Mi az, hogy séma? Gyerekkorban átélt tapasztalatok lenyomatot hagynak bennünk. Hiába vagyunk itt felnőttként, néha egészen kis dolog is elég ahhoz, hogy megint a gyermekkori tapasztalati világ váljék elevenné bennünk, attól függetlenül, hogy itt és most mi van. Ahogyan az érzéseink, gondolataink, emlékeink és a hozzájuk fűződő testi állapotaink megjelennek, és ezeket tapasztaljuk, ezek nem az ’itt és most’-ról, nem énrólam, nem a helyzetről, nem a másikról, nem a kapcsolatról, nem az életről vagy a világról szólnak, hanem a sérültségemről. Vagyis arról a sémáról és annak a világáról, amit nagyon régóta hordozhatok.

De ha én egy sérültséget azóta hordozok, amióta az eszemet tudom, könnyen gondolhatom azt, hogy az én vagyok. Vagy hogy a világ, te, Isten vagy a kapcsolat ilyen. De nagy dolog, amikor valaki rálát a saját sérültségére, s azt mondja, hogy ez itt egy séma.

A negativizmus-pesszimizmus sémával élők hihetetlenül hatalmasra nagyítják a rosszat, annak vélt, rettenetes következményeit, a jót pedig, ami ugyanúgy reálisan jelen van, figyelmen kívül hagyják. A jó dolgokat, a szép élményeket kizárom, nem figyelek rá, vagy pedig, ha történik, akkor azt mondom: „Meddig lesz ez így? A jóra rossz jön.”

Természetesen mindegyikünket érnek rossz dolgok, sérelmek, fájdalmak, igazságtalanságok. De erre kétféle választ adhatunk. Először is, egy folyamat végén a romboló jogosultságainkat romboló módon beváltjuk. „Rosszat tettél velem? Akkor én is. Adok-kapok, szemet szemért, fogat fogért.” De még jobb, ha egy kicsit túllövök a célon. Akkor biztos meg fogok nyugodni.

Amikor fájdalmas dolgok érnek bennünket, igazságtalanság, akkor ennek hátterében legtöbbször olyan dolgok állnak, amelyek megkérdőjeleznek bennünket. Egyáltalán a létjogosultságunkat, például azt, hogy értékesek vagyunk.

Természetes, hogy megpróbáljuk ennek az ellentétét valahogyan kifejezni. De ha ezt romboló formában tesszük, az nem vezet semmi jóra. Mindig két része van a romboló jogosultságunk kifejezésének. Az egyik egy igazságos, a másik pedig egy igazságtalan. Lehet, hogy én azt mondom, adtam-kaptam, de erre valaki azt mondja, hogy én meg most kaptam. Mindig valamit továbbadunk olyanoknak, akiknek nem kellene.

Nem csak romboló módon állíthatjuk magunkról, hogy van jogunk élni, és értékesek vagyunk. Ekkor nem a bosszú, vagy az önsorsrontás logikája vesz rajtunk erőt, hanem azt mondjuk, hogy tudunk válaszolni a rosszra. De nem adok-kapok módon, hanem a rosszra a válaszom a jó. Ugye ez gyönyörűséges? Ugyanúgy azt állítom: „Igen, ez rossz. Annyira rossz.”, és megmutatom, hogy ezt így kell, vagy érdemes.

Amikor valakinek a sérelem révén jogos panasza van, a bosszúja, ha csak az igazságosság alapszintjét nézzük, jogos. A megbocsájtásnak is van ilyen definíciója. A megbocsájtás azt jelenti, hogy valaki szabad akarattal úgy dönt, hogy a jogos bosszúvágyának határt szab. Tehát itt valami jogos dolgot múlunk fölül.

Egy terapeuta azt mondta: nem az a lényeges, hogy mit tettek velem, hanem hogy én mit teszek másokkal. Nem az az érdekes, hogy jó emberekkel miért történnek rossz dolgok, hanem hogy amikor jó emberekkel rossz dolgok történnek, miért maradnak jók.Nem az az érdekes, hogy igaz emberekkel miért történhetnek meg embertelenségek és gazemberségek,  hanem hogy miért maradnak meg igaznak?

1. Az igazi létkérdésekre van válasz, csak nem szavakban, hanem tettekben és személyek által.

Legfeljebb azt, ami válasz volt nekem egy kérdésre – hogy valaki mellém állt, a kórházban meglátogatott, a bajban felhívhattam, vagy a rettenetben megfogta a kezem – később valahogyan szavakba öntöm. De nem a szó a válasz, hanem ahogyan te tettél és cselekedtél értem. Az élet igazi, mély kérdéseire van válasz, de sosem szavakban.

Ezért amikor valaki a nagy létkérdésekre szavakban akar választ adni, ez nekem mindig ijesztő. Ha aki a kérdést fölteszi, bajban van akkor még ijesztőbb. Egy bajban lévő embernek szavakat mondani cselekvés, a személyem átadása, vagy a jelenlét helyett számomra nagyon ijesztő. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbálhatnánk esetleg szavakkal megfogni valamit abból, ami nem szó. De azt magyarázni meg értelmezni…

Papként nem tudom megúszni, hogy valaki ne jöjjön oda hozzám, és ne kérdezze meg, hogy miért halnak meg kicsi gyerekek. Hát ha én erre elkezdenék válaszolni, minél többet beszélnék, annál rosszabbul lennék. Egészen ijesztőnek tartom, mikor minket, papokat elfog valami görcsös igyekezet, hogy Istent megvédjük. Mert nekünk nem az a dolgunk, hogy Istent megvédjük, hanem hogy titeket. Isten nem kérte tőlünk, hogy őt védjük meg, mert ő meg tudja magát védeni.

Hanem az a gyönyörűség történik, hogy egymás mellé állunk, és abból egyszerre csak megszülethet valami.

Tehát az igazi nagy létkérdésekre nincs szavakban válasz. Legfeljebb olyan lehet, hogy valamit megéltem már az életemben, és olvasok valamit, ami  kifejezi azt az élményemet, amit átéltem, amikor te segítettél nekem. Vagy ahogyan nem hagytál magamra, elérhető voltál, rám néztél.

2. Az igazán kínzó kérdéseket nem megválaszoljuk, hanem kinőjük.

Carl Gustav azt mondja, a kínzó kérdéseinket, amelyek sokszor a minket ért igazságtalanságokból erednek, nem megválaszoljuk, hanem kinőjük. Létezik fejlődés, de nem úgy, ahogy naivan gondoltuk, hogy van egy nehézség, és megküzdök vele. Hanem fölülmúlom, túlhaladom és kinövöm a saját kérdésem. Meghaladjuk és túlhaladjuk őket, már nem lesz érdekes nekünk.

A lelkiatyám hányszor mondta, mikor az üdvösségről meg a mennyországról kérdezték, hogy: „Azonnal hagyjátok abba! Mit tudom én, hogy lesz? Voltam már ott?”  Ennél csak az az ijesztőbb, ha valaki tudja, hogy hogy lesz, és a másik el is hiszi neki. Tehát nem megválaszoljuk ezeket a kérdéseket, hanem kinőjük, meghaladjuk és túlhaladjuk őket.

Ide csatolom, hogy „Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok?” Ez a kérdés nem megválaszolható szerintem. Ha valaki megválaszolja, az nagyon gyanús, vagy pedig bosszantó. Ámde ezt a kérdést minden további nélkül ki lehet nőni, s azt mondjuk: „Egy másodpercet sem töltök el ezzel a vacakolással.”

2. Nemcsak sebzettségekből adhatunk választ az életre, hanem a sebzettségekre is adhatunk választ.

Gyönyörű Yalom története. Zsidó fiúként átéli azt, hogy mellőle két idős embert elhurcol a csendőr, és ő magát menti, nyilván érthetően, fiatal emberként. Tulajdonképpen, ha kívülről vagy reálisan nézzük, akkor legföljebb őt is lelőtték volna vagy belőtték volna a Dunába, nem volt esélye megmenteni ezt a két idős embert. De azt mondja, egy életre belésebződött, hogy mentette az irháját.

Ha én ezután a sebzettségből adok életválaszokat, akkor vagy egy életen keresztül azt mondom, hogy így nem lehet élni, a világban nincs biztonság, rend, gondviselés és semminek sincs értelme. Vagy én magam is gonosszá válok, mert én ezt kaptam.

Ő milyen választ adott erre? Elment szívsebésznek. Újból és újból döntött élet és halál fölött. Több mint 50 éven keresztül megismételte azt az eseményt, amiben megsérült. Újra és újra fölülmúlta a saját sérültségét azzal, hogy azt az embert is megmentette, és azt is, és azt is. Annyira zseniális szívsebész volt, hogy egymás után hozta be az orvoslásba a legzseniálisabb gyógymódokat, sebészeti eljárásokat, eszközöket. S több mint 50 évvel később döbbent rá, hogy hogy függ össze az, ami vele, velük történt, amit csinált vagy nem csinált, s az egész életpályája.

Ez az, amikor valaki nem a sebzettségéből éli az életét, kérdezgeti magától, hogy miért történt ez, miért volt pont ott. Hanem ad egy szabad, kreatív választ a sérültségére.

Ez a bejegyzés Pálferi 2015. április 21-i előadásának egy részletéből készült. (Nyelvileg korrigálta, blogbejegyzéssé szerkesztette: Ungvári Lídia és Ungvári Brigitta.)
Hallgasd meg a teljes előadást ide kattintva.
További előadásokat a témában itt találsz.

Hozzászólások

hozzászólás