“Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön! És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja.

Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.”

(Máté evangéliuma 10:26-33)

Nem csak arról van szó az evangéliumban, hogy négyszer is elhangzik Jézustól, hogy: „Ne féljetek!” Hanem van egy félmondata, ami így szól: „Ne attól féljetek, hanem inkább ettől.” Arról szeretnék beszélni, hogy hogyan és mitől érdemes félnünk? Hogyan tudunk jól félni? Úgy, hogy az az istenkapcsolatunkat, az emberekhez fűződő viszonyunkat, a világban való létezésünket, a magunkkal való kapcsolatunkat gazdagítani tudja. Hogy érdemes félni?

Az első gondolat így szól. Amikor naiv megközelítésben vagyunk, azt mondjuk „Félni rossz! Ha nem félünk, az jó.” Tudjuk, hogy ez nem így van. Valójában nem arról van szó, hogy félni rossz vagy jó, hanem hogy félni nem jó érzés. Nem ugyanaz a kettő. Félni nem egy kellemes, kívánatos érzés. De hogy ez a félelem jó-e vagy sem, azt nem az érzés dönti el, hanem jó esetben mi.

Bennem van az élmény, amikor egy hitoktató néni lángnyelveket vagdosott ki vörös papírból a pünkösdi előkészületekkor.A Szentlélek hét ajándékát egyesével ráírta a lángnyelvekre, és a Pünkösd előtti hittanórán, hogy készüljenek a Szentlélek ünnepére, lehetett húzni egy-egy lángnyelvet. Minden gyerek húzott egyet, nagy volt a lelkesedés.

A következő alkalmon, Pünkösd után egy-két nappal egy kislány szomorúan odament a hitoktató nénihez. Fogta a kis lángnyelvecskét, és azt mondta: „Kicserélhetném?” A hitoktató nem tudta, hogy miért nem jó neki az a lángnyelv. Megfordította, és az volt rajta, hogy „Istenfélelem.” A kislány ezt ki akarta cserélni valami gusztusosabbra.

Azzal kapcsolatosan hoztem ezt a történetet, hogy persze, van egy naiv megközelítésünk, ami így szól: a félelem rossz, nem félni jó. De már nem vagyunk naivak, és tudjuk, hogy félni nem jó érzés, de nem ez dönti el, hogy a félelem jó-e, hasznos-e, jó irányba visz-e, esetleg a Szentlélektől van-e vagy sem. Hogy kitől, mitől, hogyan van.

Ezért a második gondolat így szól: Létezik hallatlanul hasznos félelem. Nagyon bennem van annak az embernek a története, aki a világon először leevezett egyedül az Amazonason. Miután ezt megcsinálta, a riporter megkérdezte tőle: „Maga nem félt?” Erre azt mondja ez a sportember: „Nézze, ha én nem félnék, soha többet nem ülnék hajóba. Ha egy kicsi józan eszem is van, és nem félek a víztől, akkor mi lesz velem? Éppen azért azért készültem föl, és mertem lejönni az Amazonason, azért voltam erre képes, mert nagyon is tudtam, hogy érdemes félni. De kézben tartottam a félelmem. Tudtam, hogy mikor, hogyan, miért érdemes félni, és mit érdemes a félelmemmel kezdeni.”

Amikor kigyógyultunk a naivitásból, nem akarunk minden félelmet megszüntetni. Sokkal inkább okos kérdéseink támadnak. Honnan van ez a félelem? Milyen irányba akar engem vinni? Teret adjak-e ennek a félelemnek? És a többi.

Ezért a harmadik gondolat így szól. Okosan járunk el, ha elkezdjük összegyűjteni a tapasztalatainkat, és megtanulunk eligazodni a félelmeink között.Van valami, amit újból és újból elmondok, mert fontos információnak tartom. A szakirodalom szerint egy alkoholbeteg személy,aki már valóban az, nem csak nagyivó, egy pont után szinte csak két oknál fogva hajlandó úgy dönteni, hogy nem iszik többet. Mind a kettő a félelemhez kapcsolódik. Az egyik, mikor valaki megijed attól:„Ha tovább iszom, meg fogok halni.” A második, amikor valaki megretten attól: „Ha tovább iszom, elvesztem az emberi méltóságomat. Nem akarok ilyen emberré lenni.”

