Nézzük meg Virginia Satir asszony terápiás alapelveit, vagyis hogy milyen világszemlélettel állt neki a családokkal való foglalkozásnak. Mikor ezt végigvesszük, akkor adunk egy szemléletmódot magunknak, hogy mi milyen nézőponttal kezdjük ezt a munkát, ha szeretnénk.

1. Lehetőség van a változásra.

A belső változásra biztosan, ha a külső akadályokba ütközik. Ez elég közhelyszerű, de annál fontosabb, hogy tudunk változni, hogy a belső változásnak a leglehetetlenebb élethelyzetben is van tere és lehetősége. Satir azt mondta erről, hogy az azonosságaink alapján találkozunk össze, és a különbségeink felfedezésével és tiszteletben tartásával növekszünk. Tehát az köt bennünket elsősorban össze, amiben egyezünk, valamennyi különbözőség azonban a fejlődésünket szolgálja.

Gyakran tapasztalom azt,  hogy jön valaki, és azt mondja: „Egy nagyon nehéz problémám van a nőtársammal. Szeretnék tanácsot kérni, hogy mit lehet ebben a helyzetben tenni.” Ez idáig még jól hangzik. Azonban valójában a tanácskérés arra a logikára van felfűzve: „Feri atya, tudsz valamilyen trükköt, amit eddig nem tudtam, hogy sikerüljön a társamat megváltoztatni?” Háromszor meg van csavarva. Tehát sokszor, amikor a végső pontig jutunk, ahol kívülről azt lehet mondani, hogy itt már muszáj változni, különben nem megy tovább az élet, még akkor is azon tudunk ötletelni, hogy van-e valami trükk, amivel a másikat meg lehet változtatni.

2. A szülők mindig a tőlük telhető legjobbat teszik.

Azt tették, amit tudtak, és úgy tették, ahogy tudták. Itt két, egymással látszólag ellentétes dolgot szeretnék mondani.

Az egyik, hogy amikor a szüleinkkel vagy nagyszüleinkkel való kapcsolatunkon dolgozunk, hogy a következő generációknak jobb lehessen, akkor a lélektanilag leírható folyamat néha éppen e mondattal ellentétes irányba látszik haladni. Vagyis iszonyatosan dühösek leszünk, egyszer csak felismerjük, hogy mennyi harag van bennünk a szüleinkkel szemben, hogy mit nem tettek jól, és bosszúvágy ébred bennünk, vagy csalódunk.

Tehát a folyamatban, ha azt lépésről-lépésre nézzük, gyakran nem e szerint a kijelentés szerint működünk, és ez így jól van, a folyamatban ez jól van. Szükség van arra, hogy esetleg egy-két napig azt mondjuk, hogy „Sose bocsájtok meg!”, hogy egy kicsit átérezzük az erőnket, hogy ha nem akarok, nem bocsájtok meg. Eddig én voltam a pici, ő a nagy, most ráébredek a hatalmamra, hogy hatalmam van nem megbocsájtani. Nagyon jó, erősödj meg, és utána felejtsd el ezt. De ott és akkor ennek a gondolatnak volt jelentősége. Tehát a folyamatban néha ellentétes dolgokra van szükség kikerülhetetlenül. De ez a gondolat a másik oldalon egy nagyon iránymutató mondat: valahova ide kellene elérkezni.

Csalni nem lehet, csak ha valaki önmagát ámítja, és azt mondja: „Én már itt vagyok, már megbocsájtottam, túl vagyok ezen.” Általában ez nem így van. Hogy valaki ezt a mondatot szívből ki tudja mondani, hogy egy mély belső meggyőződéssel azt mondja: „Átéltem és tapasztaltam a belső munkám révén, hogy a szüleim a lehető legjobbat tették és a legjobban, ahogy csak tudták.” Ha ez csak a fejünkben van, semmit sem ér, sőt ártalmas is lehet, mert elaltat bennünket, hogy mi már itt tartunk, közben pedig messze nem tartunk itt, még a munka zöme hátra van.

