Léteznek olyan értékek, erények, amelyek sokkal gazdagabban tudnak kibontakozni, ha a társas identitásunkat előtérbe helyezzük. Ilyen a valahova tartozás. A rugalmasabb, alkalmazkodóbb magatartás. Miközben az illető rugalmasabban és alkalmazkodóan viszonyul a környezetéhez, nem veszti el saját magát. Aztán a harmónia önmagunkkal és másokkal. A kapcsolatainkban a helyes cselekvésre való törekvés, amely másoknak nem okoz kárt, hanem a javukra van.

Harmonikusabb együttélés, önfejlesztés, alkalmazkodás és – nagy betűkkel – ÖNSZERETET. Ahol a társas önazonosság nagyobb hangsúlyt kap, ott ezek az értékek és erények sokkal inkább kibontakoznak. Minél kevésbé helyezzük előtérbe a társas motívumokat, annál kevésbé leszünk képesek ezeket az értékeket megélni és megvalósítani. Pedig ezek pont a legnagyobb hiánycikkeink: egyetérteni, harmóniában lenni egymással, növekedni, önmagunkat szeretni.

Egy olyan trükköt szeretnénk kivitelezni, amibe egyébként minduntalan belebukunk és nem értjük, hogy miért. Ragaszkodunk a saját egyéni céljainkhoz és közben pedig szeretnénk megnyerni az összes olyan értéket, amelyek abból adódnak, hogy valakihez tartozunk. Szeretnénk a saját céljainkat megtartani, megőrizni, azokat megvalósítani és közben valakikhez tartozni. Úgy, hogy ne kelljen a saját céljainkról, elképzeléseinkről, terveinkről, álmainkról lemondani. Ez az egyenlet nem oldható meg.

Nem létezik valakihez tartozás anélkül, hogy a saját célok, álmok, tervek, elképzelések ne kerülnének olykor zárójelbe.

Mosolyogva és közben sírva figyelem, ahogy jegyespárok trükköznek. Ahogyan iparkodnak, ki-ki a maga módján, ügyesen, kedvesen, de nagyon célratörően valakit fogni maguknak, akire úgy tekintenek, hogy a társuk lesz. “Szükségem van valakire, aki majd társam lesz. Vannak egyéni céljaim és szeretném, ha valaki társam lenne az életben.”

Ezt jóhiszeműen tesszük. Magunk felé ezt úgy éljük meg, hogy vannak természetes, normális, egészséges emberi vágyaim, céljaim, egyéni törekvéseim, ezek magától értetődőek, és szeretnék egy társat, aki hajlandó lesz az én céljaimnak a vitorlájába fújni a passzát szelet. És amikor a másik nem fújja eléggé az én vitorlámba a szelet, jön a csalódás. Nem értjük, mi történt. Akkor elővesszük a másikat: “Nem arról volt szó, hogy a társam leszel? Ez nem társság! Hát, fújjad azt a vitorlát!”

Mosolyogva, és közben sírva, megrendülve nézem azt, hogy hány és hány emberi kapcsolat megy tönkre attól, hogy ezt az egyszerű összefüggést nem mondjuk ki elég világosan. Egyéni álmok, célok, satöbbi, közben valakihez tartozunk, ennek így kéne mennie. Miért nem megy? A hiba ott van, hogy az az egyenlet nem oldható meg, hogy valakihez akarok tartozni, és közben azt gondolom, hogy az egyéni álmokat, célokat nem kell néha zárójelbe tenni.

Következő pont: a megértés. A szociálpszichológia úgy járul hozzá a mi boldogságunkhoz, hogy azt mondják: “Tulajdonképpen az önismeret a csoport szükségleteit szolgálja.” Azért törekszik az egyes ember arra, hogy magát jobban megismerje, mert ez a csoport szükségleteit szolgálja. Az önismeretre irányuló vágyunkat egészen egyénien szoktunk megélni, és azt gondoljuk, hogy mi más is volna a motiváció, minthogy én jobban szeretném megismerni magamat valami miatt. Azonban eszerint valójában ez is a kapcsolataim érdekét szolgálja. Nagyon érdekes!

