A hiánymotivált emberről nem derül ki rögtön, hogy az, de sokan tudjuk, hogy érintettek vagyunk. Az ilyen ember lehet nagyon empatikus, együttérző, megértő. Szívesen választ olyan szakmát, amiben másokon segít. De önmagával szemben nem együttérző.
Hogyan alakul ez ki? Minden gyereknek szüksége van arra, hogy elfogadják, elismerjék. Az érzéseit, ösztöneit, indulatait, vágyait, ezek kifejeződéseit. Ehhez egy olyan szülőre van szükség, aki képes elfogadni és elismerni őt. Az a szülő képes erre, aki nem hiánymotivált. Azonban ilyen nem nagyon van. Ezért sikerült többé-kevésbé hiánymotiváltan felnőnünk.
Mi történik akkor, ha a szüleink nagyon hiánymotiváltak? Depressziósok, neurotikusok, munkamániások és egyebek. Mi, képletesen szólva, ösztönösen ráállunk a szüleinkre. Egy gyerek életben maradása a szüleivel való kapcsolatán múlik. Ha a szülő a gyerekében azt a valakit látja, aki a hiányait képes betölteni – márpedig azt látja -, minél hiánymotiváltabb, annál inkább megörül a gyerekének: “Ő majd csüngni fog rajtam; egész nap rám lesz szorulva. Lesz valaki, akinek ha azt mondom, ezt csináld, akkor megcsinálja.” A gyerek mindig kéznél van, hogy a szülő szeretetigényét, a szeretetmohóságát betöltse.
Ha nekem hiánymotivált szülőm van, aki a saját hiányai révén már nem képes rám figyelni, a szükségleteimet elismerni, arra válaszolni, akkor kénytelen leszek nagyon ráhangolódni az anyukámra, apukámra.
Minél kisebb korban vagyok kénytelen ráhangolódni a saját szüleimre – mert ők a hiányaikat velem töltik ki -, annál inkább el kell rejtenem a saját szükségleteimet, saját magamat.
Pedig éppen csak most bontakoznék én ki. Éppen most alakul ki az, hogy ki vagyok én. S mégis egy csomó dologra azt kell mondanom, hogy nem lehet. Ez nem lehetek, ezt nem mutathatom meg, ezt nem érezhetem, nem gondolhatom, nem csinálhatom. Mert függő helyzetben vagyok az engem gondoskodóan körülvevő hiánymotivált szüleimtől, nagyszüleimtől.
Ebből az következik, hogy mire húsz-, harminc-, negyvenéves leszek, egyszer csak arra csodálkozok rá, hogy az, akiről azt mondtam, hogy ez vagyok én, és aki az életeseményeimben állandóan ilyennek és ilyennek bizonyultam, az egy nagyon szűkős, sebzett, töredékes valaki. A szüleinknek pedig lehet, hogy erről egyáltalán nincs tudomásuk. Fogalmuk sincs, hogy ezt tették velünk. Sőt, miután még mindig hiánymotiváltak, lehet, hogy maguk előtt még mindig manipulálnak, pórázon tartanak bennünket.
Mikor lehettem volna saját magam? Akkor, ha a szüleim egy szeretetteljes tükröt tartanak elém. Amikor én toporzékolok, dühös vagyok, vagy nem oda kakiltam, ahova kellett volna, ők azt a tükröt tartják elém, hogy azért kakis fenékkel is szerethető vagyok. De ha a szüleim azt mondják, hogy csak tiszta fenékkel vagyok szerethető, kakis fenékkel bujdossál el…
A szüleink tartják éveken keresztül a saját tekintetükkel, magatartásukkal azt a tükröt, amiben önmagunkat megismerjük.
Ha a szüleink a saját hiányaik által torz tükröt tartanak, akkor mi abban fogjuk magunkat újból és újból meglátni, majd pedig azt gondoljuk, hogy ezek vagyunk mi. Kialakul ez a sebzett, hamis én. Hamisnak nevezzük, miközben ezzel szoktuk azonosítani magunkat.