Ha ide eljutottam, azt onnan tudhatom, hogy ez nagyon mélyen, élményszerűen bennem van, nem gondolat szintjén. Nemcsak egyszeri élmény, hanem olyan, ami már megerősödött bennem, és a szüleim látásmódjává vált. Akkor elhiszem, hogy itt tartok. De egyébként ez egy fölszabadító mondat, tehát nem baj, ha azért őrizgetjük, az irányt megmutatja.

Satir asszonynak van egy zseniális gondolata. Két alkalommal ezelőtt arról volt szó, hogy az alá-fölé rendelő nézőpontunkat gyakran a szerepek leírásával fejezzük ki: anya-gyerek, tanár-diák, szülő-gyerek, pap-hívő.

Azt mondja Virginia Satir, hogy ameddig az apukádra és az anyukádra kizárólag úgy tudsz nézni, hogy apa és anya, addig fogalmad sincs róla, hogy ki ő. Még mindig csak egy szerepen keresztül látod őt.

Ha az a valaki, aki a te apukád és anyukád, még mindig csak apa vagy anya, akkor valójában ebben az alá-fölé rendelő szemléletmódban látod őt.

Ajánlok nektek egy nagyon izgalmas gyakorlatot. Rácsodálkoztatok már arra, hogy a szüleiteknek van neve? Ugye, ez milyen érdekes dolog? Nagyon ritka, hogy egy családban a gyerekek a szüleiket a keresztneveiken szólítják. Nem is gondolom, hogy kellene, mégiscsak apuci. De hogy az apukámat vagy anyukámat így hívják? Hogy én neki egyszer ezt mondjam? Hogyhogy ez az ő neve? Megvan nektek ez az élmény? Mondjuk amikor az iskolában mondták a nevét, és nem azt, hogy anya vagy apa.

Elővettem gyerekkori fényképeket, és az egyiken ott volt édesanyám elsőáldozóként. Mélyen átéreztem, hogy halvány gőzöm sincs, hogy az anyukám mit élhetett át akkor. Mi lehetett a fejében? Milyen lehetett a felkészítés? Ez jó volt neki, vagy sem? Itt látok egy kislányt, és gőzöm sincs róla. Amit gondolni tudok róla, az valószínű, hogy inkább nem úgy van. Közben pedig, mikor azt mondom, hogy „Az anyám így, az anyám úgy…”, akkor mennyire tudni vélek mindent. Én tudom, hogy ő ezt és azt csinálta, ilyen és olyan.

Közben pedig végül is csak egy szerepről beszélek, és ameddig az anyámat semmi másnak nem látom, mint az anyám, addig én magamat is csak úgy látom, hogy gyerek. Ezért nem történik meg a fejlődés, mert igazából ebbe az alá-fölé rendelő viszonyba ragadtam bele. Ez szerintem egy zseniális meglátása Satir asszonynak. Ismerjük meg szüleinket a nevük alapján!

3. Az ember alapvetően jó, és rendelkezik a változáshoz szükséges erőforrásokkal.

Itt jön Satir asszony áldott optimizmusa. Az ember alapvetően jó, és rendelkezik a változáshoz szükséges erőforrásokkal. Ezekre a belső kincsekre azonban, amelyek a változáshoz szükségesek, és megvannak az emberben, rá kell találni. Azt nem mondja, hogy ingyen adják, vagy hogy mindig a felszínen van és kézben tartható. Néha nagy munka, hogy elővegyük.

Lelkiatyámnak volt egy nagyon jó istenképe, hasonlít Satir asszony emberképéhez. Emlékszem, hatvanvalahány éves korában egy beszélgetésünk közben belelkesedett, és hallatlan örömmel azt mondta: „Feri, rájöttem valamire.” Látjátok, van jövőnk: egy 60 éves ember is felismer dolgokat, ez jó hír. Ezután azt mondta, de úgy, mint egy gyerek, aki megtalálta a legnagyobb kincset: „Tudod mire jöttem rá? Arra, hogy az emberek jók.”  De ezzel nem hagyta abba: „Az emberek jók, mindenki. De vannak, akik ezt tudják is.” Kezdett izgalmas lenni.

