A szakirodalom beszél arról, hogy a házasságkötés előtt, majd alatt, sokszor egy egész életen keresztül olyan mítoszokat, hiedelmeket ápolunk magunkban, amelyek nagyon meghatározóak. Mélyen belénk vésődtek, és tönkreteszik a kapcsolatot.
Ellehetetlenítik azt, amit tudatosan, a fejünkkel, akaratunkkal, döntésünkkel, az elköteleződésünkkel annyira szeretnénk. Ezért nagyon érdemes a házasságkötés előtti mítoszainkra ránézni, mert ezek kitartanak a házasságkötés után is.
„Ha valami megváltozna, minden jóra fordulna.”
Valamilyen körülmény, tulajdonság megváltozása azt eredményezné, hogy minden jóra fordulna köztünk. A tapasztalat egyáltalán nem igazolja ezt. Tudjuk, hogy amikor a tünethordozó gyerek meggyógyul, nem oldódik meg minden. A gyerek a házastársi kapcsolat gyöngeségeinek, patológiájának tünethordozója. Egyszer csak meggyógyul, és nincs, ami összekösse a férfit és a nőt. Kiderül, hogy az kötötte őket össze, hogy együtt, apaként, anyaként izgultak, hogy a gyerek egészséges legyen. S ha egészséges, már nincs, ami őket összekösse, legalábbis ők így élik meg.
Amerikai családterapeuta, Gottman azt mondja, hogy ha a házastársak kommunikációjában négy jelenségre figyelhetünk fel, amelyek ha megjelennek, pusztítóak, és előrevetítik a kapcsolat tönkremenetelét. Az egyik így szól: „Amikor az egyik vagy mindkét fél azt gondolja, hogy a fönnálló problémáért kizárólag a másik felelős. Akiben egy ilyen mítosz él, az elkezdte verni a kapcsolat koporsójába a szögeket.”
„Mindig szeretni fogjuk egymást.”
Tudjátok, mit mondott erre egy analitikus? Nem pont erre, de erre is érvényes: „Mikor azt hallom a kliensemtől: ‘a férjem mindig ezt csinálja’, ‘a feleségem soha nem hajlandó’, akkor máris tudom, hogy a kliensem regrediálódott.” A gyermeki énjében van, a gyermek-világából beszél.
Ha a felnőttségénél lenne, nem volna józan kijelentés, hogy „soha” és „mindig”. Milyen lélekállapotban mondjuk azt, hogy „soha”? Amikor az ember gyerek, és nincs időérzéke: „Mami soha nem jön meg. Nem jön haza.” A gyerek gondolja ezt, mert nincs időérzéke. Nincs múlt, jelen, jövő eléggé. Neki mindig és soha, ezért mikor felnőttként elkezdjük ezeket a szavakat használni, akkor tudhatjuk, hogy regresszióban vagyunk.
A viták hevében szoktunk ide csúszni. „Neked soha semmit nem lehet elmondani!” Itt már nem a felnőtt beszél, mert nyilvánvaló, hogy volt már legalább egyszer olyan helyzet a 43 év alatt, hogy el lehetett valamit mondani a másiknak.
„A társamtól meg fogom kapni azt, amire szükségem van.”
Nem létezik olyan ember, beleértve a szüleimet, a gyerekeimet, vagy a házastársamat, a barátaimat és a testvéreimet, aki képes lenne teljes egészében megadni nekem azt, amire szükségem van. Ilyen ember nincs.
Hogy volna lehetséges az, hogy legyen egy olyan személy, aki mindig ott van, és mindig képes, alkalmas arra, hogy az én reális szükségleteimre jól válaszoljon? Ezért ha azt élem meg, hogy nekem sokszor alapvető szükségleteim nem elégülnek ki, az nem azt jelenti, hogy nem te vagy az, akivel érdemes élnem. Hanem egyszerűen rájövök, hogy te is ember vagy és én is.
Van ebből a szempontból egy óriási naivitásunk. Az egyik: Akkor jó az élet, ha megad mindent, amit szeretne az ember. Az élet senkinek sem ad meg mindent. Nekem ez például nem fájó dolog. Annyira szeretek élni, mint a csuda, de egyáltalán nem várom az élettől, hogy mindent megadjon. Mit is kezdenék vele? Az élet senkinek nem ad meg mindent.
„Az egészre törekszünk.”
Mi az, hogy egész? Mitől egész? Most magamra nézek. Nem lesz feleségem, nem lesz gyerekem, én biztos, hogy nem fogok egész életet élni. Aki meghal 40 évesen, azt mondja: „Sajnos az életem nem volt egész.” És ha 70 évesen hal meg? Akkor a 80 éves ránéz, azt mondja: „Szegény öcsi! Az élete nem volt egész.”
Csak öt gyerekem van, a hatgyerekes azt mondja: „Ó, szegény! Nem tudod, mit vesztettél. Nekünk a hatodik egy olyan tünemény!” Senkinek sem lehet az élete egész, beleértve az egészséget is. Jézus nem élt le egy egész életet. Emberi számítás szerint körülbelül egy felet. Gyereke se volt, felesége se, barátai, tanítványai becsapták, elhagyták.
Senkinek sincs egész élete. De ez miért keserítene el bennünket? Nem az az emberi élet lehetősége, hogy egész életet éljünk, hanem hogy teljeset. A teljes élet más minőség és műfaj. Jézusra nem mondhatjuk azt, hogy az élete nem volt teljes. Ő maga azt is mondta: „Beteljesedett.” Az élete teljes, de nem volt egész.
Ezért minden kapcsolatban, társkapcsolatban is, hogyha állandóan az egészre törekszünk, ha minden kellene, megássuk a saját csalódásunknak az alapot. És a harmadik, legbosszantóbb, legpimaszabb dolog, hogy nem leszek tökéletes sajnos soha. Tökéletlenek vagyunk.
De mindez nem akadálya annak, hogy teljes életet éljünk. S ez nyilván a spiritualitás világában mutatja meg a gyökereinket. Az amerikai családterapeuta, Gottman is azt mondja, hogy azok tudnak együtt maradni, akik megtanulnak megoldhatatlan problémákkal együtt élni. Ez azt jelenti, hogy képes saját magát felülmúlni. Valaki van az életemben, aki a problémámon túl, a problémám mögött és előtt is van, mélyebben. Én Istenben hiszek, aki túlmutat mindenen, mélyebben van, mint a problémáink. Ezért nem kell, hogy tökéletes legyek.