Milyen kapcsolat segíthet nekünk, amikor betegek vagyunk? Önmagában egy kapcsolat vagy jó vagy rossz, beleértve az istenkapcsolatot is. Vagy segítségemre van, vagy nem. A kérdés, hogy mitől segít? Ezt 5 pontban foglaltam össze egy nagy kutatás alapján, amit az orvosi pszichológia kézikönyvéből vettem.
1. A pozitív érzések kifejezése a társak részéről.
Azaz amikor nehéz helyzetben vagyok, beteg vagyok, az embertársamnak vagy Istennek van egy-két jó mondata felém. Fölhívtam valakit telefonon néhány nappal ezelőtt, és mondtam egy kedves mondatot felé. Nem azért, hogy elérjek valamit. Erre ő a következőt reagálta: Mondjad még! És ez azon a héten kétszer megismétlődött. Nehéz helyzetekben még egy egyszerű dicséret is, vagy az, ha valaki egy jó szót szól hozzánk, hallatlanul sokat jelenthet.
2. A beteg nézetét, érzését, értelmezését elfogadó magatartás.
Ha nem értünk vele egyet, akkor is legyünk együttérzőek. Nem értek vele egyet, de el tudom fogadni. Legyünk képesek erre! Mentem egy kedves, idős beteg nénihez. Elmondta nekem, hogy hogyan segít neki a Jóisten. Ő imádkozik, és a Szűzanyát szólítja meg. A Szűzanya szól Jézusnak, Jézus a Mennyei Atyának, a Mennyei Atya szól a Szenteknek, a Szentek az Angyaloknak, az Angyalok pedig, a sor legvégén, szólnak az itt állomásozó Őrangyaloknak, akik megteszik, amiket ő az imádságában kér. A néni utolsó mondata így hangzott: “Feri atya, mégiscsak te vagy a pap, lehet, hogy tévedek?” Erre azt válaszoltam neki, hogy: “Alíz néni, ez annyira jól hangzott, hogy magam is kedvet kaptam egy kérő imádsághoz.”
Még ha nem is gondolom, hogy mindez így történik, szabad együttérezni, és ezt megérteni. Alíz néni pedig örömmel adott nekem egy tál süteményt, boldogan mentem el, és ő is boldogan maradt ott.
A beteg embert segíti, ha tudunk együttérezni, és elfogadni azt, ahol ő éppen jár. Ez néha nagyon nagy kihívást jelent a normarendszerünknek.
3. Gondolatok, érzések kifejezésére való biztatás.
Egy olyan Istennel való kapcsolat, amelyben úgy gondolom, Isten megengedi, hogy imádságban a gondolataimat és az érzéseimet kifejezzem. Egy ilyen Isten segít gyógyulni.
Papp Lajos élettörténetéből szeretnék olvasni, gondolatok, érzések kifejezésére való biztatásként: „Mikor az asszonyt fölvettük a kórházba, rögvest kiderült, hogy nem tüdőembóliája van, amellyel behozták, hanem a szívbillentyűje nem működött jól. Azonnali műtétre volt szükség, csak mivel mindez szombaton történt, a kórházban nem működött szinte semmi. Ráadásul a liftek is leálltak, az ajtók is lezáródtak, így vagy másfél órára volt szükségünk a műtét megkezdéséhez.
Mire a beteg a műtőasztalra került, halott volt. Leállt a szívműködése, lélegeztetni kellett, semmilyen életjelet nem mutatott. A szívet nem tudtuk újraindítani. Ugye, mindig a kapitány mondja ki a végső szót, azt, hogy kész, nincs értelme tovább folytatni, és abba kell hagyni az újraélesztési kísérleteket. Így történt ezúttal is. Mindenki otthagyta, az immár már élettelen testet, maradt a műtősfiú, aki leszerelte, kihuzigálta a csöveket, hogy kétórányi időtartamra otthagyja a halottat, mielőtt az előírások szerint elszállítanák.
Izzadtan és kudarcosan rohantam ki, és akkor megcsörrent a telefon. Fölvettem, és azt közölték velem, hogy megvan a műtéthez szükséges vér. Elfogott a pulykaméreg, és beleordítottam, hogy a beteg meghalt, és éktelenül káromkodni kezdtem. Szidtam Istent. Ennek az asszonynak két kicsiny gyereke volt, kiskorúak, és egyedül nevelte őket. Miért nem adta meg neki Isten ezt az esélyt? És dühöngtem.
