Virginia Satirnak van egy jó képe az önbecsülésről. Egy farmervilágban nőtt föl, és amikor az önbecsülésről keresett valami képet, akkor eszébe jutott az ő gazdaságuk, ahol kint volt egy hatalmas kondér. Ezt annak megfelelően, hogy milyen évszak volt, különbözőképpen használták. Néha trágyával volt tele. Máskor pedig nem trágya volt benne, hanem szappant főztek vagy virágot ültettek benne. Ugyanabban a kondérban.

Virginia Satir a következőt mondja: „Amikor az önbecsülésről gondolkodtam, és láttam emberek önbecsülését, akkor eszembe jutott az otthoni kondér. Mert amikor az ember a kondérral akart valamit kezdeni, akkor két kérdéssel kellett szembenéznie: mi van a kondérban, és mennyire van tele? Csak ehhez képest lehetett nekilátni, és csinálni valamit. Az önbecsülés pontosan ilyen.”

Az emberi kapcsolatainkban, az önbecsülésre vonatkozóan ezt a két kérdést állandóan feszegetjük: mi is van benne (pozitív, negatív), és mennyire van tele (például mennyire negatív)? „Nagyon sokan jártak hozzám, és ha az önbecsülésről beszéltünk, sokszor nehezen tudták megfogalmazni a dolgaikat. De ha ezt a képet használták, hogy a ‘kondérom’ hogy van tele, és mi van benne, akkor zseniális képekhez jutottak.”

Most nézzünk pár pontot arról, hogy melyek a helyes önbecsülés építőkövei. Mennyire van tele a kondérod ezekkel a dolgokkal, amiről szó van?

1. Értékes vagyok, számítok és a világ jobbá válik általam, miközben képes vagyok meglátni a hibáimat és gyöngéimet.

2. Bízom saját alkalmasságomban, de tudom, hogy másokra is szükségem van az élethez.

3. Miközben bízom a döntéseimben, tudok segítséget kérni.

4. Becsülöm a saját értékeimet, ugyanakkor tisztelem másokét.

Úgy is mondhatnám: Tisztelem a magam értékeit, és megbecsülöm a másikét. Egyetlen dologra utaltunk itt:

Minél kevésbé becsülöm önmagam, annál inkább fogom várni azt, hogy másvalaki becsüljön engem. Ezzel pedig rengeteg elvárást támasztok a másik ember felé.

Egy házastársi kapcsolatban nem szívesen választanék magamnak olyan feleséget, aki csöpög az alázattól. Aki azt gondolja, hogy ő egy senki, egy semmi – bezzeg én! Mi ennek az árnyéka? Hogy akkor a te dolgod lesz ez, meg az, és amaz is. Ha te ilyen nagy vagy, én meg egy pici, senki és pöttypótlék, akkor az a minimum, hogy te engem szeretsz, rám figyelsz, gondoskodsz és az egész napodat velem töltöd. Később ez természetszerűleg elvárásokká, aztán görcsös elvárásokká fokozódik a másikkal szemben azért, mert a személyének a mélyén az önbecsülés súlyos hiánya van.

Tehát nem azért vannak benne az elvárások, aztán a követelések, a panasz, a sértődés, mert „rossz ember” a másik. Épp az a baj, hogy magát rossznak tartja, és azt gondolja, hogy emiatt aztán teljesen rád van utalva, hogy valami szép és jó történjen az életében.

Itt aztán nagyon könnyen beáll az a családi dinamika, hogy a felek mindig kettős szerepben vannak. A klasszikus szerepeknek pont az egyik lényegi eleme hiányzik. Vagyis: mindig van egy önbecsülésében sérült (kicsi vagyok, béna vagyok, hülye vagyok, inkompetens vagyok), és van egy másik, aki a szülő. Aztán ő ezt a picit simogatja, pátyolgatja, dédelgeti és szeretgeti. Jó esetben néha tudnak szerepet cserélni, tehát megengedik egymásnak, hogy az egyik legyen nagyon béna és a másik szeretgesse – aztán fordítva.