Mikor tizenöt-, húsz-, huszonöt- és harmincéves leszek, már egy teljes illúzióban élek, hiszen sem önmagamat, sem a világot nem látom helyesen, mert egy sebzett, összevisszahasadt én nem képes helyesen érzékelni a világot. Valóságnak tartjuk azt, ami nem valóság, és nem tartjuk valóságnak, ami az. Ebből pedig az következik, hogy azt gondoljuk, már elég nagyok vagyunk ahhoz, hogy a másik ember segítsen nekünk a hiányaink betöltésében. Ez katasztrófákhoz szokott vezetni.
A társválasztás döntő motívuma lehet az, hogy tele vagyok hiányokkal, ezek egyáltalán nem tudatosulnak bennem, és azt gondolom, hogy a másik majd betölti a hiányaimat. Ennek bizonyos része valamelyest sikerülhet. Jó esetben gyógyulok. Ha a másik tud engem szeretni, akkor van esélyem.
Azonban a forgatókönyv általában nem így történik. Sokkal inkább úgy, hogy ameddig szerelmesek vagyunk, a szerelem megnyitja az énhatárokat, és az a szűkös, sebzett, össze-vissza mindenhol lehasított én egyszer csak megnyílik, és képes ráhangolódni a másik szükségleteire, amit egyébként is jól megtanult. Eltelik egy hónap, egy év, kettő, és átéljük annak a varázsát, hogy mégis csak érdemes élni.
Aztán megházasodunk, és tárt kapu nyílik a csalódások özönére. Azt várjuk egymástól, hogy a gyerekkori hiányainkat töltse be a másik. A másik pedig ezeket a hiányokat nem tudja, később nem is akarja betölteni. Legvégül elhagyjuk egymást. És egy újabb emberrel újból megpróbáljuk, hátha majd ő betölti a gyerekkori hiányainkat. De nem tölti be. A legnagyobb illúziónk az, hogy a gyerekkori hiányainkat majd egy felnőtt – akit férjnek, feleségnek, vagy szeretőnek hívunk – betölti. A másik forgatókönyv az, amikor ebben a házasságban születnek gyerekek, akiken kapva kapunk. Úgy tűnik, ők sokkal ideálisabb alanyai ennek a játéknak.
Az a fájdalmas, hogy ennek a történetnek a föltárása félelem közepette szokott történni. Sőt, nemcsak hogy félünk szembenézni ezzel a hiányvezette életúttal, hanem a halálfélelemig szoktunk eljutni. Azt gondoljuk, megsemmisülünk, ha a hiányainkra a szó legmélyebb értelmében rá kell néznünk, és azt át kell éreznünk. Ez visszavisz bennünket abba a pillanatba, amikor olyan picik voltunk, hogy ha megengedtük volna magunknak ezt, az a megsemmisüléssel fenyegetett volna minket, vagyis a szüleink szeretetének az elvesztésével.
Mi szokott még történni? Az, hogy amikor valaki együttérző, szeretetteljes, elfogadó velünk, sokszor rajta töltjük ki a dühünket. Rátámadunk a segítőre, férjünkre, feleségünkre, azokra, akik legalább egy kicsit megpróbáltak bennünket szeretni. Azért, mert ha őket ruháztuk fel azzal a szereppel, ami gyerekkorunkban a szüleink szerepe volt, akkor rajtuk kérjük számon azt, amit a szüleinken kéne számon kérni. De ezt nem a szüleinken kérjük számon, mert ahhoz át kéne élni a fájdalmainkat, a hiányainkat. Ezt el akarjuk kerülni, ezért az aktuális kapcsolatainkban leszünk undokok, követelőzők, birtoklók. Minél inkább sebzett az én, annál több a bűntudat.
