Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: ,,Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg — de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.” (Máté evangéliuma 23:1–12)
Jézus kifejti annak a nagyon fontos, emblematikus mondatnak az egyik felét, hogy „Tegyétek meg, amit mondanak, és ne tegyétek, amit tesznek.” Nagyon kifejti és kimunkálja számunkra is, hogy mit ne tegyünk, és miért ne tegyük abból, ahogyan ezek az írástudók és farizeusok cselekednek. A másik része meg lehet, hogy éppen ránk vár: bizonyos helyzetekben, kapcsolatokban nem szívesen halljuk meg, amit a másik mond, nem hallgatjuk meg azt az igazságot, vagy az igazságnak azt a részét, ami attól a személytől származik, és ezáltal kevesebbé leszünk. Mi az, ami segítségünkre lehet ebben?
Mottóképpen az egyik kedvenc néhány soromat hozom ide. Amikor Yehudi Menuhin már idős volt, és a fiatal és középkorú tanítványai körülvették őt, akkor sóhajtott egyet, és azt mondta: „Tudjátok, most, hogy már öreg ember vagyok, azt szeretném, hogy minden ember tanítványa tudjak lenni, magamnak pedig mestere. Így tekintek most idős koromban az életre: hogy mindenkitől tudjak tanulni, magamnak pedig legyek mestere.”
Ahogy készültem, elgondolkoztam azon, hogy itt állva én eléggé testvéri szóval szólok-e hozzátok? Mert az rendben van, hogy Jézus azt mondja: „Ne hívassátok magatokat mesternek, atyának, tanítónak, mert ti egymásnak testvérei vagytok.” Ez egészen biztosan rám is érvényes. Vajon amit én teszek, ez eléggé testvéri szó-e számotokra? Vagy pedig néha elkezdek fölfuvalkodni, felülről beszélni nektek. Ezt de nem szeretném! De vágyom arra, hogy a szavam testvéri beszéd legyen!
Akkor mondom egymás után öt szempontot, amely arra vonatkozik, hogy mikor nem könnyű valakitől meghallani az igazságot. Itt most nem a nagybetűs IGAZSÁGról beszélek, nyilván együtt hordozzuk az igazságot Krisztusban. Inkább így mondanám, hogy azok a helyzetek, találkozások, viszonyok, amikor nem könnyű az igazságból valamit meghallani, az igazságnak azt a részét közel engedni magunkhoz.
1. Nem könnyű az igazságnak azt a részét magunkhoz közel engedni, elfogadni, amit az ellenségeink mondanak
Nem szeretném, ha ezt a szót félreértenétek, nyilván senki nem kötelez engem arra, hogy én bárkit ellenségnek tekintsek. Itt egyszerűen csak arra gondolok, hogy ha valaki ellenségnek tekint engem, akkor tőle nehéz az igazság nála lévő részét meghallanom.
Sosem felejtem, ahogyan sok évvel ezelőtt egy pap, akire fölnéztem, azt mondta: „Tudod Feri, már alig várom az ötvenedik papi évfordulómat. Igaz, hetvenvalahány éves leszek, de tudod, ilyenkor remek lehetőség nyílik arra, hogy megköszönjük azoknak, akik segítettek bennünket az életben. Én először az ellenségeimnek mondok köszönetet. Sokat segítettek nekem. Olyan szempontokat mondtak kertelés nélkül, őszintén, hogy ilyesmit az ember a barátaitól is csak ritkán kap.”
Nagy dolog, ha az igazságnak az ellenségeink felé eső részét is képesek vagyunk közel engedni magunkhoz, és meghallani.
Sokszor inkább ez hiányzik, mint az igazságnak az a része, amit a barátaink hoznak hozzánk közel.
2. Nem könnyű meghallani a gyerekek igazát
A gyerekektől az igazság rájuk eső részét, például mikor szülők vagyunk egyáltalán nem könnyű meghallani. Pedig a gyerekek az igazságnak sokszor olyan színét, illatát, formáját hozzák, amire csak ők képesek. Ha a gyerekektől nem tudunk tanulni, akkor az életünk szegény marad.
Eszembe jutott egy számomra szívbemarkoló, valós történet. Leukémiát állapítottak meg egy kisfiúnál. A kisfiú éppen csak a 10. életévéhez közeledett. Az orvosok azt mondták, hogy a betegség sajnos rosszindulatú, és valószínűleg a 10. lesz a gyermek utolsó születésnapja. Lehet, hogy ez a gyermek beteg, de a szíve nagyon is egészséges volt. Természetesen tízéves kisfiúként mindenféle nagyszerű születésnapi ajándékot kért a családjától, meg a barátaitól. Rendeztek neki egy születésnapi partit. Önfeledten örült, és játszott azokkal, akiket ott meghívhatott.
