Néhány héttel ezelőtt egy édesapa, karján a 2-3 éves kislányával odajött hozzám, és azt mondta: „Feri atya! A kislányom már többedszer kérdez tőlem valamit, és én nem tudom, hogy mit válaszoljak rá. Végül azt mondtam neki, eljövünk hozzád, és majd tőled megkérdezi. Te biztos tudsz majd valamit mondani.” Akkor a kislány rám nézett, és azt mondta: „Miért bántották Jézust?” Az apával már találkoztam néhány héttel azelőtt, és mondta nekem, hogy a kislánya újból meg újból ezt kérdezi, és majd egyszer eljön hozzám, és ezt felteszi, úgyhogy volt időm felkészülni erre a kérdésre. Hogy ne maradjék válasz nélkül, mondtam is valamit.
Aztán ahogy elmúlt ez a találkozás, a kérdés és a saját válaszom nem hagyott békét nekem. Arra jutottam, hogy én nem tudom, hogy miért bántották Jézust. Nem értem, hogy miért bántották. Persze ahogyan a szenvedéstörténetet hallottuk, tudunk mondani szavakat, a szavak mögött mondatokat, amelyek mögött logika és gondolatmenet van. Valaki azt mondja, hogy káromolta Istent, a törvény, a hagyomány, az erkölcs ellen vétett, ahogy elhangzott ez számtalanszor. Nagyon sok választ mondhatnánk, amire már ott is hivatkoztak, és azt gondolták, hogy ezzel megválaszolták azt, hogy miért bántották Jézust.
Aztán ahogy egyre inkább egy hároméves gyerek szemével és szívével próbáltam megválaszolni ezt a kérdést, egy kép jött elő bennem. Ebben ott vagyunk Nagypénteken, és ott van ez a hároméves kislány, aki azt kérdezi az ottlévőktől: „Mondjátok meg, ti felnőttek, hogy miért bántják Jézust?”
Odaszalad az egyik katonához, átöleli a lábát, és azt mondja: „Ne bántsátok! Fáj neki.” Ha én szőhetném tovább a történetet, úgy folytatódna, hogy a katona megrendül, és azt mondja: „Ez tényleg így van. Ezt azonnal abba kell hagyni. De jó, pici kislány, hogy idejöttél, és azt mondtad, hogy fáj neki. Hogy felejthettük mi ezt el?”
Aztán elkezdtek feljönni bennem a képek, hogy ott van a tömeg, az asszonyok, akiket meggyógyított Jézus, akiket tanított, akiknek segített. Egymás után állnak fel, vagy mennek közel, és azt mondják: „Állj, állj! Ezt azonnal abba kell hagyni. Ez az ember gyógyított meg engem. Ő volt az, aki segített. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ki is ő, de csodát tett értünk. Az az ember most lát, pedig nem látott. Ő nem tudott járni, és most jár. Ezt azonnal hagyjátok abba!” Mi lenne, hogyha ott megálltak volna az emberek, és azt mondják: „Hogy felejthettük ezt el? Hát 3 napja történt, 3 hete, meg 3 hónapja. De jó, hogy vagytok asszonyok, és szóltatok erről nekünk. Már majdnem elfelejtettük.”
Vagy egyszer csak felnőtt férfiak ott megállnak, közel mennek a katonákhoz, és azt mondják: „Most már elég legyen! Ez az ember semmi rosszat nem tett. Azonnal hagyjátok abba, hogy bántjátok őt! Legyen vége ennek!” Akkor egyszer csak a katonák, a nép vénei, az írástudók és a farizeusok, az okosak, akik a hagyományra, az erkölcsre, az Istenre, a szokásra, a törvényre, a vallásra, a császárra, és az összes többire hivatkoznak, egyszer csak a fejükhöz kapnak, és azt mondják: „De jó, hogy valaki szólt nekünk. Nem volt elég, hogy az asszonyok szóltak. Jó, hogy idejöttetek és valamit tettetek. Nem is tudjuk, hogy ez hogyan történhetett meg.”