A félelem mind a két esetben egy nagyon értékes dologról ad hírt. Ezért lehetséges, hogy egy félelem éppen azt tárja föl, hogy itt egy fontos valamiről, valakiről van szó, aminek az értékét, fontosságát más úton nem tudtam magamban elmélyíteni.

Milyen érdekes a magyar nyelv zsenialitása, hogy a „félni” és a „félteni” szó ugyanonnan fakad. Mert kit és mit féltünk? Akinek és aminek az értékességét nagyon is fölismertük. Milyen jó dolog, hogy egyáltalán nem akarunk kigyógyulni abból, hogy értékes személyeket, dolgokat féltsünk. Nagyon is jó, hogy féltjük őket, de ehhez szükségünk van némi félelemre. A szó legjobb értelmében, arra a félelemre, ami segít bennünk elevenen tartani valakinek vagy valaminek az értékét. Jobb lenne, ha sikerülne ezt félelem nélkül tennünk. De ha egy-egy helyzetben rászorulunk, hogy egy félelmen keresztül tudatosuljon bennünk valaminek, valakinek az értéke, az jobb, mintha nem tudatosulna.

A negyedik gondolat így szól: Ahogy eligazodunk a félelmeinkben, gyakran nem nevezzük meg, hogy ami bennünk van, az félelem. Ezért rossz helyzetbe kerülünk. Mikor például egy gyászoló a következőt mondja: „Jaj, meghalt a férjem! Nem tudok tovább élni.” Erre mi nagyon kedvesen, nagy együttérzéssel azt mondhatjuk: „Attól félsz, hogy miután meghalt a férjed, nem tudod, hogyan fogsz élni.” A félelmeink okán milyen könnyen összemosódik bennünk a szubjektív realitás, hogy “félek attól, hogy nem tudom, ezután hogy lesz az élet” – ami nagyon reális és érthető – egy objektívnek nevezhető realitással, hogy “Hát persze, hogy meg lehet tanulni élni úgy is.”

Ezért óriási jelentősége van a félelmeinkben való eligazodásban annak, hogy amit valóságnak tartunk, megnevezzük. Hogy az egy szubjektív valóság csak, idebent létezik. Ezért azt a kifejezést érdemes használni rá, hogy: „Ettől félek.” Ebben a pillanatban minthogyha egy nagyobb szabadságra nyitottunk volna teret. “Igen, én ettől félek, egyébként pedig még nem tudjuk, hogy ez hogyan lesz. Ettől félek, és most ki kéne találni, hogy mit akarok csinálni.”

Ehhez a ponthoz tartozik az is, hogy a szakirodalom szerint a legrombolóbb kommunikációs stílusok a félelemből fakadnak. Amikor támadlak, kritizállak és bántalak. Amikor védekezek, menekülök, kilépek egy beszélgetésből, konfliktusból, megbeszélésből. Ha ledermedek, ha gondolkozás- és cselekvésképtelenné válok. Ha egyszer csak elveszítem a saját szabadságom tudatát. Ezek mind a félelemből fakadnak. A legrombolóbb kommunikációs stílusok a félelemre vezethetők vissza. Ezért óriási jelentősége van annak, és nem véletlen, hogy Jézus, még azon az áron is, hogy félreérthető, azt mondja: „Ne féljetek!” Ne féljetek indokolatlanul! Ha féltek, lássátok, hogy ez most mire, kire vonatkozik, reális vagy nem reális. Hogy miről is van itt szó.

