„Abban az időben János (apostol) így szólt Jézushoz: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket.” Jézus ezt válaszolta: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van. Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok –, bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül. De aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe dobnák.”
(Márk evangéliuma 9:38-43)
Elgondolkodtató János szóhasználata, amikor azt mondja: „Nézd Uram, volt itt valaki, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem tart velünk. Mi megtiltottuk neki.” Mire Jézus azt feleli: „Ha az én nevemben tesz valami jót, akkor nem valószínű, hogy majd ellenem támad, és káromolni fog engem.” Halljátok az érdekességet és a különbséget? Ahogyan azt mondja János: „A te nevedben tett valamit, de velünk nem tart, és ha velünk nem tart, akkor megtiltjuk neki.”
Arról szeretnék szólni, hogy amikor valaki nem tart velünk, vajon ez azt jelenti-e, hogy nem tart Jézussal? Amikor valaki – a szónak ilyen vagy olyan értelmében – nem tart az egyházzal, akkor ez azt jelenti, hogy nem tart Istennel? Mert úgy tűnik, hogy amikor az egyház még meg sem alakult, ez a gondolat már nagyon erős volt bennünk, hogy aki nem tart velünk, az úgy tűnik, Istennel sem tart. Tehát ez lenne most a téma, és különböző csoportokat idéznék ide. Kik is lehetnek azok, akik nem tartanak velünk, de hogy Istennel hogyan vannak, az nem olyan egyértelmű, mint ahogy János gondolja: „ha nem tart velünk, Istennel se tart”.
Akik hallják a harang zúgását
Most, hogy búcsúnk van, szól a harang, és sok ezer ember jött-ment a templomtól néhány méterre, ez azt jelenti, hogy ők bármit is tudnak arról a Jézusról, akiről a teológia úgy beszél, hogy „a hit Jézusa”? Akiben mi hiszünk és bízunk, és van vele egy személyes kapcsolatunk? Akárhány harangzúgást hallgathat valaki, ebből egyáltalán nem következik, hogy ő egy kicsit is megismerte Jézust. Az meg pláne nem, hogy elutasította őt.
A városmajori templomtól 200 méterre nőttem fel, és 1–18 éves korom között annak a templomnak a harangját nagyon sokat hallottam. Ráadásul az a templom harangzúgása fontos is volt, mert az anyukám nem egyszer mondta: „Amikor szól a harang, akkor már végképp gyere haza a Városmajorból!” Hiába hallottam nap mint nap annak a harangnak a zúgását, a hangja nem vált Jézus hangjává bennem. Ha 18 éves koromig 3-4-5 évenként egyszer oda benéztem, akkor sokat mondok.
Az első csoportba talán azok tartozhatnak, akikről mi azt gondoljuk: „Itt hallja a harang zúgását, itt lebzselt a templom körül. Hát mit nem tud? Vagy: mit nem ért? Vagy: miért nem jön már be, és miért nem hisz?” Hiába mondjuk azt, hogy itt nem lehet nem találkozni előbb-utóbb Jézussal, de nagyon sokan vannak, akik hírből tudnak valamit, ezért lesz valamiféle véleményük vagy gondolatuk róla. Ennek lényegileg nem sok köze van ahhoz, hogy Jézus őket igazán megszólította, főleg nem ahhoz, hogy ők azt mondták volna erre: „Uram, nem kérünk belőled!” Ők az első csoport.
A második csoportba azok tartozhatnak, akik ezt-azt tudnak rólunk, és tele vannak előítéletekkel, sztereotípiákkal és hiedelmekkel. Ők talán egy kicsit hozzá is olvasnak és tájékozódnak, de ami a Jézus felé vezető útjukat megnehezíti, azok az olyan jellegű információk, amik vagy úgy vannak, vagy nem.
Emlékszem, hogy körülbelül 10 évvel ezelőtt gyakran mondták nekem, hogy: „Mondd meg, hogy a katolikus egyház miért gondolja ezt!” Közben az egyház nem gondolja azt. „Miért mondjátok azt, hogy…?” Pedig nem mondjuk azt, hogy… Elfogyott a türelmem, és összeírtam 100 téveszmét, amiről sokan azt gondolják, hogy a katolikus egyház azt mondja. Nehézség nélkül le lehetett írni 100 mondatot.
Akik információkból véleményt alakítottak ki
A második csoportba azok tartozhatnának, akik ilyen-olyan információkkal rendelkeznek, és aztán ilyen-olyan véleményt alakítanak ki. De hol van ez a személyes megszólítottságtól, és hol van attól, hogy valaki odaállt volna Jézus vagy Isten elé, és azt mondta volna: „Nem kérek belőled”?