Megyünk önismereti csoportba, mert az izgat bennünket, hogyan működünk másokkal; hogy milyenek vagyunk, amikor másokkal együtt vagyunk. Mikor elmegyünk különböző kalandtúrákra, csapatépítő tréningre – egyszer csak kiderül, hogy “te jó ég, ilyen is tudok lenni?”.

A következő: ha egyre gazdagabb, reálisabb, elmélyültebb önismeretre jutunk, annak az lesz a következménye, hogy egyre jobban megtaláljuk az együttességben a helyünket. Minél kevésbé rendelkezem reális önértékeléssel, annál nehezebben tudok beilleszkedni egy csoportba, közösségbe, egy együttességbe.

Minél reálisabb önértékelésem van, amelyet döntően másokon keresztül nyerek, annál inkább megtalálom a helyem a csoportban, és a csoportnak annál nagyobb haszna van belőlem.

Ezért nagyon jó út önismeretre jutni, mert ezzel sokaknak a javára tudunk lenni. Sokkal pontosabban találjuk meg a helyünket és a szerepeinket.

Péntek estéként összejönnek a fiatalok. Minden alkalom úgy végződik, hogy fölteszem a kérdést: “Ki lesz az, aki a következő alkalommal hoz mindenkinek valami kis ételt?” Minden alkalommal valamelyik csoporttag készül az összes többi számára valamilyen ennivalóval. Ez a csoportnorma.

Mi történik azzal a taggal, aki nem ismeri magát, és nagyon gyönge, sebzett önértékelése van? El sem jut odáig, hogy jelentkezzen. Már önmagában a jelentkezéstől fél. Már attól szorong, hogy ő egyszer csak a csoport figyelmének sajátosan az előterébe kerüljön. “Mindenki rám néz, mit gondolnak ők rólam? Fogok-e tudni kaját hozni nekik és fog-e nekik ízleni? És mit mondanak, ha nem ízlik?”

Micsoda ünnepnap egy közösség életében, amikor valaki, aki már három éve odajár, és sose hozott kaját, egyszer csak fölteszi a kezét. Az illető az önismeretében, önértékelésében eljutott oda, hogy fölteszi a kezét, és azt mondja: “En majd hozok nektek.” Ez alkalmassá tesz bennünket arra, hogy a csoport nevében képesek legyünk megnyilatkozni és kiállni, dolgokat vállalni vagy képviselni.

Kedves nők! Nemde úgy van, hogyha a férjeitek nem állnak ki elég magabiztossággal a család érdekeiért, az nem esik nektek jól? Milyen nagy szükség van arra, hogy egy férfi képes legyen kiállni a családja nevében! Vannak fiatalok, akik bár megházasodnak, nem érnek el a családig. Egyszerűen nem érkeznek meg. Együtt élnek, gyerekeik is lehetnek, és mégsem érkeznek meg a családjukba. Az egyik legfőbb ismérve ennek, hogy nem látjuk, hogy kiállnának a családjukért.

Minél elkötelezettebb vagyok egy csoport felé, annál jobban válik az az önmagamról alkotott kép részévé. Beindul egy pozitív megerősítési spirál. Ez nagyon szép.

Szombaton eskettem. Nézem a párt, kifejezetten fiatalok voltak, huszonegy-kettő évesek, és arra gondoltam, hogy de nagy dolog lesz majd, mikor a férfi azt mondja, hogy “én férje vagyok ennek a nőnek”, és ez megerősödik benne. Aztán megszületik az első gyerek, és azt mondja: “Apja vagyok ennek a gyereknek.” Amikor ezek megerősödnek, és ezt el tudja magáról mondani, akkor erősödik meg az elköteleződése a kis pötty meg a felesége felé. Ahogy megerősödik az elköteleződése, megerősödik az önazonossága is, ahogy magára tekint. “Ez az, hát tudom, hogy ki vagyok! Kis pöttynek a büszke apukája, a feleségemnek a férje.”

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás