Az apakomplexus nem egyenlő a mi apánkkal vagy azzal, amit az apánk adott vagy nem adott nekünk. Ennél sokkal árnyaltabb. Ennek kapcsán muszáj az elég jó apa képéről szólni.
Egy elég jó apa tud ösztönző lenni a gyermeke számára, képes a világ szépségeibe bevezetni a gyerekét.
Az elég jó apának az a dolga, hogy amikor a gyerkőc már 2-3 éves, és föl akarja fedezni a világot, akkor ott legyen vele, segítse. Nem jó dolog, ha a világ felfedezése közben mindig az anyukájába botlik. Az anya nagyon fontos, de amikor a kisfiú megy, és nagyokat esik, életében először megégeti magát, betöri a fejét, akkor apa is kell neki. A világ fölfedezéséhez, főleg egy kisfiúnak (kislánynak is), apára van szüksége. Egy elég jó apára.
Nemcsak segít a fiának/lányának, fölfedezni a világot, hanem megtanítja neki, hogy hogyan tud helyt állni benne.
Hogy ebben a világban bizonyos szabályok vannak. Ha a forró kályhához ér, akkor meg fogja égetni magát. Ha gyorsan fut, el fog esni, és meg fog sebesülni… stb.
Engedélyt ad a kezdeményezésre és a tapasztalati tanulásra.
A jó öreg Matula bácsi mondta a fiának: „Vegyél, fiam trikót”. “Á, minek az!” „Jó fiam, ha nem veszel, hát nem veszel.” S mikor hólyagosra sült, megtanulta, hogy nyáron trikót kell venni. Rettenetes, ha egy apa minden második mondatával azt mondja, hogy jaj, vigyázz! Jaj, nézz a lábad elé! Az elég jó apa megtanít gondolkodni. Máig maradandó élményem, hogy apám megtanított sakkozni. Micsoda nagy élmény leülni az apáddal egy partira. Tolni a királyt, királynő, bástyát – ez olyan férfias.
Egy elég jó apa megtanít tisztelni. (Az anya megtanít szeretni.)
Goethe mondja, hogy „négy tiszteletet kell megtanulnunk”.
1. Az első tisztelet, amit egy gyerek megtanul, fölfelé irányul. Megtanulja tisztelni mindazt, ami fölöttünk van.
Egy olyan gyerek, aki egy családban nem tanulja meg tisztelni azt, ami fölötte van, elkényeztetett, elviselhetetlen, kibírhatatlan vagy lehetetlen alakká válik.
Ha nem tanuljuk meg tisztelni azt, ami fölöttünk van, túl sok mindent fogunk lenézni. A fölöttünk lévő dolgok tiszteletéből az adódik, hogy nem nézünk le másokat. A gyerekeknek ezt meg kéne tanulnia. Rettenetes látni, hogy szülők saját önbecsülésük, sérelmeik, hiányaik és sebzettségeik okán képtelenek a saját gyerekeiknek utat mutatni. És a gyerekek 4-9 évesen úgy viselkednek a családban, mintha ők szülték volna az egészet. Ez rettenetes a gyereknek.
2. Megtanulni a tiszteletet lefelé. Ez azt jelenti, hogy mikor ott vagyok 7 évesen, 13 évesen, akkor előbb utóbb nem lelem örömömet abban, hogy a legyeket agyoncsapom. Megtanulunk gondoskodni. Különben úgy növünk föl, hogy mindenkit, aki nálunk gyöngébb, kihasználhatónak látunk. Akiket ki lehet fosztani, semmizni.
3. Mikor elérjük a serdülőkort, megtanuljuk tisztelni a barátainkat, a mellettünk lévőket. A kortárscsoportot. Megtanuljuk tisztelni a szerelmünket.
4. Ezután jön csak az, amit legutoljára tanulunk meg úgy igazán és mélyen: megtanulni tisztelni magunkat. Nehezen tiszteli magát az, aki nem tanulta meg tisztelni azt, ami fölötte, alatta és mellette van. Vagy nagyképűsködik, vagy magát bántja.
Az apátlanság válsága
Richard Rohr, börtönlelkész a következőt mondta: A világunkat hihetetlen módon tönkreteszi az apahiány, az apasebzettség. A legtöbb ember apasebekkel él. Legtöbbször az anyákról beszélünk, szeretet, elfogadás kapcsán. Közben pedig, mintha a világunkat sokkal jobban feszítené és pusztítaná az apahiány.
Ahogy az elítéltekkel volt, mást se akartak tőle, mint négyszemközt lenni vele, hogy beszélhessenek egy apafigurával. Elmondhassanak dolgokat, amit a saját apjuknak sose mondhattak el, átélhessenek valamit, amit nem élhettek át az apjukkal. Vágytak arra, hogy elérhető legyen nekik, mert az apjuk sosem volt az. Azt mondja, hogy a börtönök nem lennének tele, ha volnának elérhető apák. Maximálisan egyetérthetünk ezzel. Ha lennének apák, akkor ennek az lenne a következménye, hogy a fiúknak nem kellene állandóan bizonyítani a férfiasságunkat.
Jean Vanier, filozófus mondja: “Szinte nem találkozok olyan férfival, akinek ne lenne önbecsülési vagy szexuális problémája. Vagy az egyik van neki, vagy a másik (vagy mind a kettő).” Ez rögtön és közvetlenül az apa témához visz bennünket. Egy kedves ismerősöm mondta, hogy nemzedékek nőttek fel apák nélkül. Vagy háborúban haltak meg, vagy a Gulágon végezték.
Egy olyan apátlan világ ez, ahol egyéni élettragédiák tömkelegét láthatjuk az apahiány miatt.
Ha egy férfinek meglenne az “elég jó apa” élménye, tapasztalata, nem kellene az egész életét arra szánnia, hogy bizonygatja, mennyire nagy szám szexuálisan, mekkora hatalma van, mit ért el, hova jutott, kit tudott begyűrni maga alá. Ez az egész értelmetlenné válna. A világ kizsákmányolása, kirablása értelmetlenné válna.
Tulajdonképpen egyetlen válság van, s ennek a válságnak van sok arca. Ökológiai válság, pénzügyi válság, gazdasági válság. De mindezen válságok legmélyebb arca a morális válság. Morális ellehetetlenülés, és ennek a valódi oka: egy spirituális válság. És a spirituális válság nagyon függ az apa témától. Ha nincsenek apák, nincsenek jó apaképeink, hogyan juthatnánk egészséges spiritualitáshoz?