Van egy beteg ember, aki ráadásul születésétől kezdve beteg. Nem tudjuk, miért, kinek a bűne miatt, egyáltalán felelős-e valaki ezért, vagy sem. Jézus odamegy hozzá, és ha szombat van, ha nem, meggyógyítja. Ez az alap. Minden gondolat azután hangzik el, hogy odamentem az embertársamhoz, és anélkül, hogy megkérdeztem volna, hogy mit tett, miért felelős, részvéttel vagyok iránta. Ez nem csak érzés, hanem cselekvés. Miután Jézus meggyógyította az embert, fölrobbantak a kérdések. Most ki bűnös, egyáltalán bűnös-e valaki, ki a felelős?
Mikor elültetünk valamit, fél évet várunk rá, hogy megjelenjen a kis levélkezdemény, száracska. Miért hozom ezt ide? Istent kérdezzük a számunkra fontos emberi kapcsolatokban. Ez kissé olyan, mint amikor elvetünk egy magot, és szeretnénk, hogy a válasz a kérdésre a kapcsolatból kibontakozzék és megjelenjen. Vannak olyan kérdések, amelyekre a válasz nem terem meg, csak ha van hozzá termőtalaj, eleget öntöztük, sütött rá a nap, és megkapta a szükséges tápanyagokat.
Az első gondolatom ez, hogy nem egyszer, ahogy Istent kérdezzük, a kérdést nem öntözzük, nem gondozzuk, nem volt elég jó a talaj, nem adtuk meg a módját annak, hogy abból valódi válasz születhessék.
Amikor odaállok a férjem, feleségem, édesanyám, Isten elé, és számonkérő módon azt mondom: „Na, akkor most válaszolj, ez hogy lehetett így?!”, akkor elültettem a hagymát, de nem öntöztem, nem pátyolgattam, nem sütött rá a nap. És mégis azt várom, hogy kikeljen, és legyen belőle valamiféle válasz. A legfontosabb emberi kapcsolatainkban a legmélyebb kérdéseinkre akkor kapunk valódi válaszokat, ha megteremtjük annak a világát.
Van élményetek arról, hogy számonkérően rádörrentetek a gyereketekre, édesanyátokra, párotokra, Istenre, és a válasz olyan is lett. Ezek a válaszok a mi számonkérő mentalitásunkra érkeznek, ezért nem lényegiek. Amikor ilyen módon fordulunk valakihez, és firtatjuk, hogy ez hogyan lehet, az olyan, mintha azt mondanánk: „A múltnak másképp kellett volna alakulnia. Te vagy a felelős azért, hogy a dolgok nem alakultak jobban.”
Az emberi kapcsolatainkban, mikor valakihez odalépek, azt akarva, hogy köztünk valódi történés legyen, de én az elvárásomat, kritikámat, ítéletemet közvetítem, azzal tönkreteszem azt a helyzetet, amiben valódi válaszokat kaphatnék. Mikor elültettük a hagymát, minden benne volt, ami ahhoz kell, hogy néhány hét múlva legyen egy gyönyörű tulipánunk. De ha nem kap vizet, napot, tápanyagot, nem fog kikelni.
Az igazán fontos válaszok nem úgy születnek, hogy rád nézek, és már emelem is a kezem, hanem hogy biztosítalak téged arról, hogy szeretlek, fontos vagy. Annyira szeretnék bízni benned, de most bizonytalan lettem. Ahogyan megteremtjük egy válasz közegét, abból a születik meg az a válasz, amivel tudunk valamit kezdeni.
A ma embere általában úgy ébred és fekszik, hogy van egy boldogságterve. A boldogságterveinkkel odaállunk Isten, a férjünk, a gyerekünk, az anyánk elé és elkezdjük azokat bevasalni. Nem véletlen, hogy azt mondják a lélek szakértői, hogy a kezdetek kezdetén nem arra van szükségünk, hogy kapjunk, hanem hogy el tudjunk engedni valamit. Mikor odaállunk egymás elé, és azt mondjuk: „Ezt hogy képzelted?! Ez egyáltalán hogy lehet?”
Rengeteg mindent kellene elengednünk, beleértve a boldogságterveinket is. Nem azért, mert baj, hogy boldogok szeretnénk lenni, hanem azért, mert ha nem engedjük el, nem leszünk boldogok. Pont annak a közegét nem teremtjük meg, amire annyira vágyunk.
Egy férfi és egy nő már több, mint 10 éve házasok. A nő azt mondja: „Most ahhoz, hogy a kapcsolatunk még inkább elmélyüljön a meghittségben, nekem több szabadságra lesz szükségem.” A férfi ösztönös válasza, hogy: „Az én boldogságtervemben ez nem így szerepel. Te legyél ilyen, és olyan, csináld ezt és csináld azt, úgy, ahogy én akarom.” A nő ezért eltávolodik a férfitől, annyira, hogy ez már egyikőjüknek sem jó.