Ennél rosszabb, ha mindig csak az egyik a pátyolgatnivaló, és a másiknak mindig erősnek kell lenni. És ennél még rosszabb a helyzet, hogy amikor nem elégülnek ki ezek az egyszerű vágyaink, hogy „te teszel engem boldoggá, veled van a biztonság, az öröm”, akkor a pici félből lesz egy akaratos, lázadó, kritikus, szüleibe belerugdosó gyerek; a másikból pedig egy direktívákat adó szülő. Tehát megmarad a szülő-gyerek dinamika a párkapcsolatban, de boldogság már nem sok van benne.

Amiből óriási hiány van itt, az a magát helyesen értékelő felnőtt, aki magát, a másikat, meg a kontextust is világosan látja.

Ezt úgy is mondhatnám, hogy valakiben az önbecsülés hiánya révén egy olyan világ alakul ki, hogy „önmagam helyett is másokat szeretek”. Hogy másokat önmagam helyett kell szeretni. Ezt nagyon válságosnak látom. Ugyanis a másik embert nem magam helyett kell szeretni, hanem önmagáért érdemes. És ha én magam helyett szeretlek téged, abból milyen dinamika fog kijönni? Nem leszel egy kicsit „áldozat”? Nem fogsz strigulázni, hogy „magam helyett most te kaptad, neked hoztam, rád szántam”? És a végén benyújtod a számlát. Tehát másokat nem önmagam helyett kell szeretni. Magamat is szeretem, téged meg „tégedért” szeretlek.

Azt mondja Satir asszony: ha én önmagamat becsülöm (ami azt jelenti, hogy helyesen szeretem magam), abból az következik, hogy nem fogom a saját életemet rombolni és tönkretenni. De közben eszem ágába sem jut, hogy téged olyan helyzetbe hozzalak, hogy te engem tönkretehess. A helyes önbecsülés megóv engem attól, hogy egymást kölcsönösen elpusztítsuk.

Ha jól bánok önmagammal, aligha fogom megengedni, hogy te rosszul bánj velem, és nem fogok beijedni, ha ki kell fejeznem, hogy ez nem esik jól.

Aztán nagyon fontos, hogy az önbecsülésünkbe beletartozzon minden részünk. Ebben is tudunk hihetetlenül moralizálók lenni. Vannak „jó részeink” és „rossz részeink”, és az önbecsülést úgy értelmezzük, hogy a jó dolgainkat becsüljük, a rosszakat pedig megvetjük. Miközben a „rossz részeink” sokszor a világosabb látás kulcsai.

Ez körülbelül olyan, mintha azt mondanád, amikor lázad van hogy: „Ez a rohadt láz! Ha ez nem lenne, most egészséges lennék!” Ez hova fog vezetni? Ettől meg nem leszel egészségesebb. Becsmérelheted: „A láz nem normális!” Miközben a láz teszi a dolgát.

Minden, amit sokan moralizáló szempontból néznek, hihetetlen izgalmas kincsesbánya arra nézve, hogy lássuk, hol és hogyan vesztettünk egyensúlyt. Ezzel nem azt mondom, hogy ne legyen erkölcsi tartásunk; hogy ne legyen bennünk etikai szilárdság. De nem mindegy, hogy azt gondolom, hogy az etikai szilárdságnak az az ára, hogy a személyiségem egy részére azt mondom, hogy „jó”, a másikra pedig azt, hogy „rossz”, és akkor azt ütöm-vágom, püffölöm, hallatlanba veszem, próbálok úgy tenni, mintha nem lenne. Pedig szegény jót akar nekem.