De itt még mindig nem volt vége: „Minden ember jó, vannak akik ezt tudják is, és van egy kisebbség, aki eszerint él.”

4. A reagálásnál többre van lehetőségünk.

Satir asszony azt mondja, hogy a reagálás azt jelenti, hogy az ember mindig fut az események után. Történik valami, és nem szabadon cselekszünk, nem akció történik a részünkről, hanem csak reakció. Mindig valakinek, valaminek a függvényében, sokkal korlátozottabb szabadsággal, csak reagálunk ahelyett, hogy szabadon cselekednénk. Satir asszony szerint van lehetőség a szabad cselekvésre, nyilván korlátokon belül.

Egy kedves feleség azzal jött hozzám, hogy a férjével nagyon nagy bajok vannak. Most képzeljetek el öt nagy bajt, tetszőlegesen. Az volt a szerencsém, hogy nem akart hozzám járni, ez megkönnyítette a dolgom: csak úgy el akarta mondani. Kicsit beszélgettünk és vége. Néhány hét múlva visszajött, és azt mondta: „Feri, el akartam mondani, hogy nagyon jó dolgok történtek: megszerettük egymást a férjemmel.”  A feleség körülbelül 50 éves volt, és nem bírtam megállni, hogy megkérdezzem: „Mi változott? Mondtad ezt az öt dolgot, én azt gondoltam, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni.” Kicsit elpirult, és azt felelte: „Képzeld el, megváltoztattam a szexuális szokásaimat.”

Miközben elmondta, 50 évesen, hogy öt szempontból reménytelen alak a férje, ő megváltozott egy olyan területen, ami az intimitásról szól: „A férjem reménytelen, akkor majd én változok.” És egyszer csak megszerették egymást.

5. A terápiának az egészségre és a lehetőségekre kell figyelnie, nem a betegségre.

Ne legyünk végletesen problémaközpontúak, hogy probléma, probléma, és ezzel elmélyítjük a problémát. Egy John Gottman nevű amerikai családterapeutáról szeretnék a ’70-es években kezdett családterápiás kutatásokba, és az eredmények jól megerősítik azt, amit Satir asszony mond. Kibéreltek egy erdei környezetben egy tóra néző gyönyörű lakást, majd bekamerázták. Családok éltek itt napokig, hetekig, ők pedig filmezték. 650 házaspárt kísértek, 14 éven keresztül. Minden házaspár terápiára ment, tehát nem egyszerűen csak megfigyelték őket, hanem valami problémájuk volt, ezért mentek, és az alapos megfigyelés a terápia része volt, ami alapján elemezték, hogy min hogyan lehet változtatni.

Gottman azt mondta: „5 percet kell néznem egy akcióban lévő – tehát veszekedő, konfrontálódó vagy valamilyen probléma közepén álló – házaspárt, és 91%-os valószínűséggel tudom megállapítani, hogy el fognak-e válni vagy sem.” Összegyűjtötte, hogy melyek azok a magatartásmódok, amelyek közül ha több tartósan megjelenik, akkor 91%, hogy annyi nekünk.

Azt mondta Gottmann: „A házastársi konfliktusok 69%-a megoldhatatlan, vagy olyan problémából, konfliktusból ered, amely állandósult és nem változik.” Mond nagyon egyszerű példákat. Mondjuk a férfi katolikus, a nő zsidó, és mind a kettő hívő. A nő azt mondja, hogy  gyerekek legyenek zsidók, a férfi pedig azt, hogy katolikusok. Ez egy megoldhatatlan probléma az ő elgondolásában, mert vagy ilyenek lesznek, vagy olyanok, vagy se ez, se az. Vagy egy másik példa, hogy az egyik rendszerető, és azt mondja: „Muszáj, hogy a dolgok rendben legyenek: cipők, zoknik, sálak, kabátok, kalapok.” A másik azt mondja: „Válasszuk ki a lényegeseket: a lakás falai álljanak, a többi nem számít.” Megoldhatatlan. A férfi azt mondja: „Azért heti ötször szeretnék veled szerelmeskedni.”, a nő azt mondja „Én meg egyszer… se.” Megoldhatatlan. Tehát egyszerű, reális dolgokat említ, a konfliktusoknak, problémáknak 69%-a ilyen.