Akik rossz tapasztalatokat szereztek
A harmadik csoportba talán azok tartozhatnának, akik az egyházzal kapcsolatosan – akár úgy is mondhatnám, hogy hívő emberekkel kapcsolatosan – rossz tapasztalatokat szereztek. Például az apukám. Mert az én apukámnak a pap bácsi lekevert egy óriási fülest, amikor kishittanos gyerek volt. Az után a pofon után, amikor már megtehette, hogy nem megy a templomba, nem is ment. Nem volt könnyű helyzete, mert ő maga azt mondta: „Ferikém, én utálom a papokat.” De miután fölszenteltek, ez elég komoly dilemmát okozott neki, hogy most melyik oldalra álljon. Maradjon az utálatánál, vagy azt mondja, hogy mégiscsak az én fiam. Egyetlen pofon bőven elég lehet.
Ezt az élményemet, hogy az apukám hogy utálta a papokat, elmondtam a reggel 7 órai misén is. Odajött hozzám egy férfi, és elmesélte, hogy az ő édesanyjának is van egy hasonló története. Zirc körül éltek, a városban. Nagy földjei voltak ott a rendnek, és az ottani erdőségekből minden karvastagságnál vékonyabb fát el lehetett hozni, hogy lehessen mivel fűteni. Az a szegény ember tulajdona, mint ahogyan az ószövetségi hagyományban. Amikor Jézus tanítványai szedegetik a kalászt, az azt jelentette, hogy amikor véget ért az aratás, nem volt szabad visszamenni a földre, hanem ami elhullott, az a szegény tulajdona volt. A kedves ismerősöm, aki a történetet mesélte, a következőt mondta: „Az anyám ott, fiatal lányként, aki egy szegény családban él, gyűjtögette a rőzsét a többi rászorulóval. Közben ott állt egy szerzetes egy bottal, és ha úgy ítélte meg, hogy egy olyan fát vett fel valaki, ami vastagabb, mint a karja, odacsapott.” A hideg is kiráz, ahogy ezt most elmondtam. Lehet, hogy soha többet nem fogom elmondani, annyira szörnyű.
A harmadik csoportba azok tartoznak, akiknek van valamilyen személyes rossz tapasztalatuk az egyházról. Persze az egyházról nehéz rossz tapasztalatot szerezni, egy-két személlyel kapcsolatosan azonban bőven lehet. Egy-egy ilyen rossz élmény életre szóló elutasítást szülhet benne. Jézussal szemben? Nem gondolnám. Tulajdonképpen az emberi természet olyan, és ezt kár volna bárkin számon kérni, hogy néha egyetlen rossz tapasztalatból tényleg érdemes tanulnunk. Ha valaki egyszer túlélt mondjuk egy gyilkos galócás gombászvacsorát, akkor elég okos, ha rájön arra, hogy ezt még egyszer nem próbálja ki. Az emberi természet és túlélés szempontjából az egyetlen élményből tanulás hasznos dolog is. Tehát a harmadik csoportba azok tartoznak, akik megszerezték ezt az egyetlen élményüket, és azt mondták: „Köszönjük, ezt nem.”
A történelmi tapasztalat okán mondanak nemet
A negyedik csoportba azok tartoznának, akiknek nincsenek személyes rossz tapasztalataik vagy élményeik, de mondjuk érzékeny a fülük arra, ahogy a pápák az elmúlt 20 évben mi mindenért kértek már bocsánatot. Ezeket úgy összegyűjtögették, és azt mondták: „Nem tudom, hogy közéjük akarnék-e tartozni. Biztos nagyon értékes társaság ez az egyház, de nem tudom, hogy ez már hányadik bocsánatkérés. Még az a jó, hogy legalább bocsánatot kérnek.” Ezért nagyon sokan vannak, akik azt mondják: „A történelmi tapasztalat okán köszönjük szépen, inkább nem.” Ezt nehéz lenne számomra Jézus gyökeres és nyilvánvaló elutasításaként értelmezni.
Az egyház mai botrányai miatt mondanak nemet
Az ötödik csoportba azok tartozhatnának, akik az egyházunk mai botrányai miatt azt mondják, hogy „Köszönjük szépen, nem.”
