„Amikor ezt meghallották, a tanítványai közül sokan azt mondták: ,,Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?’ Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: ,,Megbotránkoztat ez titeket? Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, lélek és élet. De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.’ Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és hogy ki fogja őt elárulni. Majd hozzátette: ,,Ezért mondtam nektek: Senki nem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.’ Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele. Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: ,,Talán ti is el akartok menni?’ Simon Péter azt felelte: ,,Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.”
(János evangéliuma 6:60-69)
„Kemény beszéd ez! Ki hallgatja?” Amikor Jézus elénk lép, vagy a szívünknek egy mély hangját meghalljuk, az nem egyszer kemény beszéd jellegű. Nem kelt jó érzést bennünk, nem valamiféle mgnyugvás tölt el bennünket, sokkal inkább egyfajta kihívás vagy nyugtalanság. Nem mintha önmagában a beszéd lenne kemény, csak az ember szíve számára az. Nem kemény, csak nem vagyunk hozzászokva.
Mi mindannyian gyarló, gyönge emberek vagyunk. A valóságot, az élet egészét csak töredékesen tudjuk föltárni, megérteni, és élni benne. Nincs birtokunkban a teljes igazság – mégis hogyan lennénk képesek az alapján élni? Roppant töredékesek és esendőek vagyunk. Ezért amikor Jézus egyszerűen elmondja, hogy mi a valóság, az sokszor olyan kemény nekünk, hogy nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Nem a beszéd kemény, mi vagyunk puhák.
Pál apostol a megtérésekor attól az egyszerű fénytől, ami az Istenből árad egészen megvakul, nem bírja a szeme. Tehát reálisabb, ha azt mondjuk: „Nem kemény az, gyöngék vagyunk hozzá. Nehezen bírjuk, nehezen viseljük.” Ezért egészen természetes módon védjük magunkat Jézustól és a beszédétől. Ráadásul sokszor nem is tűnik föl nekünk, hogy védjük magunkat. Pedig ha elég erősek lennénk, nem kéne annyira védeni magunkat. De mitől volnánk azok?
Az élet rengeteg területéről ismerhetjük azt a kifejezést, hogy: „Ellenállás”. Föltámad bennünk valamilyen érzelmi tiltakozás, egy nem tudatos belső ellenállás, hogy: „Na ezt nem! Ezt ne kelljen fölfogni, megérteni! Ezzel ne kelljen szembesülni!” Sok mindennel szemben egy természetes önvédelmet alakítottunk ki, mert itt belül valaki, valami úgy döntött bennünk, hogy az túl sok lesz nekünk. Túl nagy kihívás, nem tudunk vele megbirkózni.
Pedig ez lehet maga a fény, sokszor az igazság, egy teljesebb valóság, mint amiben éppen élünk.
Pár évvel ezelőtt elmentem egy négynapos továbbképzésre. Az első nap élveztem, mert olyan dolgokról hallottam, amelyekről én is úgy gondolkoztam. Mikor megerősítést kaptam, azt mondtam: „Nagyszerű ez a továbbképzés! Ide érdemes volt eljönni.” Aki a második vezette a továbbképzést, elkezdett olyan dolgokról beszélni, hogy egyszer csak előjött a puhaságom. Nem a beszéd volt kemény – én voltam puha.
Nem azért, mert az derült ki, hogy valamilyen bűnt követtem volna el. Sokszor egy vaskos bűnt belátni egyszerűbb, mint szembesülni valami többel, valami mással, mint amit megtapasztaltunk, vagy amit eddig az igazságnak gondoltunk. Ennek nyomán végig kell néznünk az egész életünket, s azt mondani: „Te jó ég! Mennyi mindent lehetett volna jobban csinálni! Ennek fényében milyen másképp tenném! Ha ez az eszem akkor lett volna, mennyire mást mondanék és csinálnék!”
Mikor egy olyan fölismerésre jutunk, ami akár az egész életünk átnézésére fölszólít bennünket, valaki bennünk föllázad, és azt mondja: „Védd meg magad, mert ez nagyon kemény lesz neked! Az egész életedet át kell gondolni, át kell nézni.” Emlékszem, mentem haza a második nap, és tiltakoztam: „Nem, én jól csináltam eddig is! Nem akarom ezt meghallani. Nagyon okos, jó, de nekem van ezer érvem, hogy én miért csináltam jól.” Így telt el egy nap, két nap, s aztán a harmadik nap vége felé kezdtem megerősödni, levegőhöz jutni. Megengedni magamnak, hogy ezzel a szemponttal szembesüljek.
Amikor most visszagondolok, azt mondom: „Olcsón úsztam meg. Csak két nap szenvedésembe került.” Van, amit két évig, húsz évig hordozunk, de úgy, hogy a szenvedésbe bele se merünk nyalni, annyira távol tartjuk magunkat attól a fölismeréstől, mert annyira fájna.
