túl sok tárgya van egy gyereknek? Lesz egy kupac, amivel nehéz mit kezdeni. Még egy felnőttnek is, de egy gyereknek még inkább. „Melyiket vegyem elő?” Előveszi az egyiket két percre, akkor lökdösi, az mégsem érdekli, inkább a másik, sőt, inkább a szatyor, és erre azt mondják, hogy figyelemzavar. Valójában nem biztos, hogy az, hanem túl sok mindenre figyel. Annyira sok minden van körülötte, hogy ennyi minden között nehéz egy dologra figyelni.
Ilyen egyszerű dolgokat lehet elkezdeni, hogy bemegyek a gyerek szobájába, akár meg is lehet vele beszélni, hogy a játékokat felezzük. Az derül ki, hogy a gyerekeknek ez nem szokott problémát okozni. Ha ezt esetleg úgy csináljuk, hogy: „Gyűjtsük össze néhány játékodat, és odaadjuk valamelyik szeretetszolgálatnak. Vannak olyan gyerekek, akiknek egyáltalán nincsenek is játékaik. Milyen jó dolog, hogy fognak örülni! Gyere, válogassuk ki.” A gyerekek a játékaik többségét minden további nélkül odaadják.
Hogyha leegyszerűsödik mindez, akkor elkezd játszani azokkal a tárgyakkal, és a tárgyaknak megnő az értéke. Ha túl sok tárgy van, azok az értékükből éppenhogy veszítenek, hiszen a játék kimarad, a tárgy marad. Egy kutatás szerint az Egyesült Államokban, körülbelül az ’50-es években történt meg a fordulat, amikor a játékról a tárgyra helyeződött a hangsúly. Ez azt jelenti, hogy már egy kulturális örökségünk, hogy nem a játék folyamatán van a hangsúly, amitől készségfejlesztés, egészség, önmagunk elfoglalása, és sok egyéb jó dolog történik velünk, hanem a tárgyakon.
Ha sok tárgy van, eltűnik az értéke. Miközben a választás egy csomó stresszel jár.
Ezt azok, akik gyártják a kütyüket, nagyon jól tudják. Régen úgy volt, hogy gyerekjátékokat a játékboltban lehetett kapni. Most ki emlékszik még erre? Ma már mindenhol. Ez persze hogy hat a gyerekre. A szülő pedig – és itt megint van egy nagyon izgalmas trükk – azt mondja: „Amikor megveszem neki a századik kütyüt, és elnézem, ahogy játszik vele, látni való, hogy mekkora öröm ez!” A szülőnek. Mert a gyerek egyre rövidebb ideig játszik, hiszen nem a játékot tanulta meg, hanem azt, hogy tárgyakra van szükség. A szülő pedig örömmel veszi, ahogy látja, hogy a gyereke – bár egyre rövidebb ideig –, de örül annak, amit vett.
Kevesebb tárgy, lassítás, kevesebb információ és választási lehetőség. Egy kutatás során mindenféle zavarban érintett gyereknek – hiperaktivitás, magatartászavar, figyelemzavar, kényszerneurotikus tünetek – egyszerűsítették az életét. Maradt a bogarasság, és kevesebb lett a stresszhatás. Majdnem 70%-uk a nem elfogadható világból az elfogadható világba került át, amivel lehet egy osztályban tartani, amivel tud fejlődni. És nem kellett semmilyen gyógyszert adni.