Jézus azt mondja: “Én az a Valaki vagyok, Aki az életemet adom értetek, életemet adom a juhokért. Van hatalmam arra, hogy odaadjam.” Itt nem csak arról van szó, hogy Jézus odaadta az életét, vagy hogy erre volt hatalma, hanem egyúttal mi is részesültünk a Szentlélek által abban a hatalomban, ami Jézus jellemzője. Ezért mi is képesek vagyunk és hatalmunk van arra, hogy az életünket odaadjuk.
Ez a kijelentés nagyon fontos. Mert például mi az, amire nincs hatalmunk? Hogy életet adjunk egy másik embernek. Még akkor sem, ha édesanyák nagyon szívesen beszélnek erről, és persze emögött van valami egészen nagy titok és csoda. Az ember nem tud életet adni. Tovább tudunk adni életet, de ha mondhatom ilyen egyszerűen: Hozott anyagból dolgozunk. Viszont a saját életünket oda tudjuk adni.
Mit jelent, hogy hatalmunk van arra, hogy az életünket odaadjuk, ha ezt a Húsvéti Fénynél, más szemmel közelítjük meg? Az első kijelentés így szól, hogy amikor adunk valamit, főleg amikor arról van szó, hogy az életünket adjuk oda, felmerülhet bennünk, hogy: “Erre hogy lennék képes?” Természetes, hogy ez veszteségérzést kelt bennünk. Meg kell tapasztalnom a múlandóságot. A Húsvétnak van egy olyan üzenete, hogy a veszteség reális. A múlandóság Jézus esetében reális, ugyanis valóságosan meghalt.
Van egy múlandóság, egy veszteség, amit Jézus sosem tagadott. De amikor más szemmel kezdünk el látni, akkor továbbra sem tagadjuk a múlandóságot és veszteséget, viszont látjuk a feltámadást is.
Hogyan látunk más szemmel? Képesek vagyunk látni a veszteség közepette a maradandóságot. Milyen gyönyörű a Szentírásban az a kijelentés, hogy: “Jézus egyszer és mindenkorra megváltott bennünket.” Egyszer és mindenkorra kibékítette az Istent és embert egymással. Megtörtént az ember Megváltása. Ezért mindig, amikor adunk, és ezt tudjuk más szemmel látni, a következőt mondhatjuk: Minden, amit odaadtunk, maradandó. Nem egyszerűen egy veszteség, nem csak a mulandósággal kell szembenéznem, hanem amit odaadtam, az már megtörtént, maradandó és örökérvényű.
Azt mondja Jézus: „Van hatalmam, hogy az Életemet odaadjam.” Van hatalmunk arra, hogy adjunk. Mindig elámulok azon, ahogy Böjte Csaba testvér összegyűjti a gyerekeket, akinek ez sincs, az sincs. Sokkal szűkösebb lenne a világ, ha azt mondanánk, hogy mit tud egy ilyen gyerek adni? Mit tud egy ilyen fiatal adni másoknak? De Csaba testvér ezt egészen másképp látja. Amikor közeledik a karácsony, összegyűjti ezeket a gyerekeket, és azt mondja, hogy: “Elmegyünk a rászorulókhoz, a betegekhez. Mennyi mindet tudunk nekik adni!” Ez az, amikor valaki más szemmel lát.
Húsvét előtt azt mondjuk, hogy minél több mindent adok, nekem annál kevesebb lesz, annál szegényebb leszek. Ha pedig mindent odaadok, az egy szem életem, akkor teljesen elszegényedek.
De Húsvét után, ha más szemmel látok, azt mondom: “Kétség kívül egyre kevesebb mindenem van, én viszont egyre több vagyok. Minél többet adok az életemből, annál több leszek.”
Itt jön az utolsó gondolat. Nem csak arra van hatalmunk, hogy adjunk, hanem arra is, hogy elengedjünk. A kettő egyáltalán nem ugyanaz. Ismerünk például édesanyákat, akik folyton adnak, de nem engednek el. És valahogy mindennek, ami odaadtak, fogják a végét egy életen keresztül. Tudnak adni, de nem tudnak elengedni. Amikor Jézus azt mondja, hogy van hatalmam, hogy az életet odaadjam, akkor ez azt jelenti, hogy odaadom és elengedem. Nemcsak elengedem, és nemcsak odaadom.
Talán ismeritek azt a történetet, amiben ez világosan megjelenik. Két szerzetes megy az úton, egy megáradt patakhoz érkeznek, és ott áll egy nő, aki, amikor még alig volt sodrás, átkelt a patakon. Viszont amikor menne vissza, már nem tud a saját lábán átkelni, és azt mondja a két szerzetesnek: “Kérlek benneteket, segítsetek nekem, mert olyan nagy a sodrás, hogy egyedül nem merek átmenni, de a gyerekeim várnak odahaza.” Erre az egyik szerzetes azt mondja: “Semmiképpen! Egy nőnek mi nem segíthetünk. Mi szerzetesek vagyunk.” Mire a másik: “Tudod mit, mássz a nyakamba, én majd átviszlek.” Az egyik azt mondja, hogy én oda se nézek, a másik nyakában meg ott van a nő, átviszi, lerakja, és mennek tovább.
Egy óra múlva fölháborodva kifakad a szerzetes, aki oda se akart nézni, és azt kérdi: “Hogy voltál képes szerzetesként egy nőt a nyakadba venni?” Mire a másik azt válaszolja: “Én ezt a nőt a folyó partján már leraktam, te meg még mindig viszed.” Ha a mondandónk felől nézzük, azt mondhatjuk, hogy az egyik szerzetes se adni nem tud, se elengedni. Azt hiszem, hogy ez a legrosszabb megoldás.
Milyen nagy dolog, amikor az elengedésben azt éljük át, hogy egyre kiszolgáltatottabb vagyok, mert már ezt sem tudom, az sincs a kezemben, már erről sem rendelkezem. Egyre inkább rászorulok másokra, hiszen megy ki belőlem az élet. Amikor valaki képes elengedni, történik egy fordulat: Minél több mindent engedek el, annál szabadabb vagyok.
Jézus azt mondja: Van hatalmam, hogy az életemet odaadjam. Ebből a hatalomból pedig világosan és egyértelműen mi is részesedtünk.