Sokszor azt gondoljuk magunkban, hogy „Ha akkor másképp történt volna, akkor ma minden sokkal jobb lenne.” Feltesszük magunknak a kérdést, hogy “Mi lett volna, ha…?” Ezek a kérdések a múlt felé irányítanak bennünket. „Ha akkor nem ezt csinálom, akkor talán…” S már be is zárultam egy körbe, mert úgy gondolom, hogy a problémám oka, hogy akkor én ezt és ezt tettem. Közben nem így van.
Egy fiatalember erre azt mondta, hogy “Oké, de a múltban ért sérelmek, vagy akár a mi bűneink olyan fájdalomként lehetnek jelen az életünkben, amelyek ma is képesek hatni ránk.” Éppen ez számomra a szörnyű ebben, hogy 10-20 évvel ezelőtt történt esemény ma is fölkelti bennünk ugyanazt a fájdalmat, s kialakul ugyanaz a rendszer.
Az énvédő mechanizmusok közé tartozik a „meg nem történtté tevés”. Gyermekkortól kezdve ösztönösen úgy védjük önmagunkat, ha valamit rosszul csináltunk, hogy úgy teszünk, mintha az az esemény meg sem történt volna.
Az egyik kedvenc történetem: Ministráltunk, és az atya olyan hosszan beszélt, hogy unalmában az egyik ministráns kisfiú elkezdett hintázni, mert ez legalább szórakoztatta. Majd egyszer csak hátraesett. A pap természetesen ránézett, mert hatalmasat durrant a márványon. A gyerek első, ösztönös reakciója az volt, hogy úgy tett, mintha ott se lenne, nem ő csinálta, az egész egy félreértés.
Nem csak a gyerekekre jellemző, hogy ha a múltban történt valami, akkor megpróbálják meg nem történtté tenni. Csakhogy ilyenkor pont ott ragadjuk meg a helyzetet, ahol az a legképtelenebb: a tényt próbáljuk megváltoztatni. Azt, amivel nem tudunk mit kezdeni. Az egész történetben, eseményben rengeteg dolog van, amit képesek lennénk alakítani, csak egyetlen tény szerepel, amin nem változtathatunk: hogy mindez megtörtént.
Ha meg nem történtté akarunk tenni eseményeket, annak egyetlen lehetséges eszköze van; hogy hazudunk magunknak és a környezetünknek.
Ebből, ha nem konfrontálódunk sem magunkkal, sem a környezetünkkel a hazugság révén, annyi előnyünk származik, hogy megnyugszunk. De az önáltatásból rengeteg negatív következmény is fakad. Ha az előnyt be is zsebeltük, mert elhitettük magunkkal, hogy ezt nem mi csináltuk, nem velünk csinálták, bőségésen lesz hátrányunk is.
Mi az, amit ebben a rendszerben meg lehet változtatni? Minden mást az eseményen kívül. Csak vissza kell mennem a múltba, és ezt az eseményt láthatom máshonnan, másképpen. Akik komolyan foglalkoznak ezzel, olyan primitívnek tűnő módszereket ajánlanak, amelyek éppen egyszerűségüknél fogva működnek.
Ilyenek például:
1. Átéled a történést annak a személynek a szemszögéből, aki azt tette veled.
2. Elképzeled a képet, ahogy az veled történt, és a felére zsugorítod.
3. Megnézed, hogy amikor ösztönösen gondolkozol róla, ez a kép hol van, és áthelyezed onnan.
4. Azt a képet, amely egy szörnyű emlékként nagyon élesen él benned, elhalványítod.
5. Elmosod az emlék hihetetlenül éles kontúrjait.
Roppant primitív és hatásos módszerek. Bármit megtehetünk a múltbéli eseményeikkel, a lényeg, hogy változtassunk rajtuk. Elsősorban azon a megközelítésen, szemléletmódon, érzelmi rendszeren, amin tudunk változtatni. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy a múltunk olyan, mint egy film, és mi újból és újból a legrosszabb jeleneteket nézzük meg. Végtelenségig a negatív epizódokat ismételgetjük, miközben mindent meg lehetne rajtuk változtatni.
