Mit jelent számunkra az, hogy a házasságra úgy tekintünk, mint egy szentségre? Mi az a többlet, az a specifikum, amit valamiképpen körbeírhatunk, megragadhatunk? Még ha a szavainkkal nem is tudjuk mindig pontosan kifejezni, amit sejtésszerűen egy-egy helyzetben, életszakaszban olyan világosan látnunk.
A házasságban – ha annak a természetfölötti világát is magától értetődőnek tartjuk – onnan indítjuk a kapcsolatot, hogy találtam valakit, döntöttem mellette, és igyekszem hosszú távon elköteleződni mellette. A másikat egy olyan személynek tekintem, akit igyekszek úgy szeretni, ahogyan Isten szeret engem. Vagyis a szeretetnek van egy mértéke. Ettől kezdve nem „szeretlek, ahogy megy”, meg „szeretlek, ahogy jól esik”, hanem „igyekszem úgy szeretni téged, ahogy Jézus engem szeret”. Tehát én igazítom a szeretetemet ahhoz, ahogyan az a kinyilatkoztatásban előttem áll.
Természetszerűen ez nem fog menni. Újabb és újabb nehézségekbe fogunk ütközni, amelyekre vonatkozóan olyan könnyűszerrel okolhatnánk a másikat. “Ha rendesebb lennél, könnyebb lenne téged szeretni. Ha ilyen, olyan, amolyan lennél, én se lennék ilyen.”
Igen ám, de a társkapcsolat természetfölötti világa azt is jelenti, hogy éppen amikor a természetes nehézségek érkeznek, azt mondom: „Ez egy kivételes lehetőség arra, hogy rád úgy tekintsek, hogy én üdvösségre vezető utamban nem akadályozol, hanem támogatsz. Azzal a nehézséggel, amivel most rajtad keresztül, a te voltodból, miattad és érted szembe kell, hogy nézzek. Ha van egyetlen ember a világon, akkor legyél te az, aki miatt én megpróbálok magamban valamilyen erényt kimunkálni. Valamilyen készséget, adottságot, természetfölötti adományt realizálni.”
Mert egészen természetes, hogy a nehézségek érkeznek, és bizonyos képességek, készségek, erények, adottságok nincsenek még bennünk kellőképpen kidolgozva. Ekkor én úgy tekintek rád, mint aki nagyon sajátos módon kijelöli számomra ezeknek az erényeknek, tulajdonságoknak a kimunkálási útját. Ezeket lehetne más sorrendben, más hangsúllyal, más mélységben is nekilátni kimunkálni. De a veled való kapcsolatból adódóan most azt fogom elővenni ezekből, amelyek a kapcsolatunk szempontjából mindenképpen fontosak.
Ha én türelmetlen ember vagyok, most a türelem erényét kell kimunkálnom magamból. Az üdvösség útja ebben az esetben ennek az erénynek a kimunkálását jelenti számomra. Lehetne mondani az őszinteségét, a hűségét, és így tovább, nyilván kinek mi az, amit éppen kézbe kell vennie.
Tehát a nehézségeink a kapcsolatban egészen természetesek, ezért ezeket igyekszünk természetesnek venni. Nem hökkenünk meg rajta, hogy ezek a nehézségek a maguk nyilvánvaló módján bekövetkeznek a kapcsolatban. Közben pedig belátjuk, hogy a természetes erőforrások nem lesznek elegendőek. Saját magunkat valamiképpen fölül kell múlnunk, különben padlót fogunk és ottmaradunk.
Ha a társkapcsolat természetfölötti dimenzióját nem realizáljuk eléggé, akkor a természetes nehézségeknél mit szoktunk mondani? „Na, ez természetellenes! Ez egy jó házasságban biztos, hogy nem így lenne. Ha te tényleg szeretnél engem, akkor ezt biztos nem csinálnád így. Ha mi tényleg fontosak lennénk egymásnak, nem tarthatnánk itt.” Vagyis egy természetes nehézség után nem a természetfölötti felé visszük a léptünket, hanem legyintünk egyet és azt mondjuk: „Biztos nem ő az igazi, ezért van így. Természetes módon ez nem következett volna be.”
Érdekes, hogy vannak kivételes pillanatok, amikor éppen a másik irányba indulunk, és a természetfölötti is természetes nekünk. Vagy pedig a természetesre is azt mondjuk: „Ez nekem nem természetes. Nekem ez így nem elfogadható, nem egyértelműen része egy kapcsolatnak.” Távolodunk attól, ami pedig annyira fontos nekünk.
Így aztán következő gondolat, hogy éppenséggel a kapcsolatban törvényszerűen és természetes módon jutunk el megoldhatatlan problémákig. Ezek megint csak kijelölik a növekedésünk pillanatait, helyzeteit. Ha egy problémát nem lehet megoldani, akkor nem lehet megoldani. De valamit lehet vele kezdeni, ki lehet nőni, túl lehet növekedni.
Úgy is mondhatnánk, egy probléma azért probléma, mert itt és most nekem az. Nem biztos, hogy a problémával kell valamit kezdeni, lehet, hogy velem.
Egyszer jött hozzám valaki, volt egyetlen óránk. Egy óra alatt 18 problémát hozott. Nagyon tisztességesen le is írta, volt róla jegyzete, nehogy valamelyiket elfelejtse. A 18 probléma után maradt néhány percünk, nem maradt más hátra, mint hogy valahogy könnyítsünk a helyzetünkön – ami számunkra egyáltalán nem volt annyira könnyítés – és azt mondtam: „Nézd, ez a 18 probléma… Valószínű, hogy ennek sose lesz vége. Belefoghatunk most egy húszéves folyamatba, közben újabb problémák fognak következni. Mi lenne, ha magaddal csinálnál valamit? Azzal a valakivel, aki 18 problémával él. Ha fölül tudnád múlni például ezt az érzékenységedet, ezt a problémaközpontúságodat. Lehet, hogy a problémák megmaradnának, csak már nem éreznéd őket annak.”