Az első dolog így szól: „Kémény beszéd ez! Ki hallgatja?” Nem a beszéd kemény, puhák vagyunk. A puhaságunkban, az önvédelmünkben sokszor nem is tudatosan ellenállunk annak, hogy igazzá legyünk. A szónak nagyon teljes, nem csupán erkölcsi értelmében. S mi marad akkor hátra? Megpróbáljuk bizonygatni az igazunkat. Igazolni magunkat. Esetleg erőt fordítani arra, hogy az igaz voltunkat megmutassuk, és igaznak látszódjunk mások előtt, mert úgy gondoljuk, hogy akkor tudunk tovább élni.
Az életben nem egyszer jön egy pillanat, amikor egy kihívás elé kerülünk, és egy döntéshelyzetben találjuk magunkat: Most igaz leszel, igazabb, mint eddig voltál, vagy pedig megpróbálod bizonygatni a magad igazát? Megpróbálod fönntartani az igaz voltod látszatát? Ez nem egyszer nagyon éles döntéshelyzetbe hoz bennünket.
„Az örök élet igéi nálad vannak, hát hova menjünk, Uram?” Egyvalaki volt ebben a világban, aki mindig az élet mellett döntött: Jézus. Nekünk nem mindig sikerül az élet mellet dönteni. Sokszor inkább amellett döntünk, hogy fönntartjuk magunkat. Ez elég nekünk. Akkor van baj, ha azt gondoljuk, hogy ez az élet melletti döntés.
1944 felé egy kisfiút és az édesanyját kivezényeltek a marhavagonokhoz. Az édesanyának ez utolsó pillanatban még annyi ideje marad, hogy a nagy cipókenyeret, amit maguknak szánt, belecsúsztassa a gyermek tarisznyájába. Ezután elválasztják őket egymástól. A kisfiú a peronon áll a többi gyerekkel, tarisznyájában a cipó, és arra vár, hogy a többiekkel együtt vagonokba rakják és elvigyék őket.
Ekkor feljön benne a gondolat a gondolat, hogy ez így nem lesz jó. Azoktól, akik őt az édesanyjától elválasztották, menekülni kell. Döntéshelyzetbe kerül: „Ha megtartom a cipót, nem tudok futni, mivel az túl nagy. Amíg a cipó az enyém, addig az életben maradásom biztosítva van. De nem lehet tőle menekülni.” S a kisfiú, ki tudja miért, hoz egy döntést: ledobja a tarisznyát a nyakából, a cipóval együtt. Amikor úgy lája, hogy az őrök nem figyelnek eléggé, nekiindul. Üldözik, lőnek utána, de el tud menekülni. Később, amikor visszaemlékezett erre a helyzetre, elmondta, hogy ott és akkor milyen nehéz döntés volt számára, hogy az anyja adta cipót ott kell hagynia, hogy élhessen.
Nemegyszer a döntéseinkben, mikor azt gondoljuk, az életet választjuk, valójában nem azt választjuk, hanem hogy valahogy fennmaradjunk.
Ezért mondhatjuk, hogy egyvalaki van, aki mindig következetesen az élet mellett döntött: Jézus. És ha ez így van, akkor szíven talál bennünket, hogy ő, a szónak ebben az értelmében, mindig döntött. Ezért nagyon éles ellentétbe kerül bennünk egy döntéshelyzet, egy kihívás. Most az élet mellett döntünk, vagy egyszerűen csak fenn akarjuk magunkat tartani?
Mikor Jézus azt mondja, hogy „A test nem használ semmit.” – ez nem a test lebecsülése. Hanem a test szimbolizálja azt, amikor valaki az életet azzal azonosítja, hogy valahogy fönntartsa magát. Napról napra, amíg csak élünk ebben a világban, abba fektetjük az energiánkat, hogy fönntartsuk magunkat, és azt gondoljuk, hogy az élet mellett döntöttünk. Pedig nincsen így. A második gondolat tehát így szól: amikor Jézus azt mondja, a test nem használ semmit, azzal nem a testet ítéli el. Hanem rávilágít arra a kérdésre, hogy most az élet mellett döntünk, ami sokszor nagyon megnehezíti az életet, vagy csak egyszerűen fönn akarjuk magunkat tartani.
Mi hittünk benned! – mondja Péter. Egyáltalán nem könnyű hinni Jézusban vagy Istenben. Ezért nagyon sokszor a hit helyett inkább csak biztonságba húzódunk. Azért olyan nagy kihívás számunkra hinni Istenben, mert amikor megtesszük a hit cselekedeteit, abban mindig benne van a vereség lehetősége. Ugyanis amikor a hit tetteit cselekedjük, akkor olyan döntéseket hozunk, olyan életúton járunk, ami egyrészt kockázatos, másrészt pedig néhányszor természetszerűen el fogunk bukni. Hiszen a hitünk révén megpróbáljuk Istenre bízni magunkat. Ami néha sikerül, néha nem.