Ahogy szitkozódva jöttem ki, csapkodtam és üvöltöztem, visszanéztem a műtőajtó kis, kerek ablakán, mintegy elbúcsúzandó az asszonytól. Már mindent leszereltek, a csövek, az elektródák a műtőasztal mellett lógtak. És akkor a szívműködést jelző monitoron, mintha valamit megláttam volna. Pillanatnyi őrület volt? Sem előtte, sem utána semmit sem láttam, csupán egyetlen pillanatra rémlett föl, hogy a monitoron megmoccant valami, jóllehet a lélegeztetőgép már öt vagy hat perce nem működött. Én fölkiáltottam, hogy: „Vissza a műtőbe!” Soha senki nem tudja megmondani, jómagam sem találok rá magyarázatot, mi volt a döntés oka.
Őrült tempóban szervezkedni kezdtem, és a lényeg, hogy háromnegyed óra múltán elértem a szívhez. Nagyon gyorsan csináltam mindent, letéptem a szív felszínén húzódó koszorúerek egy részét, eltávolítottam az egyik billentyűt, a másikat megtisztítottam, és hat óra múlva beszélgettem a hölggyel. De a történetnek nincsen vége. Ez augusztusban történt. November táján jelentkezett a hölgy, hogy fáj a szíve. A vizsgálatok során kiderült, hogy a gyors és durva beavatkozás alatt valóban megsérültek a koszorúerek. 1992 januárjában operáltam meg a hölgyet.
Most kérdezze meg tőlem, tőle, van-e Isten? Én nem tudok erre válaszolni. De szinte sosem hagy nyugtot nekem a kérdés. Hányszor követtem el azt a hibát, hogy nem mentem vissza? És egyáltalán mi volt az az egész? Nem jogos-e a kételkedés a csupán anyagi világban? Vajon én voltam-e az, aki megmentettem ennek az asszonynak az életét? Vajon nem abban a pillanatban fordult-e a kocka, midőn káromkodni kezdtem, és szidtam Őt?”
4. Annak megerősítése, hogy egy kölcsönösen elfogadó és támogató rendszer tagjai vagyunk, összetartozunk egymással.
Egy kiszolgáltatott beteg is képes engem támogatni. Amikor megyek a kórházba, az idősotthonba, egy kiszolgáltatott betegre is muszáj, hogy úgy tekintsek, mint aki egy kölcsönös kapcsolat egyik tagja, és én ebből a kapcsolatból rengeteget kaphatok. Nyitott vagyok arra, hogy egy magatehetetlen ember, engem megajándékozzon. Ezt megengedem, sőt lehetővé teszem neki.
Nem elég bemenni a beteg testvérünkhöz és segíteni neki. Lehet, hogy a legnagyobb segítség az, hogy ő segít nekünk. Nagy baj, ha csak adni akarsz. Minél tehetetlenebb a másik, akihez mész, annál inkább kellene keresni azt a pillanatot, amikor ő megajándékozhat téged, akármivel, amiről az előző pillanatban még csak nem is sejtettél semmit. Jézus is, miután megkérdezte a betegtől, hogy: “Mit akarsz, mit tegyek?” azután azt mondta, hogy: “A hited gyógyított meg téged, nem is én.”
5. Az anyagi segítségnyújtás.
Ez nem feltétlenül pénzt jelent. Hanem hogy az elfekvőben a szomjazó betegnek odaadom a vizet, nem pedig azt mondom neki, hogy: Mari néni, igyon, ha szomjas! Döbbenetesen elkeserítő, hogy ma egy kulturált elfekvőben simán szomjan meg éhen lehet halni. Az anyagi segítségnyújtás ilyen értelemben, hallatlanul fontos. Egyszer mentem valakihez egy ilyen helyre, és egy illető szomjas volt. Adtam neki egy pohár vizet, megitta, és ezt mondta: “Magát a Jóisten küldte!” Pedig csak vizet adtam neki.
Ez az öt szempont írta le, hogy milyen kapcsolat az, amely segítségünkre van, mikor betegek vagyunk. A betegség nagyon lökhet minket abba az irányba, hogy egy tanult tehetetlenséggel, majd tanult reménytelenséggel éljük az életünket. Az istenkapcsolat is beleértendő ebbe a körbe. De ez nem Istenen múlik, hanem azon a képen, amit én Istenről kialakítottam. Azon a vallási rendszeren, kulturális hagyományon, amely átörökítette felém, hogy milyen is az Isten.