Ha a harag kifejezéséről beszélek, biztos vagyok benne, hogy döbbenetesen különböző dolgok jelennek meg nálatok. Lehet hogy úgy fejezem ki, hogy ordítok a férjemmel, lekeverek valakinek egyet. A másik véglet, hogy még akkor is mosolygok, és azt mondom: „A kapcsolatot őrizni kell, a harag kifejezése veszélyezteti azt.” Lényegileg mindkettő téveszme. Az egyik véglet, hogy a haragot összekeverem az agresszióval, és az ezzel együtt sokszor természetes módon járó megvetéssel, lenézéssel, vagy leértékeléssel. A másik, hogy a haragot egyáltalán nem fejezem ki.
Amikor valaki a haragját kifejezi, nagy művészet, hogy az semmi más ne legyen, csak a harag kifejezése. Ugyanis amikor megharagszom valakire, vagy dühbe gurulok, a legtöbbünknél a haraggal együtt megjelenik a sématerápiából ismert négy nagyon fontos dolog. Az emlékezés, a testi állapotok (az érzés nem, mert az már ott van), a cselekvés és a gondolat. Ezek nagyon megterheltté válnak. Miközben én úgy élem meg, hogy a haragomat fejeztem ki.
Mikor azt mondom, hogy „Most már elegem van belőled!” Azt gondolom, hogy a haragomat fejeztem ki. Sőt, ezt énközlésnek értékelem, nekem van elegem belőled. Belerakom azt a szót, hogy ÉN. Mi van a kapcsolatban, amikor valaki azt mondja „Elegem van belőled!”, milyen gondolatok kapcsolódnak ehhez?
A legtöbbünknél ez nagyon természetes. A haraggal együtt megjelenik a leértékelés. Ez lehet lenézés, megvetés. A leértékelés vonatkozhat rád. „Elegem van belőled!” Nemcsak azt mondtam, hogy haragszom, elkezdtelek lenézni. Már nem látlak olyan értékesnek, menj a csudába, fütyülök rád. De a lenézés a haraggal együtt megjelenhet önmagam felé is: „Jaj, hova süllyedek? Hogy lehetek ennyire kontrollvesztett, vagy kulturálatlan?”
Tehát ez a leértékelés, megvetés, lenézés kifelé és befelé is irányulhat. Akármelyik irányba hat, az se nekem, se a kapcsolatnak nem jó.
Merem állítani, hogy az esetek többségében, amikor valaki úgy éli meg, hogy ő kifejezte a haragját, nagy valószínűséggel leértékelés is kapcsolódik hozzá. Haragszom az eladóra: „Hogy lehet ilyen szerencsétlen?” De közben lenézem, s ez nem tudatos.
Persze, hogy aztán ebből lesz egy bonyodalom, és úgy döntök, hogy a haragomat mégsem érdemes kifejezni. De nem a haraggal volt a probléma, hanem a leértékeléssel.
Közben mit keresünk? A szabadságot. Amikor kifejezem például a haragot, akkor ehhez nem csak a megvetés kapcsolódhat természetes ösztönösséggel, ahogy a legtöbbünknél van. Hanem például azt mondhatom magamnak, hogy „De jó, ki tudok állni magamért. Jaj de jó, képviselni tudom magamat.” A lényegibb gondolatok pedig: “De jó, ez lehetőséget fog nyújtani arra, hogy a kapcsolatunkban valami jó történjen. Most a haragom kifejezése segítségünkre lesz abban, hogy a kapcsolatunkban pozitív fordulat jöjjön, hogy végre tisztázzunk valamit.”
Ha azek a gondolataim támadnak a haragommal együtt, hogy kompetens vagyok, és most a haragommal dolgozok a kapcsolat megújításáért, akkor teljesen más mondatok fognak belőlem előjönni. Azzal nem fogok a kapcsolat megújításáért dolgozni, hogy kiabálok veled: „Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?!”
A haraghoz kapcsolódhatnak más gondolatok is, nem csak a megvetés, lenézés. A haraggal együtt elönthet a stressz. Tudjátok, 150-es pulzusszámnál az elemző gondolkozási képesség a kukutyinba elment. Tudjátok, hogy stressz hatására hogy tud fölmenni a pulzusszámunk? Sportnál 200-210, stressz 240. És 150 körül az elemző gondolkozási képességem már nem működik. Tehát így a veszekedéseink kimenetele eléggé megjósolható, ugyanis két agytörzs harapdálja egymást. Tud támadni, menekülni, védekezni. Ebben a helyzetben nem nagyon lesz pozitív kimenetele a konfliktusnak.
Ez a bejegyzés részlet Pál Feri egyik előadásából (önkéntesek által szerkesztett, nyelvileg lektorált változat).
Hallgasd meg a teljes előadást ide kattintva.