A tapintatról és a gyöngédségről:
Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, sőt becsesebb, mint a jóság. Van egy fajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen, íztelen, és mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, vírusos vidéken a forralt víz, amely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok, mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele, és nem tudja meghálálni.
Az a tapintat, ami nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, tárolták és nemesítették és nem okoznak fáradtságot a barátságukkal, sem a rokonszenvükkel. Nem terhesek közeledésükkel, s nem mondanak egy szóval sem többet, mint, amit a másik el tud viselni. S mintha nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fáj. S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők felett közeledő, láthatatlan ellenséges gépeket. A tapintat és a gyöngédség ember fölöttien érzékel. Igen, ez a két képesség természetfölötti.”
(Márai Sándor: Füveskönyv)
Mikor erre rátaláltam, elszégyelltem magam. Hol van ez belőlem?
Olyan gyakran tapasztalom kapcsolataimban, beleértve a magammal való kapcsolatot is, az együttérzés korlátait.
Ez alatt azt értem, hogy találkozom valakivel, és látom, hogy milyen fontos számára, hogy együttérző legyek, szeressem őt.Közben pedig egyre inkább azt tapasztalom, hogy ez egy csapda. Ha én semmi mást nem csinálok, csak együttérző vagyok, akkor el fog telni a találkozásunk úgy, hogy kap valami kis enyhülést, megnyugvást, kap egy kis levegőt, egy pár csepp vizet és utána az élete pontosan ugyanúgy folytatódik, mint előtte.
Nehéz egyszerre együttérzőnek, tapintatosnak és gyöngédnek lenni, közben pedig megtalálni azt a pillanatot, ahol – a szó legjobb értelmében, a szeretettel összeegyeztethető módon – be lehet szólni. Ezt persze szépen, a klasszikus irodalomban úgy szokták mondani, hogy az együttérzést és a kihívást ötvözni kellene tudni. Gyakran nem találom meg az egyensúlyt.
Miközben az együttérzést túlzásba viszem, fölismerem, hogy ez nem segít neked, mert nem találtam meg, hogy hol van az a pont, ahol lendíteni, segíteni tudnék valamit az életeden. Ekkor dühös leszek rád. Naná, hogy nem magamra. Rád! Idejöttél, hogy együtt érezzek veled, hogy a pap szeressen téged, és dühös vagyok rád, s azt gondolom, hogy te csaptál be engem. Pedig valójában a saját tehetetlenségemet fedezem fel. Hogy nem sikerült megtalálni ezt a jó egyensúlyt.
Ez elvezetett oda, hogy bocsánatot kérjek minden olyan pillanatért, amikor valóban kivész bennem a szeretet. Mert ilyen pillanatok biztos, hogy vannak. Amikor azt gondolom, hogy most már elegem van ebből a gyengédségből, együttérzésből, meg tapintatból: azt akarom, hogy fölébredj!
De sokféleképpen föl lehet ébreszteni az embereket. Lehet úgy, hogy egy vödör vizet a nyakába öntök, utána megállok, és azt mondom: „Szeretetből tettem, nehogy elkéss a munkából.” Ez egy nagy hazugság.
Talán elég lenne, ha finoman fölkeltenélek, nem pedig a nyakadba zúdítanám a vizet, miközben azt mondom, hogy szeretetből csináltam.
Van valaki, aki a lelkigondozói munkában nagyon sokat adott nekem és sokat tanultam tőle. Neki van egy hasonlata, azt mondta: „Néha a szavakkal egy kapcsolatban úgy kell bánni, mint ahogy a sebész a szikével. Lehet finoman vágni, de vágni kell. Különben nem jutunk el oda, amit ki kell venni.” Nem kívánok csak együttérző lenni, hanem néha vágni akarok.