Egy párhuzamot érdemes hozni a bűntudat és a félelem kapcsán. Hogyan tudunk tájékozódni a félelmeinkben? Előfordul, hogy valaki gyónáskor azt mondja: „Rettenetes bűntudatom van, nem voltam vasárnap misén.” – „Ezt értem, és miért nem voltál?” „Azért, mert 40 fokos lázzal feküdtem otthon.” Ez egy indokolatlan bűntudat. Milyen nagy dolog, hogy a gyóntató pap nem bűnökkel foglalkozik, hanem Istennel és emberrel, s a kettőtök kapcsolatával. Eszemben sincs gyóntatás folyamatában bűnökkel bajlódni. Istennel és emberrel foglalkozom. Milyen nagy dolog, hogy gyóntató papként azt lehet mondani: „Kérem, ez egy indokolatlan bűntudat. Irracionális.”

Ez párhuzamba hozható rengeteg félelmünkkel. Indokolatlan, a múltból hozott, vagy sokszor nem is tudjuk, honnan érkező félelmeinkkel, amik akadályozzák, hogy képesek legyünk egymással kommunikálni, szót érteni. Együtt lenni, együttműködni, együtt érezni, segíteni egymást.

De nagy dolog, ha képesek vagyunk eligazodni a félelmeink között, és a félelmeink zömére azt mondani: indokolatlan félelem. De még ha indokolt is, kézbe veszem, és szabadon, tudatosan eldöntöm, mit kívánok tenni vele.

A záró gondolat így szól, hogy erre mondhatnátok: „Jaj, hát ez hogy van? Most akkor mondjam 20-szor, hogy nem félek? Attól még félek. Ez nem így megy. Az érzésekkel mit csináljak?”

Nem közvetlen módon erről van szó, de példaként hadd hozzam, hogy elgondolkodtató, hogy néhány nemzedék alatt mennyire megtanultunk nem félni attól, hogy bűnt követünk el. Minden nehézség nélkül megtanultunk nem félni attól, hogyha az önmegvalósítás- vagy a boldogságterveink érdekében valamit tenni kell, akkor másokat megbántunk, vagy másoknak fájni fog.  Teljesen leszoktunk az ezzel kapcsolatos félelmeinkről.Tulajdonképpen ez egy kultúra része lehet, és néhány évtized alatt hatalmas mértékekben tudunk megtanulni valamitől nem félni.

Hogy összekapcsoljam ezt a két pontot: Milyen nagy dolog, ha megtanulunk attól félni, amitől érdemes, és nem félni attól, amitől nem. Hogy a szabad mérlegelésem tárgya, hogy megtanulok valamitől félni.

Egy pár jut eszembe, akik nagyon vitatkoztak és veszekedtek. Egyszer csak a feleség nagyon csúnyán támadott, minősített, és kritizált. A férfi ezt végighallgatta. Amikor a nő befejezte, ránézett a férjére, és azt mondta: „Te miért nem mondasz nekem olyanokat, amilyeneket én neked?” Erre a férfi kedvesen visszanézett, és azt mondta: „Te, lenne hozzá kedvem. Féltem a kapcsolatunkat, azért nem.” Milyen nagy dolog, hogy éppen annyi félelemet és féltést őrzött ez a férfi, hogy helyesen tudjon cselekedni!

Egy másik ilyen helyzet. Vezettem az autót, és egyszer csak hallom, hogy tíz tüdőrákos esetből kilencnél az okok között szerepel a dohányzás. Minden nehézség nélkül megtanultunk nem félni ettől.

A záró gondolatom így szól. De nagy dolog, ha elég szabadok vagyunk ahhoz, hogy mérlegeljük, mi az a félelem, amivel szembe merünk menni, mi az, aminek teret adunk, és mi az, aminek egyáltalán nem. Mire mondjuk azt, hogy indokolatlan. Mi az, amire azt: „Te csak bénítasz engem. Tűnj el innen! Élni akarok.”

Jézus elénk áll, és azt mondja: „Ne féljetek!” Túl sokat félünk. Annyi félelemre bizonyára szükségünk van, mint az ételben egy piciny só. Azt őrizgetjük, ha kicsit oda kell hinteni, odahintjük. De szó sincs róla, hogy úgy akarnánk élni, hogy a félelemnek adjunk teret. A szabadságnak akarunk teret adni, és a szabadságunkhoz hozzátartozik, hogy bátran tudunk félni.

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás