Ne mossuk össze az önzetlen szeretetet, és az erre való hivatkozást a szeretetmohóságból fakadó jelenségekkel. Ezek látszólag ugyanazt jelentik, de valójában pont az ellenkezői egymásnak. Vannak klasszikus utak, melyekkel egy szeretetmohó ember a házastársát, gyerekét, barátait, közösségének tagjait, vagy bárkit rávesz arra, hogy a mohóságát kielégítsék.
1. Érzelmi zsarolás.
Aki ezt az utat választja, mondhatja: “Én nagyon szeretlek, tehát viszonzásul neked is szeretned kell engem.” Óvatos, zárójeles mondat, de ide tartozik, hogy: “Ezért ne szeress senki mást.”
Sajnos ezt inkább nők szokták csinálni. Nem azért, mert elfogult vagyok. Hanem azért, mert amikor a nők évezredeken keresztül alávetettek voltak a kultúránkban, megtanulhatták, hogy ha valamit az egyéni ambícióik alapján, direkt módon nem tudnak megvalósítani, kerülőutat kell választaniuk. Mi a kerülőút? Hogy szeretek egy férfit, és a férfin keresztül megkapom azt, amire szükségem van. Vagy közvetlenül tőle, vagy rajta keresztül a világtól. Érdemes nem belefolyni a nagy, létért folytatott küzdelembe, hanem egyszerűen szeretni kell egy gazdag pasit, vagy legalábbis úgy tenni.
Tehát előjön a szeretetre való hivatkozás, amely mögött valós tények állnak. Ezek fedhetik el a nő elől azt, hogy fölismerje, hogy itt a mohóság zsarolás általi kikényszerítéséről van szó. A nő valamelyest tényleg szereti a férfit. Valóban vannak gesztusai, de mindegyik azt a célt szolgálja, hogy igazolhassa maga és mások előtt, hogy miért zsarol, miért kényszeríti ki a másikból, hogy szeresse. Itt a szeretet igazolja a mohóságot.
Éppen ezért, ezt elég nehéz fölismerni. Mert minden olyan tettem, amiben a szeretetemet fejeztem ki feléd, igazolásul szolgál magam előtt is a mohóságomra, és arra, hogy kizsaroljam belőled a további szeretetet.
Ennek van egy alváltozata is. Amikor megértelek, támogatlak, segítelek, cserébe szeretned kell engem. Itt nem a szeretet igazolja a mohóságomat, hanem a segítség. Minden olyan gesztus, amelyben tettem valamit a férjemért, a gyerekekért, az anyámért, az apámért, a közösségért, igazolják előttem a mohóságból fakadó cselekedeteimet.
Bátorkodom azt mondani, hogy ezek fölismerése egy keresztény ember számára még nehezebb. Hiszen kialakítottuk magunkról a képet, hogy mi ezt a keresztény önazonosságunkból és hitünkből tesszük. Akik kívülről látnak minket, azok néha elborzadnak tőlünk. Mert amit mi képesek vagyunk belül szeretetként igazolni, és fegyverként használni a másik előtt, az kívülről csak érzelmi zsarolásnak tűnik.
Ha ezt nőkkel csinálják, nagyon szorult helyzetbe kerülnek. Mert ha egy férfi arra hivatkozik, hogy “Nem látod, hogy én hogy szeretlek, segítelek téged, még a karrieredet is egyengetem.”, az egy nő számára hihetetlen nagy csapda lehet.
2. A szánalom fölkeltése.
A mottó: “Szeretned kell, mert szenvedek és tehetetlen vagyok.” Mi az, ami ebben az esetben igazolja magam és a másik előtt a mohóságot? A szenvedés.
Itt megint eljutunk a keresztény értékekhez. A kereszténységben a szenvedés sosem volt önmagában érték. Egy torz, embertelenné lett kereszténységben lehet, hogy igen, de egyébként nem. Legfeljebb egy olyan dolog, ami egyrészt kikerülhetetlen, másrészt az egyetlen lehetőség, hogy valamilyen jó célt el tudjak érni.
Aki ezen az úton jár, előszeretettel választja tudatosan vagy nem tudatosan a betegséget. A betegség a legjobb, mert fizikai tünetei vannak. Ezt egyszerre mondom élesen és nagy együttérzéssel. Mert mindezt nem rosszindulatból teszi, hanem mohóságból, és az eddig leírt folyamatok alapján az ilyen ember valóban megbetegszik.
Az a nyereség, amit a betegségen keresztül elér, óriási számára. A szenvedése, betegsége számára is igazolható módja annak, hogy kizsarolja a szeretetet, törődést.
