„Jézus tudta, hogy Istentől jött, és hogy elérkezett az óra, mikor vissza kell térnie Hozzá.” Igen ám, de mivel szerette övéit, akik a világban voltak, ezért újabb jelét akarta adni ennek a szeretetnek.
Elmélkedtem délután és összekapcsolódott bennem két dolog. Az egyik, hogy Jézus tudta, hogy az Atyától jött erre a világra, és majd el kell mennie. Mikor ideérkezik, igazán nem várják őt. Nem kap helyet a szálláson, megszületik úgy-ahogy. Aztán eltelik kicsit több, mint 30 év, amely alatt sokan elküldik őt ebből a világból.
De nem ezek az élettapasztalatok határozzák meg a hozzánk fűződő viszonyát. Jézus megbecsül bennünket. Hallatlanul nagyra tud értékelni egy széder estét, egy vacsorát. Egy lábmosásnak milyen nagy jelentőséggel ruház fel! Annak a kenyérnek és bornak óriási üzenete lesz a szavaiban, cselekedetében és Isten tervében. Jézus nálunk sokkal jobban tudta, hogy jött valahonnan és megy valahová, csupán egy rövid időt tölt itt. Se nem várták, se nem marasztalták az emberek, de mindeközben megbecsült bennünket, az életet. Nagyon szerette a tanítványait.
Ha az utolsó vacsorának, az Oltáriszentségnek a súlyát, szépségét, értékét közel szeretnénk magunkhoz engedni, akkor az apróságok, a pici jelek, az utolsó gesztusok nagyságát érdemes tudatosítanunk.
Különben nem bontakozik ki az utolsó vacsora teljes jelentősége. Annak a kis darab kenyérnek, a néhány csöpp bornak az üzenete nem tud elérkezni hozzánk. Egy történetet hadd mondjak ezzel kapcsolatosan.
A vonaton ül egy idős bácsi. Az idős bácsi mellett van egy gyönyörű szép virágcsokor. Ahogy zötykölődik a vonaton, fölszáll valaki, egy ifjú hölgy, nagyon csinos, sugárzik az arca, és leül az idős bácsival szemben. Megakad a szeme a gyönyörű virágcsokron. Kérdi a hölgy: „Szabad megkérdeznem, hogy ki fogja kapni ezt a gyönyörű csokor virágot? Boldog lehet az, akinek a kedves idős bácsi oda fogja adni.” A bácsi elmosolyodik, és azt mondja: „Ó, bizony, fog neki örülni. A feleségemnek viszem, nem akárkinek lesz.” Az ifjú hölgy továbbszövi ezt a gondolatot: „Remélem, hogy az a férfi is, aki majd az én férjem lesz, 50 év után is így fog viszonyulni hozzám, és ilyen csokor virágot fogok kapni tőle.”
Mikor leszálláshoz készülődnek, kiderül, hogy egy helyen szállnak le. A bácsi rámosolyog a fiatal hölgyre, s azt mondja neki. „Tudja mit? Én odaadom magának ezt a csokrot. Maga olyan jóravaló lány, legyen boldog az életben! Hadd adjam oda!” Egészen elpirul az ifjú hölgy, s azt mondja: „Nem a feleségének szánta? Ezt én biztos nem fogadhatom el.” S akkor a bácsi azt mondja: „Fogadja csak el, biztos lehet benne, hogy a feleségem is örülni fog, hogy egy ilyen nagyszerű ifjú teremtésnek adtam ezt a csokor szép virágot.”
Olyan meggyőzően mondja, hogy az ifjú hölgy boldogan elfogadja a virágot, viszi nagy boldogan a virágot, de fél szemével követi a bácsit, merrefelé megy. A bácsi leszáll a vonatról, és elindul egyenesen a temető felé. Oda vitte a virágot, és biztos volt benne, hogy a felesége örülni fog vele együtt, hogy ennek a sugárzó ifjú hölgynek odaadhatta.