Azt mondja, hogy ha azok a párok jutnának csak előre, vagy tudnának csak együtt maradni, akik a megoldhatatlan problémát megoldják, akkor nem maradnának együtt: a megoldhatatlan problémát nem lehet megoldani.

Az a kérdés tehát, hogy egy megoldhatatlan helyzettel hogyan tudunk együtt élni. Azok a párok maradnak együtt, akik elsajátították azt, hogy megoldhatatlan helyzetekkel meg tudjanak békélni.

Az alá-fölé rendelő viszonyban nincs megbékélés, mert azon megy a küzdelem, hogy kinek lesz igaza, ki mondja meg, mi a jó, mi a helyes, hogyan kell a gyerek, hány szex, satöbbi. Négy házasságból háromban biztos, hogy találunk ilyet, amit nem lehet megoldani. És mégis van remény, mert ha nem lehet megoldani, akkor nem kell megoldani. 50 évig próbálni megoldani egy megoldhatatlant? Nincs rá szükség, az ember egyszerűen kikerülte. De hogy ki tudjuk kerülni, az komoly munkával jár: itt jön be a különbözőségek elviselése, elfogadása.

Ha nem váltunk át növekedési modellre, akkor a megoldhatatlanba belepusztulunk, beleválunk. Tehát a terápiának a lehetőségekre kell irányulnia, nem megoldhatatlan problémák megoldására.

Van egy nagyon kritikus megjegyzése azokkal a terápiás beavatkozásokkal szemben, amelyek kizárólagosan a kommunikáció fejlesztésére irányulnak: lehet akármennyit fejleszteni a kommunikációt, ha előítéletes marad a pár, annyi nekik. Tehát eddig ordítva mondtam, hogy hülye vagy, most szépen be tudom csomagolni. Ennyi. Ha azon nem változtatok, ahogy egy embert látok, egy kapcsolatot, egy konfliktust, és ahogy a változást, akkor alátemet a probléma.

Egy példa arról, hogy miért gondolom, hogy ez fölszabadító. Egy klienssel beszélgetve odáig jutottunk, hogy bár nem kimondva, egyszerűen csak az összefüggésből adódóan, de azt az üzenetet kapta otthonról, hogy: „Győzd le a halált!” De hogyan? Azt már nem mondták meg. Csak azt, hogy győzd le. Ez látszólag egy eszetlen gondolat, valójában viszont sok emberben benne van, hogy nekem valahogy le kéne győznöm a halált, különben nem leszek boldog. Hogy ez szörnyű dolog, és a halál elrabolja tőlem az életet. Az jelentette a megoldást ennek az illetőnek, hogy egyszer csak élményszerűen átélte, hogy a halált nem kell legyőznie. Hogy nincs ilyen feladat.

Halálfélelemmel jött, tehát az volt a témája, hogy nem bír a sötétben aludni, ezért évtizedek óta felkapcsolt lámpánál alszik. Ahogy sötétedik, kezdi a félelem őt elővenni. Ahogy visszamentünk, kiderült, hogy ez a sötéttől való félele, abból adódik, hogy a sötét mögött a halál áll. Valahogy az volt benne, hogy a halált le kell győzni. S akkor rájött, hogy nem kell, hogy szabad meghalni, ettől még oké marad. Akkor le merte kapcsolni a villanyt. Én rajta keresztül éltem át nagyon, hogy mekkora dolog, hogy egy megoldhatatlan dolgot nem kell megoldani. Micsoda szabadság!

Ez a bejegyzés Pálferi 2007. október 2-i előadásának egy részletéből készült. (Nyelvileg korrigálta, szerkesztette: Ungvári Brigitta.)
Hallgasd meg a teljes előadást ide kattintva.

Hozzászólások

hozzászólás