A férfi a következőt fogalmazta meg ezzel kapcsolatban: „Most rájöttem, hogy vagy akkor engedlek el, amikor még velem vagy, vagy akkor kell elengednem téged, amikor már elváltál tőlem. Ezért most úgy döntök, hogy inkább most engedlek el, amíg még a feleségem vagy. Mert ha most el tudlak engedni, és ez egyet jelent azzal, hogy a zseniális boldogságtervemet lerakom, akkor megteremtettem a közegét annak, hogy fölébredj következő reggel, és azt mondd: <<Szeretlek, nem akarok nélküled élni.>> Érdekes módon most már órák óta sokkal több a levegő a szobában. A szabadság levegőjében tulajdonképpen egyre inkább van kedvem veled élni. De jól esett ez a szellőztetés.”
Hogy a közeget megteremtsük, Isten válaszát meghalljuk és meglássuk, nem még valamire van szükségünk, hanem rengeteg mindennek az elengedésére. Ha egy kapcsolatban nem az elfogadás, befogadóképesség felé indulok el, egyre inkább az agresszió fog elhatalmasodni rajtam. Kontrollálni akarok majd, birtokolni, beleértve Istent is. Egyre erőteljesebben meg akarom mondani Istennek, hogyan kellett volna csinálnia. Ez még inkább ellehetetleníteni, hogy bármit fölfogjak abból, ami az Ő terve, szándéka velem. Ez a második gondolat.
Ebben az elfogadásban vagy kimunkálódik bennem a hála lelkülete, vagy örökké keserű lesz a szám íze. Vagy hálásan élek vagy megkeseredetten. Aki nem tud hálásan élni, minden nap azért, ami megadatott neki, keserű lesz azért, amit nem adott meg neki az élet. Ami hiányzik, ami elvétetett, ami a többieknek van, de nekem nincs, ami lehetne, de még nincsen, ami túl későn lett az enyém.
Eldönthetjük, hogy jó szájízzel éljük az életet, vagy keserű szájízzel. Ennek a kulcsa, hogy nyitottá teszem magam az elfogadásra.
Eljutottunk a harmadik pontig. Annyira szeretnénk megtapasztalni, hogy Isten szeret. Az lenne a legjobb, ha most leülnénk és úgy áradna a szeretete. Egy kicsit megmelegednénk. Ehhez egy következő lépést kellene tennünk. Az elengedés, az elfogadás-befogadás után a harmadik lépés önmagunk átadása. A szeretet megtapasztalásának feltétele, hogy átadom magamat annak, akinek a szeretetére vágyom. Ha nem ebbe az irányba megyek, akkor tiltakozás és panaszkodás lesz az osztályrészem. Tiltakozom mindaz ellen, amit nem úgy csinálsz, ahogy szeretnék, és panaszkodom amiatt, ami nem úgy történt meg, ahogy vágytam rá.
Hogy Isten szeretete befogadható és megtapasztalható legyen, nem kevesebb a küldetésünk, mint hogy átadjuk magunkat neki. Ha a kritikánkkal, ítéletünkkel, vagy az elvárásainkkal fordulunk felé, teljesen ellehetetlenítjük a annak a megtapasztalását, hogy mit is jelent, hogy Isten szeret bennünket. Ehhez arra van szükségünk, hogy lemondjunk arról, hogy Istent kontrollálni akarjuk, és meghatározni, hogy mikor és mitől lenne ő jó. Amikor valaki ezt elengedi a kezéből, akkor lehetőséget teremt magának arra, hogy Isten jóságáról élményei és megtapasztalásai szülessenek.
Ez a fajta önátadás egyáltalán nem jelenti azt, amit az önfeláldozásról nagyon gyakran mondunk. Önmagunk föláldozásában nagyon messze tudunk kerülni Istentől. Mert egészen magunkkal foglalkozunk, a saját önfeláldozásunk egészen be tud bennünket tölteni. Mikor Jézus önmagát odaadja, abban nincsen semmi énközpontúság.
Amikor megtettük a magunk önfeláldozó cselekedeteit, rögtön valamiféle számonkérés villan a szemünkben, hogy ennek mi lesz az ára részedről. “Ezt majd bizony vissza kell fizetned, mert ez nagyon nagy önfeláldozás volt, remélem tudod.”
Eljuthatunk oda, hogy egységben leszünk Istennel. Ha nem egységben vagyunk vele, akkor a kételyben nagyon magányossá válunk. Ahogy elkezdtük megteremteni annak a közegét, hogy Istent tudjuk kérdezni, és végigmegyünk ezen a folyamaton, egyszer csak a válasz nem is az lesz, hogy mond nekünk valamit, hanem hogy egyek leszünk egymással. És ez az a válasz, amire igazán vágyunk.
Amikor a férj el tud jutni oda, hogy egy lesz a feleségével, aki tökéletlen, a feleség egy lesz a férjével, akivel szemben nagyon sok sérelme és panasza van. Akkor megtapasztaljuk, hogy nem a válaszai kellettek, hanem hogy egyek tudjunk lenni. Hogy meg tudjunk birkózni azzal, hogy a múlt olyan, amilyen, hogy az életnek drámai természete van. Arra az egységre vágyunk, amiben a válasz már nem is fontos.