Hadd hozzak nagyon egyszerű példát. Képzeljünk el egy serdülő fiatal lányt, akinek az arca pattanásokkal van tele. Többségünk kinőtte már ezt a kort, és amikor visszanézünk, azt mondjuk: „Hát hogy tudott akkora probléma lenni ez, hogy órákat néztem magam a tükör előtt, és próbáltam valamit a pattanásokkal kezdeni?” Természetes módon is túl tudunk lenni problémákon, kicsit csodálkozunk is visszanézve, hogy „Jé, mennyi időt töltöttem ezzel! Hát igen, a pattanás pattanás, ez így van, az úgy van, éppenséggel az nem változik, én változom.”
Mondjuk van egy 17 éves fiatal lány, autóznak a fiúval, aki tetszik neki. Azzal van elfoglalva, hogy tetszik-e a fiúnak, aki mellette ül az autóban, mit szól a pattanásaihoz, észrevette-e, hogy több is van. S ahogy mennek az autóval, karambolóznak, s a fiú a saját élete kockáztatásával menti ki ezt a lányt. Ez azt jelenti, hogy a lány néhány perc alatt átélhet valamit, ami messze túlnövi azt a látásmódját, hogy talán a pattanáson múlik az élet. Hogy talán a pattanás dönti majd el azt, hogy ez a kapcsolat összejön vagy nem, szerethető vagyok-e, értékes-e az életem.
Éppenséggel a megoldhatatlan problémák azok, amelyek segítenek fölülmúlni saját magunkat. Azt a valakit, akik eddig voltunk.
Ez pedig Isten irányába gyümölcsként megtermi azt, hogy valami problémának marad meg, csak már nem problémázunk rajta. Mert azt mondjuk: „Ó, igen, ez az a probléma, ezzel most együtt élünk.” De valamilyen irányba túlnőttük.
A következő gondolat: hiányok, veszteségek, szükségletek, sebek, sérelmek: ezeknek sosincs vége. Emlegetem azt a kedves ismerősömet, aki állandóan újból és újból tudatosította magában azt, hogy a felesége mit nem ad meg neki. Hát ennek a sornak van vége? Egész biztos, hogy nincs. A vágyaink, a hiányaink, a szükségleteink, a sebeink és a sérelmeink sorának soha nincs vége. Úgy fogunk meghalni, hogy marad még belőlük egy csomó.
Akkor ez a kedves ismerősöm egyszer csak azt mondja: „Te jó ég, hogy tudtam én az életemet arra fecsérelni, hogy állandóan azzal foglalkoztam, hogy mit nem kapok meg tőled, és mi hiányzik?! Ahelyett, hogy föltettem volna azt a végtelenül egyszerű kérdést, hogy mi az, ami igazán fontos. Hát nem is mi, nincs is olyan, hogy ami igazán fontos, csak olyan van, aki igazán fontos. Te, meg a gyerekek, ti vagytok igazán fontosak. Erre a kérdésre, hogy mi az, ami igazán fontos, azt tudom mondani, hogy semmi. Semmi.”
Ez a következő gondolat arról, ahogyan a spiritualitás meg tud jelenni egy társkapcsolatban. Egy társkapcsolatban bőven van terep arra, hogy fölismerjük a végességünket. Hogy fölismerjük, valamit szerettünk volna, és nem úgy lesz, mert mindjárt be kell fejezni.
A társkapcsolatban, mikor ezt a hat világot fölismerjük: hiányok, veszteségek, szükségletek, sebek, sérelmek és vágyak – fölismerjük a betölthetetlenségét is. Hogy mehetünk akármeddig, sose lesz vége. Ezért elkezdhetünk növekedni fölfelé.
A spiritualitáshoz, a természetfölöttiséghez tartozik az is, hogy amikor a nehézségek érkeznek, és már tudom, hogy ez természetes, azt is, hogy milyen sok spirituális lehetőség áll készenlétben, az is tudatosulhat bennem, hogy szinte egy életre szóló munka az, hogy személynek lássalak. Hogy személyként tekintsek rád. Hogy ne csak a saját jól-létem, a saját szükségleteim betöltésének az eszközét lássam benned, aki hogyha ilyen vagy olyan módon nem felel meg nekem, máris elutasítom. Máris távolítalak el, így már nem kellesz, így már nem vagy jó, és máris fölteszem a kérdést: Akkor talán nem te vagy az igazi?
Ezekben a helyzetekben kivételes lehetőségünk van arra, hogy elmélyítsük magunkban azt a látásmódot, hogy te egy páratlan valaki vagy, egy személy. És hogy a személy voltod nem lehet kisebb érték, mint bármelyik hiányom, vágyam vagy szükségletem.
Ha a legkisebb értéknek is látom, akkor is sokkal nagyobb, mint bármelyik hiányom, vágyam vagy szükségletem. Mert te egy személy vagy, és amit én annyira sértetten, vagy fájdalmasan tapasztalok, az csak egy szükséglet. Te pedig egy élő ember vagy.
A spirituális lehetőségeink nagyon gazdagok, és sokszor éppen akkor nyílnak meg számunkra, amikor a legtöbb ember azt mondja: „Hát ha ennyi, akkor…” Mi pedig azt mondjuk „Na végre kiderült, hogy nem csak ennyi, hanem sokkal több.” De ez a sokkal több nem ebben az irányban van, hanem fölfelé.