De nagy dolog az, mikor van érzékenységünk arra, hogyha valakitől valamit kaptunk, azt egy életen keresztül tudjuk hordozni!
Jártam egy idős beteg nénihez. Néha olyan komoly mélypontokra került, hogy egyáltalán nem akart élni. Azzal küszködött, hogy minek maradjon még itt, mi az, ami itt tartja ebben a világban, és képes megerősíteni őt? Sokszor hónapokon keresztül az ágyhoz szegezte a betegsége.
Az éjjeliszekrényén volt egy pici kanál. Rettenetesen ütött-kopott volt, nem értettem, miért van ott. Azt is láttam, hogy soha nem használja. Aztán egyszer azt mondta: „Tudod Feri, még nem meséltem neked erről a kanálról. Ez a kanál az édesanyámé volt, Auschwitzban használta. Ott, a lágerben ezzel a kanállal evett. Túlélte, és magával hozta, s amikor meghalt, szinte a legfontosabb, amit örököltem tőle, ez a picike kis kanál. Amikor nincsen kedvem élni, amikor úgy érzem, hogy nincs értelme már annak, hogy itt legyek, hogy senkinek semmi javára nem tudok már lenni, hogy a betegség egészen legyűr engem, mindig erre a kanálra nézek. Mert az én édesanyám a leglehetetlenebb élethelyzetben fogta ezt a kanalat, és élni akart. Én ránézek erre a kanálra, s ez megerősít engem abban, hogy akarjak élni.”
Egy pici darab kenyér, néhány csöpp bor óriási jelentőséggel, hatalmas jelentéssel bír.
A II. világháború végén orosz hadifogságba hurcolták az egyik katonát. Ahogy teltek-múltak a hetek és hónapok a hadifogságban, ez a katona szép lassan mindenét ételre cserélte, hátha képes lesz túlélni. Végül semmi más értéke nem maradt, mint a karikagyűrűje. Az a gyűrű, amit a felesége húzott az ujjára akkor, amikor házasságot kötöttek. Látta az egyik őr, hogy ezen a férfin még ott van a karikagyűrű. Azt mondta: „Jöjjön ide! Tudja mit? Nem veszem el ezt a gyűrűt. Ajánlok magának egy üzletet. Maga odaadja a karikagyűrűt, én meg adok magának egy akkora cipót, ami belefér a tenyerébe.”
A férfi már napok óta éhezett. A következő jutott eszébe: „Nem, én ezt a gyűrűt nem adom oda, mert a feleségem húzta az ujjamra, amikor házasságot kötöttünk. Hogyha ránézek erre a gyűrűre, akkor benne van az, hogy haza akarok menni, élni akarok, szeretem a feleségem, a gyerekeim, a családomat. Ezt a gyűrűt nem adom, akkor inkább meghalok.” Ő maga mesélte el nekem, miközben forgatta a gyűrűt az ujján.
Azt mondta: „Tudod, mindig, amikor ránéztem erre a gyűrűre, eszembe jutott a feleségem, az esküvő. Eszembe jutott a hazám, a családom, s ebből merítettem erőt.”
Van egy pici darab kenyérke, néhány csöpp bor. A jelentősége felbecsülhetetlen, kifejezhetetlen és kimondhatatlan. Ezért Jézus, bár tudja, hogy az Atyától jön s az Atyához tér vissza, csak néhány évtizeden át van velünk, de nagyon szeret bennünket. „Lehet, hogy csak valami látszólag pici, amit itt hagyok. Első pillantásra nem is jelentős, de ti tudhatjátok, hogy nagyon fontos.” A csokor virágnál, pici kanálnál, karikagyűrűnél sokkal inkább.
Jézus ott az utolsó vacsorán nekünk, a szeretett tanítványainak ad egy picike kis kenyeret, néhány csepp bort, és bízik bennünk, hisz abban, hogy mi tudjuk, mi ennek az üzenete.