Jézus újból és újból arról beszél: „Ne aggódjatok! Ne aggodalmaskodjatok! Ne féljetek!” Egyfelől gyökeret ereszt bennünk a Mester szava, és azt mondjuk a fejünkben: „Mennyire igaza van! De jó ez a kép! Melyikünk tudja egy lépésnyivel is megtoldani az életét azzal, ha aggodalmaskodik? Mennyire eltalálta, hogy így van!” Ezt a fejünkkel értjük. A nehézségünk az, hogy ahol aggódni szoktunk, az beljebb van. Ahonnan félni szoktunk, az nem a fejünkben van, legalábbis nem ide szoktuk helyezni, hanem mélyebbről jön. Az aggodalmaink, a félelmeink, a szorongásaink és aztán az aggodalmaskodásunk mintha mélyebbről származnának, mint azok a belátásaink vagy együttrezdüléseink, ahogyan rábólintunk arra, amit Jézus mondott.
Nagyon sokszor úgy tűnik, hogy amikor Jézus ezeket mondja, mintha nem venné tekintetbe a mi emberi természetünket. Ha van bennünk valamennyi bátorság, akkor azt feleljük: „Könnyű ezt mondani.” Jézussal szemben nem szívesen mondjuk ezt a mondatot, de azért belül, magunkban könnyen eljutunk oda, hogy „Jó, de akkor légy szíves legalább azt mondd meg, hogy hogyan!”
Nagyon érdekes az a természetes gesztusunk, ahogyan mindazzal kapcsolatban, amivel szemben a félelmeink, a szorongásunk és az aggodalmaink vannak, elindul bennünk egy kapaszkodó ösztön: menjünk felfelé, valahogy ússzuk meg, jöjjünk ki ebből, csak meg ne történjen velem. S megyünk, kapaszkodunk, hogy valahogy megússzuk, hogy ne kerüljünk bele. Ez egészen természetes. De ahogyan próbálunk felfelé kapaszkodni, nem egyszer visszaesünk. Vagy ahonnan próbáltunk kicsúszni, oda megint valahogy visszatalálunk.
Pilinszky Jánosnak van egy gyönyörű képe: A mélypont ünnepélye. Amit Jézus mond, azt talán felnőtt embereknek mondja. S a felnőtt ember nagyon jól tudja, hogy a félelmei milyen mélységesek lehetnek. Már hányszor átéltük, hogy valamitől rettegtünk, valamitől nagyon féltünk! A mélypont ünnepélye számunkra most azt jelentheti, hogy mi lenne, ha ez alkalommal nem próbálnánk ösztönösen is felfelé kapaszkodni, hogy aztán utána csalódottan essünk vissza a félelmeinkbe, az aggodalmainkba, hanem inkább lefelé indulnánk el? S ha lefelé indulunk, akkor merítkezzünk bele nyugodtan a félelmeinkbe, azokba a tapasztalatainkba, amikor nagyon is féltünk, rettegtünk, vagy aggódtunk, szorongtunk.
Eszembe jutnak azok a helyzetek, amikor nagyon féltem attól, hogy mi lesz, ha kiszolgáltatott leszek? Mi lesz, ha tehetetlen leszek? Nyilván addig az egész életemben azt mondtam erre, hogy: „Azt már nem!” De jön egy betegség, ott fekszem a kórházi ágyon, és mondhatom én, hogy azt már nem, ez akkor is így van. A realitással szemben próbálhat az ember felfelé kapaszkodni, de a realitás komoly dolog.
Amikor ott fekszem a kórházi ágyon, és éppen megtörténik velem az, amitől félek, ezek a helyzetek a mélypont ünnepélyeivé lehetnek. Mert miközben éppen átélem azt, amitől nagyon féltem, és amivel szemben addig próbáltam kapaszkodni, aközben rácsodálkozom arra, hogy bejön valaki, és azt mondja: „Segíthetek valamit? Van valamire szükséged? Mit hozzak neked?”
Éppen a kiszolgáltatottság lehet egy kegyelmi pillanattá, amikor megélhetek valamit, amit csak a kiszolgáltatottságban lehet megélni, máshol nem.
Nemde ugyanígy vagyunk akkor, amikor elerőtlenedünk, és gyengévé válunk? Mikor leülünk, és azt mondjuk: „Azt hiszem, hogy ezt nem bírom. Ehhez most nincs erőm. Ezt most nem tudom.” Mikor nem felfelé kapaszkodunk az életösztönünkkel, ami teljesen természetes, hanem már realitássá válik a gyengeségünk, az, hogy „Ez nekem nem megy.”, ez egyszer csak kegyelmi pillanattá válhat. Mert rájöhetek például arra, hogy lehet, hogy nekem nincs erőm, de jön valaki, aki azt mondja: „Segítek.” Vagy lehet, hogy akkor ezt nekem nem is kell csinálni.
A mélypontokon kegyelemszerű, ünnepélyes helyzetekben találhatjuk magunkat, amelyek csak ott tudnak elérni minket.
Ezért az első gondolat az, hogy még mielőtt a fejünket meghajtjuk abba az irányba, hogy az élet nem más, mint hogy végigaggódjuk, -aggodalmaskodjuk, -féljük és -szorongjuk az egészet, érdemes elővenni a legmélyebb helyzetekben lévő tapasztalatainkat. Hogy valahogyan onnan kijöttünk, hogy valaki jött és segített, éppen ott. Hogy amire egy egész életen keresztül úgy tudunk gondolni, hogy ez rettenetes és félelmetes, abban amikor benne voltunk, bár félelmetes volt, de átéltünk benne valami mást is.