Hogyan próbáljuk ezt ellensúlyozni? Két klasszikus dologgal: akaratossággal és nagyzolással. Nagyzolunk, nagyképűsködünk. Azt a pici, sebzett, lehasított ént fölfújjuk. Azért nem szoktunk sehova jutni a nagyon egyszerű, hétköznapi, pszichológiai könyvekben olvasható, praktikus jótanácsokkal, mert általában azt gondoljuk, hogy ezt a lehasított, sebzett, zsugorított, hamis ént kell fölpumpálni. Hogy a szeretet egyenlő a sikerrel, elismeréssel.
Mi az, ami segíthet? Arra van szükség, hogy átéljük és átérezzük azokat az eseményeket, amikor sebződtünk. Amikor valamit nem engedhettünk meg magunknak. Ezeket az élményeket megfelelő közegben, formában át kéne élnünk. Ez adja a gyógyulást.
Egy megrendítő történetet olvastam tizennégy olyan kisfiúról, akik átélték Auschwitzban, hogy a szemeik láttára ölték meg a saját szüleiket. Az egyik fiú ezt írta: “Most, hogy felnőttként visszagondolok erre, magam is elcsodálkozom azon, hogy egyikünk se sírt.” 14 kisgyerek rezzenéstelenül nézte végig, ahogy a szüleiket kivégzik.
Ez ékes példája annak, hogy lehetnek olyan életesemények, amelyeknek az érzéseit ott és akkor egy gyerek nem engedheti meg magának, mert nem elég erős hozzá. Ha egy gyerek, akinek az élete a szülei szeretetétől függ, azt látja, hogy éppen ezeket a személyeket megölik, akkor olyasmit kéne átélnie, amit nem képes átélni. Mert ez a legnagyobb megsemmisüléssel fenyegeti. A lélek úgy működik, hogy lezáródik egy ajtó, becsukódnak az ablakok, zsaluk, kulcs, hogy azt a gyereknek ne kelljen átélnie, mert különben nem éli túl. A kérdés az, hogy az a tizennégy gyerek később, felnőttként képes-e azt az eseményt átélni, vagy sem. A gyógyulásnak valamiképpen ez a záloga.
A legtöbb ilyen élményünktől azonban elzárva élünk. Nincsenek benne az éntudatunkban. Amikor valaki elmegy a paphoz, a segítőhöz, vagy akár egy barátjával megoszt egy ilyen nagyon mély fájdalmat, ott föltörnek az érzések, fájdalmak, indulatok. Éppen ezek az érzések mutatják, hogy az illető akkor, amikor az eseményt átélte, nem volt képes ezeknek az érzéseknek, fájdalmaknak, indulatoknak az átélésére. Ez csak később, egy védett közegben, egy elfogadottságban, fölkészülve, ráhangolódva, a kereteket meghatározva valósulhat meg.
Olyan fájdalmak vannak a szívünkben, a sejtjeinkben, a gyomrunkban, az emlékezetünkben elzárva, amelyeket nem tudtunk átélni. Ezekkel érdemes radikálisan szembenézni.
Arra a fájdalmas szembesülésre van szükségünk, hogy amit gyerekkorban nem kaptunk meg, azt már sosem kapjuk meg. Ez egy hihetetlenül fájdalmas veszteség. Nagyon ajánlom, hogy éljétek át.
Nem érdemes azzal bohóckodni, hogy ha gyerekkoromban nem éltem meg, akkor majd most. Mert azt a hiányt nem lehet betölteni. A mai hiányt be lehet tölteni, meg a holnapit. De ezt a hiányt nem. Egy valódi esélyünk van: szenvedni kell. Ezt a legnagyobb jóindulattal mondom. A szó szoros értelmében azt gondolom, ez gyászmunka. Minden olyan gyászmunka, amit elvégeztünk a saját múltunkkal kapcsolatban, fölszabadít minket. Nem kell tovább hurcolni a terheket.