Ha Carl Gustav Jungot olvasgattok, az árnyék címszót keressétek meg. Hogy mit kezdünk az árnyékunkkal, amiről valamilyen szempontból azt mondjuk, hogy rossz. Sajnos, éppen egy fekete pedagógia nagyon elmélyíthette bennünk azt, hogy a személyiségünknek bizonyos dolgait jónak, másokat rossznak tartsunk. Ezért a rosszaktól próbáljuk magunkat védelmezni, és a bölcsességéből nem tanulunk. Az árnyék nagyon fontos: rengeteg fölismerést tartogat.

5. Nem korlátozzuk az érzelmeinket szabályokkal, de tudjuk: nem kell az érzéseink szerint cselekedni.

Vagyis engedélyezzünk magunknak mindenféle érzelmet és érzést. Ezek úgyis vannak – tehát jobban járunk, ha megengedjük, hogy legyenek, és akkor legalább szembe tudunk velük nézni. A félelemmel kapcsolatban a legevidensebb az, hogy ha valaki ki tudja mondani, hogy mitől fél – aztán meg tudja mondani, hogy miért is fél ettől. A félelem rögtön enyhül. Ha tudunk beszélni egészen ellehetetlenítő félelmekről, egészen meg tudunk nyugodni.

Tehát engedélyezzük magunknak az érzelmeket. Nem rejtjük magunkat. Nyílt kommunikáció.

Itt viszont mondanék egy nehezet. Megtörténik, hogy beszél a férfi, beszél a nő. A férfi azt mondja: „Nekem egy nagy erényem, hogy nyílt tudok lenni. Kifejezem a haragomat. Én nem lacafacázom.” Mire a feleség azt mondja: „De hogyha te kifejezed a haragodat, dühöngsz és fölkapod a vizet, attól én úgy berezelek, hogy teljesen visszahúzódom, megsértődöm.” Ilyesmi. Van-e, és ha igen, hol van ennek a két helyzetnek a közös pontja? Van-e ennek a két körnek metszete?

A párkapcsolatban gyakran nincs metszet.  Az általunk alkotott metszetet úgy szoktuk hívni, hogy kompromisszum. Ugye, és akkor ezt az egekig magasztaljuk: kompromisszumkészség. De a házastársi kapcsolatban nagyon sok helyzet nem oldható meg kompromisszummal. Mert a férfi azt mondja: „Ha én korlátozom magam a haragom kifejezésében, akkor már az nekem rossz!” A nő meg azt mondja: „De ha te kifejezed a haragod, akkor meg az nekem.”

Ilyenkor van arra szükség, hogy mind a két fél elkezdjen saját magán dolgozni. Vagyis nem a metszetet kell úgy összehozni, hogy a két kört egymás mellé nyomjuk: ez nem működik. Hanem tágítsuk a köröket, hogy nagyobbak legyenek – és ha nagyobb körök vannak, lesz metszet.

Ha nagyobb körök vannak, az azt jelenti, hogy önismereti munkát végzek. Például a férfi elkezd azon töprengeni: „Miért vagyok ennyire haragos? Mitől tudok így dühbe gurulni? Mi ennek a háttere? Miért olyan fontos nekem, hogy a haragomat kifejezzem? Miért nem veszem tekintetbe a feleségemet? Miért gondolom, hogy fenyegető rám nézve, hogyha ő a haragommal nem tud mit kezdeni?”

Hogyha elkezd a férfi a haragjával dolgozni, akkor egyszer csak az a kör, amire azt mondta, hogy „ez vagyok én”, elkezd tágulni, és kezd összeérni a nőnek a körével, aki meg azon kezd el dolgozni, hogy „Tulajdonképpen miért vagyok így beijedve?”

Ez a bejegyzés Pálferi 2008. február 5-i előadásának egy részletéből készült. (Nyelvileg korrigálta, blogbejegyzéssé szerkesztette: Ungvári Lídia és Ungvári Brigitta.)
Hallgasd meg a teljes előadást ide kattintva.
További előadásokat a témában itt találsz.

Hozzászólások

hozzászólás