Egyszer csak látja, hogy az édesanyja a szoba sarkában zokog. Felállt, odament az édesanyjához, s a következőt mondta neki: „Anya, én vagyok leukémiás, nem te.” S aztán mondott még egy mondatot, amit biztos még nehezebb lehetett hallani: „Anya, ha én kibírom, te is.” Ez a kisfiú, ott a 10. születésnapján szeretett volna boldog lenni. Nagy dolog, hogy életnek ezt a szépségét, igazságát ki tudta fejezni az édesanyja felé.
3. Nem könnyű a férjnek a feleségnél lévő igazságrészt meghallani, és a feleségnek a férjnél lévőt
Emlékszem, pár évvel ezelőtt leült nálam egy férj és egy feleség, s azt kérdeztem „Hogy vagytok, mi történt veletek, mit éltetek meg, mi volt fontos?” A feleség kezdte, és elég csúnyán szidta a férjét. Azután, amikor átvette a férj a szót, ő nem szidta a feleségét. Ő is elmondta, hogy mi volt nehéz, mi volt baj, hogy mi nem esett neki jól, de közben nem szidta a feleségét
Ezzel elment 20-25 perc, s akkor megkérdeztem: „Most hallottátok egymást. Nem biztos, hogy tudtátok egymásról, hogy ki hogy élte meg ezt az előző egy hetet. Mit szóltok most? Ezek után hogy vagytok?”
A feleség arcán egy gyönyörű kettősség jelent meg. Egyszerre volt szomorú, és mosolygott. S ezzel a szomorú mosolyával a következőt mondta a férjének: „Te ezt mennyivel jobban csináltad, mint én.” Nagy dolog az asszonynak ez a szomorúsága, és közben még nagyobb dolog az öröme, ahogyan ki tudta mondani, hogy: „Ezt jól csináltad, te nem szidtál engem, ahogy én téged.”
4. Nem könnyű elfogadni az igazságnak azt a részét, amit idegenektől hallunk
Olyan értelemben idegenektől, akikre azt mondjuk: „Nekem semmi közöm nincs hozzád. Te teljesen más vagy, egyáltalán nem olyan, mint én.”
Valaki nyilvános helyen áll, és ebédel. Éppen jóízűen eszi a halászlevet. Odalép hozzá egy vadidegen, s az idegen a következőt kérdezi tőle: „Mondja csak, uram, ön szereti a halat?” Az illetőt bosszantja a kérdés, hogy mit zavarja őt ez az idegen. Szinte fel se néz, és azt mondja: „Hát nem látja, hogy mit eszem? Persze hogy szeretem a halat.” Mire az idegen a következőt mondja: „Bocsásson meg uram, de ha ön szeretné a halat, ez a hal még mindig úszkálna. Maga a gyomrát szereti.”
Sokszor váratlanul, felkészületlenül, egyszer csak „idegenből” valami nagyon szíven vagy gyomron találhat bennünket, s azt mondjuk: „Na, erre sose gondoltam volna.” És főleg, sokszor lelepleződik egy előítéletünk, ami így szól: „Na te aztán engem igazán ne oktassál semmire!” De nagy dolog az, mikor valaki olyannak az igazságát meg tudjuk hallani, akivel kapcsolatban éppen ez volna a gondolatunk.
5. Nagy dolog meghallani azoktól az igazság éppen náluk levő részét, akik kiszolgáltatottak, kicsik, rászorulók
És mégis lehet, hogy éppen ezért az igazság nagyon fontos részét tudják. Amikor fiatal papnövendék voltam, néha nekem és a társaimnak sérelmeink támadtak az ottani vezetőkkel kapcsolatban. Emlékszem, ahogyan bebocsátást kellett kérni egy-egy üggyel kapcsolatosan a dékánia hivatalába. Ott ült egy kedves apáca.
Az apáca ekkor már elmúlt 70 éves, és persze őnála minden ügy megfordult, mindenről tudott. Volt neki egy szava járása, s ezt most is őrzöm magamban, annyira fontos volt akkor, amikor én elég kiszolgáltatott helyzetben éreztem magam. Az apáca a következőt mondta: „Az ifjú levitának is lehet néha igaza.” Ezt aztán vagy elismerték, vagy nem, de ez a mondat önmagában elég volt, hogy az élet élhetőbb legyen.
Nagy dolog, ha olyanoktól is meghalljuk az igazság éppen náluk levő részét, akiktől egyébként nem könnyű. Éppen azért, hogy az igazság bennünk a lehető legteljesebb legyen, ővelük együtt.
Ha az ember igaz akar lenni, a saját igazából kell leadni hozzá.