Pilinszky János képe: A mélypont ünnepélye. Bachhal kapcsolatosan mondja ezt. Szerinte Bach az a zeneszerző, aki nagyon keresett valamit, az elveszett titkot meg akarta találni. És ezért, hogy ezt megtalálja megtalálja a zenéjével, elküldte a hangjegyeket a mélységbe – nem a magasságba, hanem a mélységbe. Minden hangjegye megmártózott a mélységben. És „egyetlen hangjegy sem tért oda vissza profánul.” Ott, a mélyponton azok a hangjegyek megmártóztak valami kegyelemszerűben. És innen vezet tovább az út egy következő gondolatig.
Ha lefelé indultunk el, akkor már talán nem olyan ijesztő, ha azt kérdezem tőletek: Szerintetek meg szokott történni velünk az, amitől félünk? Szerintem igen. Mindenkinek lehet más véleménye, az én szűkös élettapasztalataim azt mutatják, hogy amitől félni szoktam, előbb-utóbb, így vagy úgy, ha nem is mindegyik, és nem is mindenkor, de bőségesen meg szokott érkezni. Nem akarom ezt misztifikálni, hogy ha valamitől félsz, az biztos bejön, mert szó sincs erről. Csak azt a tapasztalatomat mondanám ki – talán veletek együtt –, hogy igen, amitől félni szoktam, az gyakran meg szokott történni. De mi történik még, amikor éppen megtörténik velem az, amitől félni szoktam? Ami miatt szorongtam és aggódtam akár éveken keresztül, és éppen benne vagyok?
Miközben megtörténik velünk az, amitől félünk, általában nem történik meg az, ami miatt és amiért félünk. Amitől félünk, megtörténik, amiért félünk, az általában nem. Amikor valaki végigél egy életet úgy, hogy „Nem fejezhetem ki az érzéseimet, a vágyaimat, nem mondhatok ellent. Mindenkinek meg kell felelnem, mert különben nem fognak szeretni, és én azt nem élem túl.” És amikor egyszer csak a sarkára áll, vagy annyira elfárad, hogy nincs ereje megfelelni a környezetének, akkor körbenéz, és azt mondja: „Jé, az élet továbbment. Jé, maradtak olyanok, akik szerettek. Pedig nem úgy csináltam, ahogy akarták, de továbbra is szerettek.” Amitől ő félt, az bekövetkezett: nem felelt meg minden elvárásnak. De amiért félt, hogy akkor majd mindenki elhagyja őt, és vele mi lesz, az nem történt meg.
Amikor élünk a szoros emberi kapcsolatainkban, akkor van, hogy végigrettegjük az életet: „Mi lesz, ha meghalsz?” És mikor meghal valaki, aki nagyon fontos nekünk, mert olykor megtörténik az, amitől félünk, aközben nem következik be az, amiért féltünk: hogy én ezután nem fogok tudni élni vagy hogy ezután értelmetlen az életem. Amitől félek, gyakran megtörténik, de amiért félek, az általában nem történik meg.
A második gondolat így szól: Lehet, hogy érdemes volna egyszerűen csak kimondani, hogy amitől félünk, az nagyon gyakran meg szokott történni. Vagy: ettől félek, és ráadásul biztos vagyok benne, hogy meg fog történni. Nem azért, mert ez egy átok, hanem például egyszerűen azért – mondjuk a betegségre vagy a halálra vonatkozóan –, mert ez az emberi történetünknek a része. De közben lehet egy nagyon sajátos bizonyosságom, hogy ami miatt félek, az nem szokott megtörténni.
Amikor még mélyebbre teszünk egy lépést, lefelé, és nem felfelé, akkor történik velünk valami: onnan, egészen mélyről valamiféle nagyon mélységes belátásra jutunk.
Ott, egészen mélyen, az emberi életre vonatkozóan olyan belátásaink tudnak születni, amelyek aztán az egész életünket meghatározzák.
Szeretünk felfelé menni, fel a hegytetőre, és lenézni. Fentről az életre nagyon jól rá lehet látni, lentről viszont nagyon mélységesen be lehet látni dolgokat. Fentről rálátásaink, a mélységből pedig belátásaink születnek. Mert néha csak onnan, a mélységes mélyből látjuk be például azt, hogy miért érdemes élni, és miért nem. Hogy mi fontos, és mi nem. Van, hogy valaki csak onnan mélyről jut el egy életre szóló belátásra. És mehet ő akármennyiszer felfelé, onnan csak rálát, de nem látja be.
Nem véletlen, hogy Pilinszky János azt mondja: A mélypontnak megvan a maga ünnepélye. Ha megsejtünk ebből valamit, ha a saját tapasztalatainkat elég komolyan vesszük, akkor tudjuk, hogy a mélypontot sokféleképpen át lehet élni – de a mélypontban, alulról fölfelé az Isten fénye nagyon sajátosan tudja megmutatni az élet mélységeit és távlatait. Onnan, a mélyből.
Jézus tehát azt mondja: „Ne féljetek! Ne aggódjatok! Ne aggodalmaskodjatok!” És ha mi az élet realitását és a mélyponton lévő tapasztalatainkat elég közel tudjuk magunkhoz engedni, akkor azok sokszor a belátásnak, a kegyelemnek, egy nagyon sajátos ünnepnek a forrásaivá lehetnek.