Létezik egészséges, strapabíró személyiség?
Két gondolatot mondanék ezzel kapcsolatban. Az egyik az, hogy kimutatható, hogy a stressz önmagában nem betegít meg. A stresszre adott válaszon múlik minden. A másik pedig, hogy a világlátásunk és az ahhoz kapcsolódó cselekvőkészségünk és -képességünk nagyon összefügg az egészséggel.
Most nézzük meg a szívós személyiség jellemzőit.
Az első pont az elköteleződés. Mit jelent ez? Az abban való hitet, hogy amit teszek, jó, hogy értelmes életet tudok élni, amelynek van célja és értelme. Tudok teljes emberként élni és cselekedni, alkalmas vagyok az önfeledtségre.
Az elkötelezett ember képes célokat kitűzni. Ebből adódóan meg tudja különböztetni a fontosat a nem fontostól. Hogy mi vezet el a céljáig, és mi nem. Nem áll le minden sarki igazságtalanságnál.
Nézzük meg az elkötelezettség és a személyiség összefüggését. Egy olyan világban élünk, amely úgy hat a személyiségünkre, hogy minden viszonylagos, relatív. Elvesztettük azokat a tájékozódási pontokat, amelyek alapján meghatározhatnánk, minek mi a helye, a fontossági sorrendje, vagy régi szóval, hierarchiája. Már nincs olyan pontunk, amelyből kiindulva az egymás mellett élő norma- és értékrendszerek között összefüggést vagy értékrendet tudnánk teremteni.
Ez a vallásokra is érvényes. Mert amióta egymással klassz párbeszédet folytatunk, a kereszténység kiesett abból az illúziójából, hogy odalépjen egy hindu vagy muzulmán ember elé, és azt mondja: „Én a Kinyilatkoztatásból vezetem le a normarendszerem!” Mert a buddhista vagy a muzulmán meghajtja a fejét, és azt mondja: „Én is!”
Ha egy adott rendszeren belül vagyok, és abban elköteleződöm, akkor képes vagyok ahhoz képest mindennek megtalálni a helyét. De ha nem köteleződöm el, és egyszerűen csak kívülről nézem az életet, akkor nincs ilyen pont. Ez állandóan összezavar bennünket, és növeli a bizonytalanságunkat. Egyéni életminták maradnak, csoportideológiák, közösségi normarendszerek. Van egy baráti társaság, tőlük tanulom, hogyan érdemes élni.
Reális problémának tűnik, hogy vasárnap kirándulni menjen a család vagy templomba? A kettő egyszerre nem megy, mert egy jó kirándulásba nem fér bele a mise. Ha valaki nem elég elkötelezett egy vallási rendszeren belül, számára tökéletesen egyenrangúnak tűnnek a választási lehetőségek: az ő személye, a család érdekei és a mise. Nem létezik számára olyan pont, amelyből kiindulva el tudná dönteni, hogy melyiket válassza.
A pillanat a döntő, vagy hogy a gyerekek mennyire hangosan kiabálnak a kirándulás mellett. Ez pedig a kirándulás irányába sodorja a családot. Ha pedig számomra a tájékozódási pont a gyermekek hangos kiabálása, akkor az meghatározza a család elkövetkezendő 15-20 esztendejét a vasárnapokra nézve.
Felnőtt embereknél sem alakul ki egységes önazonosság-tudat. Mert hogyan alakul ki az önazonosságunk? Úgy, hogy serdülőkorban még mindig ragaszkodunk a példaképeinkhez, kötődünk a szüleinkhez, a minket meghatározó családhoz, otthonhoz, osztályközösséghez, barátokhoz. Ez így nagyon jó. Ezt úgy nevezzük, hogy átvett identitás. A külső dolgok határoznak meg minket, de ezekkel mi teljességgel azonosulunk, éppen ezért otthon vagyunk bennük. Nem szerepeket játszunk, hanem jól érezzük magunkat, de amit magunknak hívunk, az valójában egy átvett dolog.
A személyiségünk serdülőkorban különálló kis mozaikokból, darabokból áll össze, és mindegyikhez képesek vagyunk úgy kapcsolódni, hogy ez vagyok én. Ezért lehetséges, hogy mondjuk látok egy 18 éves fiatalt, hihetetlenül elmélyülten imádkozva a templomban, még fölolvasást is vállal. Egy nagyszerű, klassz srác, de előtte való este úgy berúgott, hogy csak na. Mind a kettőben otthon érzi magát. Nem látjuk sem az összefüggést, sem a harmóniát, egység meg főleg nem alakul ki a rész-önazonosságok között. Ezt a serdülőkön látjuk, de az ifjúkorba is bele tud csúszni.
Mikor még nem elég érett a személyiség, és csak rész-önazonosságaink vannak, akkor hihetetlen könnyű bennünket ilyen-olyan irányba megbillenteni.
A kultúra, amelyben élünk, nem támogat minket abban, hogy szilárd önazonosságra jussunk. Nincs életút. A ma emberének projektjei vannak. A teológia egy kulcskifejezése az üdvösségtörténet, azaz Isten és ember közös életútja, amelynek van iránya, egyszerűen értelmetlenné válik. Ez a világ megerősít bennünket abban, hogy éljük csak meg külön-külön, mindenféle rendezettség, harmónia, egységre jutás nélkül a részszemélyiségeinket. Mondjuk szervezzünk a cégnél egy nagy bulit, hozzuk a csajokat, és mindent, ami belefér. Te ott, ebben az önazonosságodban, jól elvagy, mert ez „csapatépítés”. Majd hazamész a kedves feleségedhez, férjedhez, és egy más rendszerben próbálsz tájékozódni.
Ha részekben marad az önazonosságunk, egyszerűen nem tudunk elkötelezett életet élni. A világ felől megszólíthatóak vagyunk, meggyőzhetők, manipulálhatók, és ezek alapján pattogunk. Az életünk abból áll, hogy mindig kiragadjuk a legjobb lehetőséget az adott pillanatból. Ha ezek a rész-önazonosságok párhuzamosan, egymástól függetlenül, rendszertelenül működnek, az életünk szét fog esni. Jön a válás, a munkahelyi krízis.
Ha nincs elköteleződés, nincs erő, amely ezeket a rész-önazonosságokat egységbe tudná fogni. A ma fiataljai nem nagyon szeretnek elköteleződni, ezért hosszan kitartják a személyiségük fejlődésének ezt a periódusát. Egyesek ezt életük végéig teszik, mert nem köteleződnek el, hanem projektekben vesznek részt.
Az elköteleződés segít abban, hogy olyan személyiséggé váljunk, aki egy stresszhelyzetben, betegségben, problémában is, miután egységben van, tudja mihez tartani magát. Hogy a nehézségekben képesek legyünk célokat kitűzni, reménykedni, hinni és cselekedni.
Az elköteleződésnek döntő szerepe van a személyiség alakulásában. Ez kihat a hitre is. Ezért van az, hogy aki nem köteleződik el az életében komolyabb, hosszú távú célok felé, főleg pedig más személyek irányába, annak nincs erős hite. És azt kérdezgeti: miért nem tudok hinni?