Én is jártam analízisre, mindenféle egyéb dologra, de rájöttem, hogy az egész kérdés sokkal egyszerűbben megoldható. Számomra a kulcs abban volt, hogy ha megszeretem magam, akkor a nézőpontom is megváltozik. Másképp nézek a 2-5-10 évvel ezelőtti énemre.
A mai szememmel egy szeretetre méltó személyt látok, és minden olyan eseményre így tekintek, amelyben én voltam a főszereplő. Ez megváltoztat mindent.
Amióta így tudom látni az életem, még a nagyon negatív eseményeket is, a múltam nem kísért. Persze ehhez kellett 15 év nyűglődés. Jó lett volna, ha hamarabb rájövök erre.
Tanítok egy gimnáziumban, ami állandó problémát okozott nekem. Beleragadtam a magam zárt körébe, de erre csak akkor jöttem rá, mikor kikerültem belőle. Azt gondoltam, hogy a legtöbb, amit tehetek a gyerekekkel kapcsolatban, hogy érdekes órákat tartok. De ők unták ezeket. Majd próbáltam még érdekesebben, de ők ugyanúgy unták. Ettől rossz lett a lelkiállapotom, utáltam bemenni. Már kialakult, melyik osztályt szeretem, melyiket kevésbé. Úgy gondoltam, hogy én ennél érdekesebb előadást nem tudok tartani, tehát ők a hibásak.
Majd egy év után elgondolkoztam, mi lenne, ha valamit kicsit másképp csinálnék. Kirajzolódott bennem, hogy amit tennem kell, az az, hogy én ezt az egészet élvezem. Bármi fog ma történni az iskolában, iszonyatosan fogom élvezni. A gondolatot tett követte. El sem tudom mondani, hogy kicserélődtem. Ugyanolyan rendetlenek voltak a gyerekek, de ezt az órát hihetetlenül élveztem.
A rendszerszemlélet alapja, hogy ha valaki változik, akkor az egész rendszer változik. Így kénytelenek voltak ők is változni. Elmondtam nekik, hogy “Ma többet tanultunk, mint eddig bármikor, sőt, akár dolgozatot is írhatunk!” Teljesen kivirultam, de nem az ő kárukra, hanem azért, mert tényleg nagyon élveztem az egészet. (Egyébként eszem ágában sincs dolgozatot íratni velük, hacsak éppen nem szolgálnak rá.)
A második csapatból az óra végén odajött hozzám egy gyerek, és azt mondta, hogy „Atya, ez egy tök állat óra volt!”. A harmadik csoportból négyen ott maradtak óra után, hogy kérdéseik vannak. A negyedik csoporttal meg kitoltam, mert 3 perccel előbb befejeztem az órát, mire ők: „Nem lehetne csak még egy kicsit maradni, atya?”
Csak egyetlenegy dolog változott meg bennem, amire 14-15 hónap alatt nem jöttem rá: ők miért élveznék, ha én sem élvezem?
Most vissza szeretnék kanyarodni a “ha kérdésekre”. Több könyvben is olvastam arról, hogy az idegrendszerünk, mi magunk, nem tudunk különbséget tenni aközött, ahogy megéltünk egy eseményt és aközött, ahogy ezt felidézzük. Ugyanazok a belső változások és reakciók történnek. Ezért lehetséges, hogy ha például öt évvel ezelőtt kaptam egy pofont, és ma ezt az eseményt ugyanúgy gondolom át, és semmit sem változtatok a rendszeren, akkor ugyanazt az élményt élem át, mint akkor.
Ez viszont azt is jelenti, hogy az agyunkat be tudjuk csapni. Változtathatunk ezen az egészen, a bennünk lévő rendszeren, és nem kell, hogy újra és újra belecsússzunk ugyanabba a körbe.