Eszembe jutott Csíkszentmihályi Mihály története, akinek 1944-ben az apukája, mivel egy nagyon fontos feladatot látott el, ezt mondta: „Itt kell maradnunk a városban egészen addig, ameddig a front olyan közel nem ér, hogy muszáj menekülni. Akor viszont menekülünk.” Ez a fiatalember, aki akkor még nincsen 14 éves, ott áll a pályaudvaron, mert az apukája azt mondta: „Most még éppen el tudunk menekülni.” Hallja annak a robaját, ahogyan a háta mögött bombák csapódnak be a földbe. Látja az embereket félelemmel a szemükben. Erről sok évvel később is így ír: „Vissza tudok emlékezni így idős emberként is, hogy akkor azt gondoltam, hogy a felnőtteknek fogalmuk sincs, hogyan kéne élni. Mert ha tudnák, akkor ez nem történhetne meg. De ezt a felnőttek csinálják.” Kissrácként, amikor középiskolás volt, nem járt be az iskolába. Azt mondta: „Nem megyek be az iskolába, mert ott a felnőttek tanítanak. A felnőttek csinálták a háborút. S mivel ők csinálták a háborút, tőlük nem tanulok, mert nem tudják, hogyan kell élni.”
Minden évben van legalább egyszer egy igazi Nagypéntek. Legalább egyszer megüljünk, úgy csendben, hogy meghallgassuk és átérezzük Jézus szenvedéstörténetét, és közel engedjük magunkhoz ezt a kérdést: „Nekünk, felnőtteknek, van sejtelmünk arról, hogy hogyan érdemes élni?” Nem lehetséges-e, hogy hároméves kislányokra volna szükségünk, akik megrázzák a nadrágunk szárát, a szoknyánk szélét, és azt mondják: „Apa, anya, ti elfelejtettétek, hogyan érdemes élni. Hát fáj neki, azonnal hagyjátok abba!”
Feltesszük újból és újból a kérdést: „Mi volt ennek az oka?” Azt mondják a szakértők, akik emberekkel, családokkal, közösségeknek foglalkoznak, hogy egy pont után ez a kérdés csak rontja a helyzetet. Sok esetben inkább az a jó kérdés, hogy mi volt ennek a története. „Mondd el, kérlek a történeted, mindazt, ami veled történt, mert szeretném megérteni, hogy ki és mi is vagy te.” Milyen nagyszerű, hogy Nagypénteken nem azt mondjuk meg, hogy mi volt ennek az oka, hanem elmondjuk Jézus történetét, a Megváltó történetét, Isten fiának a történetét. Hogy legalább évente egyszer feltesszük magunknak a kérdést, hogy „Mi, felnőttek, tudjuk még egyáltalán, hogy érdemes élni?”
Az a kislány megtaníthat bennünket arra, hogy számítson nekünk, ha valakinek fáj. Lehet, hogy ez elég is lenne. Elég lenne, ha a legegyszerűbb együttérzésünkhöz közel tudnánk lenni. Ahhoz az együttérzéshez, ami megelőzi azt, hogy a törvényre, a hagyományra, Istenre, és szokásra, és az összes többire hivatkozunk.
Szükségünk van arra, hogy néhány asszony azt mondja: „Ne bántsátok, mert én olyan hálás vagyok neki. Én egy életen keresztül el nem felejtem, hogy mit tett értem. Ha valamire érdemes visszaemlékeznem, akkor az az, amit tett velem.” Eszembe jutott Viktor Emmanuel Frankl, aki túlélte a koncentrációs tábort. Mikor idős emberként megkérdezték tőle hogy mit gondol a boldogságról, azt mondta: „Boldogság mindaz a rossz, ami ma nem történt meg velem.” Szükségünk van néhány asszonyra, akik odajönnek, és azt mondják: „Én nagyon hálás vagyok mindazért a jóért, amit az élettől, Istentől kaptam, és nem akarom elfelejteni.” Aztán szükségünk lenne néhány férfira, aki ki tudja húzni magát, és azt mondani: „Nem engedem, hogy ez megtörténjen, kerüljön amibe kerül.”
Szoktuk mondani, hogy Jézus áldozat lett. Ennél sokkal többről van szó. Nem áldozat lett, hanem áldozatul adta magát. Sőt, talán még ennél is több történt, mégpedig az, hogy az utolsó leheletéig egységben akart velünk lenni, mindannyiunkkal. Arra vágyott, hogy egy legyen velünk. Ezért tehettük meg mi felnőttek mindazt, amit tulajdonképpen nem is értünk, hogy hogyan tehettük. Azért szerethetjük Jézust nagyon, mert miközben mi alig-alig tudjuk, hogyan érdemes élni, aközben Jézus minden egyes másodpercével azt üzeni a szívünknek: „Egységben akarok veled lenni. Egy akarok veled lenni! Csinálsz, amit csinálsz, érted vagy nem érted az életet, szeretnék veled egy lenni.”