Amikor valamilyen hivatásra, küldetésre, életet átfogó feladatra indíttatásunk lesz, egy hang, késztetés nem valamilyen élvezetre, ösztöntevékenységre indít bennünket, még csak nem is olyan jellegű, hogy így illik, ez a szabály, elvárás, ennek kell megfelelned – nem felettes énszerű.
Ahogyan a hivatás, a küldetés, a megérintettség, megszólítottság leírható, nem ösztön-énszerű, nem felettes énszerű, még csak nem is énszerű. Szívesen helyezzük magunkat az életünk középpontjába, és az önmegvalósításunk része a hivatástudat, vagy egy küldetés. Azonban ha ez az önmegvalósításunk része, nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. Mert a hivatás valójában nem az önmegvalósítás része, hanem az által valósulunk meg mi magunk. Minőségileg nagy különbség van.
Miközben annyira vágyunk arra, hogy önfeledtek legyünk, aközben éppen magunkról nem szívesen feledkezünk meg. Mondhatnám azt, mikor valaki tanár, orvos, pap lesz, valaki édesanyává, felseséggé, férjjé válik, és azt mondja: „Én ezt hivatásszerűen csinálom.”, ez a szó legmélyebb értelmében nem az önmegvalósításának a része, hanem annál több. Ehhez problémásan kapcsolódunk.
Éppen attól válik küldetéssé vagy hivatássá valami, hogy nem az önmegvalósításom része, hanem annál több.
Ahogy az életet élem, valami feltűnik nekem, és azt mondom: „Nem hagyhatom, hogy így maradjon. Nekem ezzel dolgom van, valamit csinálnom kell vele.” Így is ki tud bontakozni egy hivatás, vagy küldetés, anélkül, hogy bármi rendkívüli dolog elhangozna, vagy átélhető lenne.
Azonban a hivatásnak mégis csak van egy olyan jellegzetessége, hogy abban megjelenik valamiféle alá-fölérendeltség, mindenféle hatalom és hatalmi visszaélés nélkül. Ebben valaki küld, hív, és szól, azt válaszoljuk: “Igen.” Ez annyira ismeretlen világ számunkra, hogy eleve toljuk el magunktól. Vagy ha érezzük is, hogy létezik ez az alá-fölérendeltség, akkor azt válaszoljuk: “Igen, de lehetőség szerint mi parancsoljunk. Rendben van, legyen ilyen világ, de én szeretnék a főnök lenni.”
Nem könnyű azt a bizonyos hivatásszemélyiséget magunkból kimunkálni. Bennünk ez a természetes félelem, és tartózkodás attól, hogy valaki fölöttem van. Pedig ez nem hatalmat jelent, hanem hogy ő sokkal több, mint én. Ilyen értelemben van fölöttem, és nem olyanban, hogy hatalmat kívánna gyakorolni fölöttem. Hiszen a szabadságommal is ő ajándékozott meg engem.
Beszélek hivatásról, beszélünk küldetésről. Megjelenik, hogy engem ez a nálam több utasít valamire. Azért választottam ezt a szót, mert nagyon szép, hogy benne van az a kifejezés, hogy „út”. Mutatok neked egy utat. S az útnak van egy iránya. Tudjuk, ez egy folyamat amely vezet és visz bennünket valahova.
Tehát kapunk egy belső utasítást. Miért nem olyan könnyű hivatásszerűen élni az életet? Akár anyaként, feleségként, férjként, orvosként, és a többi. A lelkiismeretnek három hangja van: tilt, engedélyez és parancsol. Az „engedélyez” hangot nagyon szeretjük. Azt mondta egy nagyon éles eszű és szemű, filozófiára hajlamos ember: „A mi kultúránkat úgy jellemezhetjük, hogy tiltja a tiltást.”
A hivatásban, a küldetésben egyszer csak megjelenik az, hogy ez a nálam több engem utasít. Ez az egész személyiségemet átfogja. Én magam valósulok meg általa, de anélkül, hogy ez az én önmegvalósításom lenne.