Ezért van kétféle ember, akinek nehéz az Istenre bíznia magát, Az egyik a kudarckerülő: „Csak vereséget ne szenvedjek! Ki ne derüljön, hogy hibáztam, rosszul csináltam, gyöngének bizonyultam, hogy bűnt követtem el gyöngeségemben.” Aki így él, mélyen a lehetőségei alatt fog élni.
Azonban van egy másik csoport is, akik a győzelem megszállottai, akik mindig győzni akarnak. Ők sem tudnak a hit alapján élni. Ugyanis amikor valaki a hit alapján él, törvényszerűen jó párszor el fog bukni. Valamilyen módon vereséget kell, hogy szenvedjen. Ez a hit rendjéből adódó természetes következmény. Ha valaki a győzelemre van ráállva, akkor leül, a saját erőforrásait átgondolja, összegyűjti, s olyan célt tűz ki, amit el tud érni.
Amikor a hit döntéseit hozzuk, olyan célokat tűzünk ki magunk elé, amelyeket saját erőnkből nem tudunk elérni. Ezért aki csak a vereséget szeretné elkerülni, vagy állandóan győzni akar, észrevétlenül le fog térni a hit útjáról.
Nem véletlen, hogy Jézus hozzáteszi ezt a gondolatot: „Azok követtek engem, akiknek Isten ezt megadja.” Ez nem azt jelenti, hogy Isten kiválaszt egyeseket, nekik megy, ők sikeresek, a győztesek, másoknak nem, ők az örök vesztesek. Hanem hogy a hitünk révén az életünkben mindig meg fog jelenni valamiféle kegyelem. Valami, ami néha engedi, hogy a dolgok menjenek, néha nem engedi. Néha akkor sem engedi, ha mindent megteszünk, máskor egyszerűen belátjuk, hogy nem sikerült mindent megtenni.
Kemény beszédnek hangzik számunkra, hogy: „Hát ti is el akartok menni?”. Péter azt mondja: „Nem, Te vagy az Isten szentje.” Nemegyszer az élet kiélez bizonyos helyzeteket. Most valamit vagy valakit választunk? A valamit választásban mindig valami olyan szerepel: „Igenis, Istenem, én követlek Téged, megyek a hit útján, de még előbb…” De még előbb az egyetemet befejezem. Még azért itt van három-négy gyerek. Most még azért a karriert kell építenem.
Sokszor megkísért bennünket ez a gondolat: még előbb, aztán: majd utána. De akkor megszületnek az unokák. A földi pályafutásunk végéig megvan a feladat. Mindig mondhatjuk azt, hogy „Még akkor előbb…” Ez azt jelenti, hogy a személy, Isten helyett valami eszközszerűt, útszerűt választunk. Ezzel elmegy az élet.
De nagy dolog, amikor azt tudjuk mondani: „Most ezt hagyjuk!” Ha valaki már volt életében szerelmes, van tapasztalata arról, milyen az, amikor feljön egy gondolat, amiben ez fogalmazódik meg: „Veled a világ végére is elmennék.” Erről van itt szó. „Nem érdekelnek most a föltételek.” Nem azért, mert nincsenek – nagyon komoly föltételek, eszközök vannak, ez mind realitás. De ha elpusztul bennünk az a gondolat, hogy „Istenem, veled bárhova! Veled bármit!” – ha ez a készség teljesen kivész belőlünk, akkor az, amit Jézus mond, túlságosan kemény beszédnek fog hangzani. Pedig nem kemény az, nem túl világos, hanem érzékeny a szemünk, gyönge a testünk.
Ezért aztán azokat az értékeinket, kincseinket érdemes nagyító alá helyezni, melyeket nem szívesen teszünk mérlegre. Igazolni magunkat, az igaz ember látszatát fönntartani nem bűnös dolog. Biztonságba helyezni magukat sem az. Az sem, hogy fönn akarjuk tartani magunkat, hogy föltételeket, eszközöket, útszerű dolgokat igyekszünk kimunkálni.
De az életnek vannak kulcspillanatai, amikor ezek akadályt jelentenek köztünk és Isten között. De nagy dolog, ha néha, kivételes, áldott, megszentelt pillanatokban közel merünk engedni magunkhoz valamit, valakit, és megengedjük magunknak, hogy megrendüljünk. Azt kívánom szívből mindannyiunknak, hogy ha az élet adja, meg tudjunk rendülni valamin, és az aztán tudjon bennünk dolgozni, közelebb vinni Istenhez.