Szerintetek hány százalék maradt, akik ezen öt csoport egyikébe sem tartoznak bele? Szó sincs róla, hogy csak erről akarnék szólni, csak felröppentettem öt csoportot, amelyekről azt mondhatjuk, hogy a legnagyobb valószínűséggel szó sincs az esetükben Jézusnak vagy Istennek az elutasításáról.
A mi teológiai gondolkozásunk azonban megnehezíti a helyzetünket, mert mi azt mondjuk, hogy Isten, Jézus és egyház között nagyon szoros összefüggés van. Azt látjuk, hogy ha valaki az egyházat nem fogadja el, akkor Jézust sem és ebből következően Istent sem fogadja el. De ez a mi teológiai gondolatunk. Érdemes volna megkérdezni azokat, akik nem ez alapján a teológiai gondolkozás alapján élnek, hogy ők ezt hogyan látják. Néha tudnunk kellene ezt a teológiai gondolkozásunkat egy kicsit egy lerakni, akár az oltárra is.
Itt jön egy érdekes fordulat.
Ahogy azt látjuk nagyon sok embertársunkon, hogy téves információk, hiedelmek, előítéletek, rossz tapasztalatok, múltból fakadó élmények akadályozzák a közeledést, tulajdonképpen ez velünk is így van. De nem Isten felé, hanem őfeléjük.
Bennünk is sok hiedelem él azokról a nem hívőkről és ateistákról. Van, akinek nagyon sok személyes rossz tapasztalata van. Van, aki megnézi a történelem sodrát, és azt mondja: „Ezekkel nem érdemes túlságosan haverkodni.” Mi látjuk, hogy hol botlanak el azok, akik talán miattunk maradnak távol Jézustól és Istentől, és látjuk, hogy hogyan válhatunk akár mi magunk akadállyá. Közben pedig nagyon hasonló természetű akadályaink vannak nekünk is, de őfeléjük. A mi dolgunk, hogy azokat az akadályokat, amelyek bennünket akadályoznak az embertársaink felé, felszámoljuk. Ez az a meghívás, ami által érzékelhetővé, hallhatóvá, jelenlévővé, tapasztalhatóvá tehetjük azt a Jézust, aki őket tényleg hívja.
A múlt vasárnap ott fejeztük be a beszédet, hogy a legnagyobb az, aki a legjobban bánik a kicsikkel. Mi tulajdonképpen Isten legnagyobb dicsérete és dicsőítése? Mondhatjuk, hogy az oltár, az orgona, a zeneszó, a kórus, az istentisztelet: nem hinném. Talán ha Jézust kérdeznénk, hogy számára mi a legnagyobb istendicsőítés vagy -tisztelet, valami ilyesmit mondana:
„Az a legnagyobb dicsőítés, istendicséret amit el tudok képzelni, amikor a legkisebbekkel jól bántok. Ti tényleg megértettetek engem.”
Ezért amikor hálát adunk az Úrnak, ünneplünk és dicsőítünk, akkor az a mi nagy témánk, hogy azokat az akadályokat, amelyek a mi utunkat nehezítik az embertársunk felé, fölszámoljuk. Mégpedig azért, mert mi tényleg hívők vagyunk, és meghallottuk Istennek a vágyát az ő dicsőítésére, a hálaadásra és a magasztalásra. És az ő dicsőítése, a hálaadás és a magasztalás elsősorban nem is a templomban történik.
Most, amikor búcsú volt, elém állt egy 11 éves kislány a templomból, és azt mondta: „Feri atya! Ülj velem föl a körhintára!” Annyira kedvesen mondta, hogy arra gondoltam, felülök vele. Mentünk a körhintán, és arról kezdtünk el beszélgetni, hogy valami hasonlót át fogunk-e még élni. Akkor azt mondtam neki: „Te, ide figyelj! Te egy fiatal kislány vagy, lehet, hogy a holdon még fogsz ugrabugrálni. Az biztos nagyon izgalmas lesz neked.” Mire ő azt felelte: „Feri atya! Amikor én a holdon fogok ugrabugrálni, valószínű te már a mennyországban leszel.” Ebben kiegyeztünk, hogy ez szerintem is valószínű. Végül kötöttünk egymással egy egyezséget, amely így szól: amikor ő is üdvözül, akkor elmeséli nekem, milyen a holdon ugrálni, én pedig megmutatom neki a mennyországot. Az jutott eszembe, hogy ez valami olyasmi, ahogyan szerződést kötünk az emberiséggel, hogy kölcsönösen lebontjuk az akadályokat, és megmutatjuk egymásnak azt a szép világot, ami mindegyikünkben él.