Ez elmehet odáig, hogy az ilyen emberrel valahogy mindig történik valami baj. Ismertek ilyen élettörténetet? Mindig, amikor kezdenének jóra fordulni a dolgok, bokaszalag-szakadása lesz, elüti egy autó, az utolsó vizsgája nem sikerül, vagy lekési a gépet, ami a boldogság felé vinné őt.
Ha valaki bedolgozta magát egy ilyen működésmódba, akkor mindez nem tudatos. Az egész arra megy ki, hogy megint kiszolgáltatott legyen. Így nem felelős az életéért, hiszen ez együtt jár a tehetetlenséggel, és akkor a másikra hárul a felelősség. Az a meggyőződése, hogy másképp nem juthat szeretethez, csak ha valóban kiszolgáltatott helyzetbe hozza magát.
3. Igazságérzetre való hatás.
Az ilyen ember mottója: “Én ezt teszem/tettem meg érted. Te mit teszel értem?” Mi az, ami önmaga és a másik előtt igazolja a mohóságot? Az áldozathozatal. Minden áldozatom igazol, hogy miért kérhetek tőled viszonzás nélküli szeretetet.
Gyakran fordul elő ez a jelenség az anya és a gyerek közti kapcsolatban. Amikor az anyuka folyton folyvást azokra az áldozatokra hivatkozik, amelyeket meghozott a gyerekéért, és ettől válik ez ördögi körré, mert általában tényleg hoz egy csomó áldozatot. Jobb esetben nem azért, hogy ezt állandóan hangoztassa.
Aztán, klasszikus felállásban, a férjek a feleségeikkel szemben. “26 órát dolgozok a bányában, minden nap! Kiért is?” Ez klasszikus. “Én egy fölívelő karriert lappasztottam le a házasságunk miatt, mert te meg akartál házasodni. Előttem egy fényes jövő állt, és te? Érted vettem azt a gyűrűt! Az én pénzemből vettük, mind a kettőt!”
Ami még lebuktat bennünket, amikor egy párkapcsolatban eljutok oda, hogy már csak a saját jótetteimet látom. Ha megkérdezed egy házaspártól, akik már vagy 20 éve házasok, hogy “Mit tesz érted a másik?”, és nem jut semmi sem az eszébe. Percekig semmi sem történik. A fejük tele van mindazzal, amit ők adnak, és amit ők még nem kaptak meg. Olyan könyvet nem vezetnek, hogy ma mit kaptam a férjemtől, felségemtől, gyerekemtől.
Állandóan az van a fejemben, hogy én adok neked, és te nem adsz nekem. Az a benyomásom, hogy jobban szeretlek téged, mint te engem. És akkor elkezdek félni, hogy ez egy egyenlőtlen kapcsolat, hiszen én kétszer annyit adok, mint te. Akkor vegyünk vissza! És megengedem magamnak azt, hogy ne szeresselek téged.
Aki szeretetmohóságban szenved, minden természetes elutasítást nagyon fenyegetően él át. A mohó ember számára a megfelelő helyzet, idilli családi légkör kevés. Ez az egyik nagy tragédiája, hogy éppen azok a helyzetek, amelyek gyógyíthatnák, elégtelennek tűnnek számára. Ezért a szeretetmohóság általában súlyosbodik, és az ember egyre rosszabbul lesz. “Emlékszem, hogy már 3 éve sem működött valami, de akkor hagytam a csudába az egészet. Most eltelt 3 év, és kezd elviselhetetlen lenni.”
Ha vannak ilyen tapasztalataitok, az normális. Néha csak a legnagyobb baj segít minket csak abban, hogy változtassunk. Azonban a mohóságban élő ember nem érdekelt a változásban. Nagyon sok érdeke fűződik ahhoz, hogy ne kelljen változnia, hogy a szerencsétlensége, a nyomorúsága, és a fönnálló helyzete ne legyen jobb. Ugyanis ezzel egy csomó felelősséget magára kellene vennie, és többé már nem mondhatná azt, hogy te vagy a felelős az életemért, és hogy neked extra módon kell szeretni, mert különben ez és ez lesz.
Ez olyan sok veszteséggel jár, és általában annyira berögzült, hogy nagyon hősies küzdelem kell ahhoz, hogy valaki kijöjjön belőle. A kezdetek kezdetén az lesz a benyomásotok, hogy egy csomó veszteséggel kell szembenéznetek, és nincsenek nyereségek. Mindig lesz egy nagy visszahúzó erő, olyan, mint egy gumikötél. Minél inkább mész kifelé ebből a zsákutcából, annál jobban érzed, hogy valami húz vissza. Egészen odáig kell eljutni, hogy a kötél elszakadjon.