Azért olyan nehéz ez, mert szeretnénk önfeledtek lenni, és azt, hogy valami jó teljesen átjárjon minket. De a kultúránk mégsem ezt erősíti, hanem azt, hogy mindig legyen egy saját részünk. A saját rész kell. Az életben az az igazán jó, ami saját. Legfeljebb ezt a sajátot megosztjuk nagy kegyesen. A hivatásban vagy a küldetésben pont ez nincs benne. Nagyon szeretnénk önfeledtek lenni, s ahhoz, hogy valaki ezt az utat tudja járni, pont arra van szüksége, hogy ezt a sajátot a háta mögött hagyja.
A következő gondolat így szól. A küldetés, hivatás az időben örökkévaló. Nem véletlen mondják, hogy ha valaki egyszer pap, anya, apa lesz, az is marad. Ez az időben való végérvényesség. Mi azt szeretjük, ha valami egy ideig tart, aztán jöhet valami más, új, változatos. Nem szeretjük ezt az időben való végtelenséget, nem szeretjük ennek odaadni magunkat. Úgy érezzük, hogy korlátozza önmagunk kibontakozását.
Pedig a végtelen lehetővé teszi, hogy valami úgy bontakozzék ki belőlünk, ahogy sosem bontakozik ki akkor, ha csak 20, 10, 5, vagy 1 évem van rá. Mert van, ami időben bontakozik ki, és van, ami azáltal, hogy egy életen keresztül csinálom. Nagy dolog, amikor azt tudom mondani, hogy ez lehet örökérvényű, vagy örökké való, amennyire én azt képes vagyok átfogni.
A hivatásban, küldetésben van végérvényesség. Ez miért érdekes? Mert a kor gyermekeiként nem az örökkévalót akarjuk valahogyan tetten érni a mulandóban, a végesben. Pont fordítva: mi a mulandót, az esendőt akarjuk végérvényessé, maradandóvá tenni. Például nem akarunk megöregedni. A mulandó fiatalságot örökké akarjuk. Valami olyasmit akarunk végérvényessé tenni, ami természete szerint elmúlik. Az egészségünket az erőnket, pedig ezek természetüknél fogva végesek.
A záró gondolatom így szól: ha valaki a hivatását a személyisége részeként éli meg, abban van valamiféle teljességre törekvés.
Ez nem ugyanaz, mint a maximalizmus vagy a perfekcionizmus. A maximalizmusban és a perfekcionizmusban mindig benne van a szabadságom elvesztése, a belső kényszer, hogy „Muszáj, hogy ilyen legyen!”, és rögtön görcsössé válok.. A tökéletesség felé való irányultság a hivatásban vagy a küldetésben éppen a másik irányba hat. Mert abból fakad, hogy belülről azt éljük át, hogy ezt vagy jól, vagy sehogy.
Eszembe jutott a dalai láma, aki azt mondta: „A világnak nincs szüksége több sikeres emberre, van már belőlük bőven. Inkább rendes emberekre volna még szükség, sikeresből már nem kell több.” Eszembe jutott, hogy van ez mondjuk a papsággal. Úgy szívem szerint azt mondanám, hogy több rossz papra már nincs szükség. Nem kell, hogy tökéletesek legyenek, nem erről van szó. Legyenek emberiek, legyenek normálisak, némi életszentségbe forgatva, az járja át őket, mint a vér.
A hivatás személyiségének kimunkálásakor egy izgalmas világ tárul föl, és ez nagyon sok elemében nem hasonlít arra a kultúrára, amit ma olyan nagyra tartunk. Nem véletlen például az, hogy férjként vagy feleségként is fölismerhetjük, mennyire távol tudtunk kerülni attól, hogy ez egy hivatás. Lehet hivatásszerűen, hivatásszemélyiségünkbe ágyazottan férjnek és feleségnek lenni. De nagy dolog, ha látjuk, hogy az életünknek a hivatásszerűség, a küldetésben járás kihagyhatatlan része!