A vonat nemsokára befut, és ott áll a peronon egy 60 év körüli nő, s várja a férjét, hogy megérkezzen az útról. Mellette egy 30 év körüli fiatalember, aki néhány hónappal azelőtt ismerkedett egy kedves nővel, és jól alakulnak köztük a dolgok. Ő pedig ezt a kedves hölgyet várja.
Előbb leszáll a 60 év körüli nőnek a házastársa. Betoppan elé, lerakja a bőröndöket, megpuszilja, kedvesen ránéz, megsimogatja az arcát, „Drága, de hiányoztál!”
Akkor a másik visszaszól „Te is nagyon hiányoztál. Sok volt a két nap.”
Utána megint adnak két puszit, kicsit átölelik egymást.
A fiatalember látja mindezt. Érzelmileg teljesen beszippantja őt ez a látvány, és maga se érti, hogy hogyan, de kibukik belőle egy kérdés „Maguk hány éve házasok?” S akkor kedvesen ránéz ez az idősebb házaspár, és mondják „Hát, nemsokára lesz 30.”
Fölsóhajt a fiatalember: „Remélem, hogy az én házasságom is így fog sikerülni!”
Erre a 60 éves férfi nagyon komolyan, odamegy hozzá, megragadja a karját, belenéz a szemébe, és azt mondja: „Fiatalember! Ezt ne remélje, hanem döntsön emellett!”
Ma sokunkra az jellemző, hogy ahelyett, hogy döntenénk, meg azt mondanánk, hogy igenis alkalmas vagyok rá, inkább csak reménykedünk. „De remélem! De jó lenne! De jó nektek! Én is erre vágyom! Vágyom, szeretném, de jó lenne!”
Hagyjátok azt a sok reménységet! Valamit muszáj realizálnotok.
Milyen nagy dolog az, amikor rájövök, hogy nem csak vágyni kell dolgokra az életben, meg remélni, meg álmodozni. Hanem fontos döntéseket hozni, és ezek mellett kitartani.
A kompetencia-tudatunk éppen az által erősödik meg, hogy meghozzuk a saját döntéseinket.