Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy milyen szerepet játszik a sötétség és a világosság az életünkben. Nagy dolog, ha átvilágítjuk magunkat, nem is akármilyen fénnyel, az evangélium világosságával, és ebben az átvilágításban merjük meglátni saját sötétségeinket. Mindannyiunk belső világában, a szívünk mélyén ott van a ragyogó világosság, amit több-kevesebb homály, sötétség vesz körül.
Milyen nagy dolog, ha nem felszínes világosságokkal árasztjuk el magunkat! Hanem miközben tudjuk, hogy a szívünk mélye ragyogó, aközben a sötétséget nem akarjuk letagadni. Nem azt a sötétséget, ami odakint van, mert azt mindenki látja. Hanem Isten jelenlétében meg tudjuk magunkkal tárgyalni, hogy melyek is a sötétségeink.
Egyszer egy édesanya minden szabályt, biztonsági előírást megszegve becsörtetett Abraham Lincolnhoz, az amerikai elnökhöz. Nem érdekelte semmi, látszott, hogy fel van dúlva, és akármilyen ajtón képes keresztülmenni. Odaállt az elnök elé, és azt mondta: „Adjon kegyelmet a fiamnak!”
A fia katona volt, és egész nap állva utazott a vonaton, egyik állomáshelyről a másikra, több mint tíz órán keresztül. Ezután rögtön vezényelték a szolgálatra, őrségbe kellett mennie, és hajnalban elbóbiskolt. Ezt fölfedezték, és az akkori törvények és szabályok szerint főbe kellett lőni. Az édesanya méltán rohant oda az elnökhöz, kegyelmet kérve a fiának, akit következő nap akartak kivégezni. Az elnök elgondolkozott, és a következőt mondta neki: „Kétség kívül, ha a maga fiát kivégeznénk, annak nem sok haszna lenne.”
De nagy dolog, ha valaki egyszer csak azt mondja: „Ha ezt most megtennénk, az nagy sötétség lenne. Ha most ebbe az irányba fordulnánk, az a sötétség felé vezetne. Lehet, hogy ezt senki nem kérné számon rajtunk, de akkor is sötétség lenne.”
Nagy dolog, ha átvilágítjuk magunkat az evangélium fényével, és merjük bátran megnevezni saját sötétségeinket. Annak a meggyőződésnek az erejével, hogy tudjuk, a lelkünk mélye gyönyörűen ragyog, és szeretnénk oda eljutni. Erre akkor leszünk képesek, ha szembenézünk a sötétségeinkkel. Ahogy ez megtörténik, elkezdünk ráismerni a sötétségeik természetére, és egyre inkább képesek leszünk tájékozódni azokat illetően.
Egyszer azt mondta valaki Carl Gustav Jungnak: „Képzeld el, nagyszerű dolog történt: kineveztek egy fantasztikus állásra. Mennyit fogok keresni, milyen nagyszerű lesz!” Mikor valaki ilyen örömmel érkezett hozzá, Jung mindig lecsendesedett, lelassult, és a következőt mondta: „Örülök, hogy eljöttél. Ketten talán keresztül tudunk menni ezen a nagy nehézségen.” Amikor valaki azzal jött, hogy éppen elvesztett valamit, fájdalom van benne, megpróbáltatás, vagy válság az életében, akkor nagy szeretettel ránézett, és azt mondta: „Várj egy kicsit, hozok egy jó palack vörösbort, mert most nagy lehetőségek vannak arra, hogy valami jó szülessék.”
Tehát az első, hogy a világossággal átvilágítjuk saját sötétségeinket, és ennek a fénynek a segítségével elkezdünk egyre világosabban tájékozódni a sötétség természetét illetően. Nem akarunk benne elveszni, de némi jártasságra szükségünk van. Például hogy a sötétség nagyon szeret csillogó ruhában járni. Ez a csillogó ruha persze semmiféle fényességet nem hordoz. De egészen el tudja venni bármelyikünk szemét, eszét és figyelmét.
Azt gondoljuk, hoz a csillogás, a siker, hírnév, pénz, népszerűség, hatalom fénye. De valójában ez nem fény, csak csillogás. Nagy dolog, ha erre rájövünk, és ha meglátjuk a csillogás mögött azt a sötétséget, amivel nem szeretnénk barátságot kötni.
A harmadik lépés, amikor kezdünk a tájékozódásban és kiismerésben egyre ügyesebbek lenni, egy halvány bölcsesség jelenik meg bennünk. Kiismerjük azt, hogy a sötétség miként hat ránk.
Van, akire a sötétség úgy hat, hogy dühbe gurul, harcos lesz, mindenhova odacsap, és egészen szeretetlenné válik, miközben mindezért a sötétséget hibáztatja. Van, aki egészen szomorúvá válik. Másvalaki még tovább megy, és depressziós lesz. Egészen elveszti az életörömét, és azt mondja, hogy a sötétség tette ezt vele. Van, aki elkezd félni a sötétségtől. A sötétség mindannyiunkra hatást gyakorol. Nagy dolog, ha tájékozottak vagyunk abban, hogy velünk mit tesz.
A harmadik gondolat veleje nem az, hogy rácsodálkozok arra, hogy mit tesz velem a sötétség, hanem az, hogy amikor ez megtörtént, akkor többé nem okolom a sötétséget. Nem mondom azt, hogy az én félelmemért, haragomért és dühömért a sötétség a felelős.
Csodálatos, ha valaki ebben a tájékozódásban eljut oda, hogy azt mondja: „Most felelősséget vállalok mindazért, amit a sötétség bennem és velem tesz.” Mert amikor teret engedünk a sötétség hatásának, akkor ez abban nyilvánul meg, hogy dühbe gurulunk vagy elvesztjük a reményünket.
Volt egy súlyosan beteg fiatalember. Kész csoda volt, hogy egyáltalán képes élni, s ezt mégis példamutatóan tette. Készítettek vele egy riportot, amely végén a riporter nagyon elégedett volt. Úgy érezte, szépen be tudta mutatni, hogy ennek a nehéz sorsú embernek milyen nagyszerű tettek és szépségek ragyognak az életében.
A riport után, adáson kívül odafordult a fiatalemberhez, és így szólt hozzá: „Ez gyönyörű és nagyszerű műsor lesz. Örülök, hogy mások is látják, hogy ilyen nehéz helyzetből is ilyen jó dolgokat lehet kihozni. De tulajdonképpen maga sosem esik kétségbe? Sosem vesz magán erőt a fájdalom?” Erre azt válaszolta a fiatalember: „Hogyne hatna rám? Minden nap azzal kezdem, hogy fél órát sírok. Szükségem van erre a félórás sírásra reggelente ahhoz, hogy utána tudjak jót tenni.”
De nagy dolog, amikor valaki, miután fölismerte a sötétség-világosság természetét, tudja, hogy mit érdemes a sötétséggel kezdenie. A világosság mellé nem azzal tudunk odaállni, hogy tagadjuk a sötétet. Lehet, hogy valakinek fél órát kell sírnia, vagy fognia kell egy bokszzsákot, és 20 percig kell öklöznie. Nagyon jó, ha fölismerjük, mit tesz velünk a sötétség, és utána felelősséget vállalunk azért, ami ebből számunkra következik.
Aztán a negyedik, záró gondolat. Ezen az úton járva egyre közelebb kerülünk ahhoz a világossághoz, ami a szívünk mélyén van. Fölismerjük, hogyan válhatunk a világosság embereivé. Ez mit jelent? Például nagyon pontosan tudjuk, hogy rengeteg erőfeszítésünk eredménye nincs a kezünkben, és nem is kell, hogy ott legyen. Elég szabadok leszünk ahhoz, hogy azt mondjuk, az egyik lépés, az egyik tett, az egyik kapcsolat a másik után a kezünkben van. De az eredmény nem kell, hogy ott legyen.
Nagy dolog, ha felismerjük, hogy nem azon múlik, mit érdemes csinálni, hogy az eredményes lesz-e, vagy sem. Ezért nagyszerű, ha azt mondhatom: „Ennek volt értelme, akkor is, ha nem volt eredménye.”
A világosságra nem a sötétség elkerülésével vagy tagadásával juthatunk, hanem úgy, hogy keresztülmegyünk rajta. És ahogyan keresztülmegyünk a sötétségen, eszünkben sincs itt leragadni, és összetéveszteni a világosságot a csillogással.