A hit egységbe foglal. Úgy is mondhatnánk, hogy amilyen a hitünk, olyan lesz az a kép, amely kialakul bennünk a világról. Ezt ahhoz lehetne hasonlítani, hogy az élet hangokat ad nekünk, és mi magunk komponáljuk abból a zenét. Van, aki egész életén keresztül a belső hallásával gyönyörű dallamokat hall, a másik pedig állandóan valami kesergőt. Közben ugyanazokat a hangokat kapták, csak más dallammá állt össze bennük. Mondhatnánk ezt a színekkel is.
Mindnyájan ugyanazokat a színeket kaptuk meg, de hogy ki milyen képet fest belőle, az tökéletesen rajtunk múlik. Hogy milyenné alakulnak a hangok meg a fények a mi egészlátásunk alapján, rajtunk múlik. Ez az, amilyen a mi hitünk.
Miért lehetséges, hogy van olyan, akit elvittek a fogolytáborba, ott rengeteg borzalmat élt át, majd amikor kiszabadul onnan, azt mondja: „A hitem elmélyült és megerősödött.” Közben valaki mást, mondjuk az ő cellatársát, pontosan ugyanazok a benyomások érik, és öngyilkos lesz, mert azt mondja: „Így nem lehet élni, elvesztettem a hitem.” Miért lehetséges az, hogy két ember ugyanazt kapja és egészen más kép alakul ki bennük az életről? Ennek szeretnék majd a nyomába lépni.
Miért komponáljuk azt a zenét, amit? Miért állandóan a szürkéhez nyúlunk, amikor festünk, mikor ott van a piros és a sárga is? De ahhoz sosem nyúlunk, és azt mondjuk, ha valaki pirossal meg sárgával fest, hogy az irreális vagy az fantáziál, vagy nevetséges. Miközben ugyanazt az életet éli, mint mi, csak másképpen fest.
Az, ahogyan összeaállnak a mozaikok bennünk, ahogy összerakjuk a képeket, az túlnyomó részben nem tudatos. Az ember azt gondolja, hogy a világ olyan, amilyennek ő látja. Ez pedig óriási tévedés. Képesek vagyunk egy életet abban az illúzióban leélni, hogy a világ alapvetően olyan, amilyennek én látom.
A valóság és a valóságról alkotott képünk között óriási különbség van. Mindig fenn kell tartanunk a kritikát önmagunkkal szemben, hogy amit mi valóságnak gondolunk, az nem az, hanem csupán az, ahogyan mi látunk. Ez érvényes a gondolatainkra, az eszméinkre, az érzéseinkre és az érzelmeinkre. Még az érzéseink sem a valóság. Pedig a legtöbb ember, amikor tényleg elbizonytalanodik, ösztönösen azt mondja, hogy ha a racionális világ kifújt, az eszményeim vagy az ideáljaim letörtek, akkor maradnak az érzéseim. Ha most rosszul vagyok, akkor már semmi másom nem maradt, azonosítom magam azzal, hogy kutya rosszul vagyok. Miközben ezt is nagy kritikával kellene fogadnunk. Mert az, hogy valaki egy helyzetben rosszul van, nem a világtól van, hanem tőle.
Hoztam nektek egy történetet ezzel kapcsolatban. Az a címe, hogy Nézőpont.
„Aki autópályán vagy híd előtt járt már fizetőkapunál, tudja, hogy az ott szolgálatot teljesítő pénzbeszedővel nem a legbizalmasabb kapcsolatba fog kerülni. Szinte észre sem veszik egymást; az ember benyújtja a pénzt, alkalmasint visszakapja az aprót, aztán továbbhajt. Részemről több ezerszer áthaladtam már az Oakland és San Francisco közötti öblön átívelő híd tizenhét fizetőállomásán, de soha egyetlen megjegyzésre érdemes szót sem váltottam senkivel. 1984 egy késő délelőttjén ebédelni indultam ’Ciscoba. Ahogy megálltam a fizetőhelyen, hangos zenét hallottam. Akár valami estély, vagy Jackson koncert. Körülnéztem. Sehol egy letekert ablakú személygépkocsi vagy teherautó. A fizetőállomás bódéjában álló férfi táncolt az ablak mögött.
– Maga meg mit csinál? – kérdeztem.
– Bulizok!
– Na és mi a helyzet a többiekkel? – intettem a másik 16 állomás felé, ahol senki sem mozdult.
– Nincsenek meghívva.
Még vagy egy tucat kérdést föltettem, de mögöttem a sorban valakinek nagyon sietős lehetett, mert nyomni kezdte a dudáját, mire elhúztam. Mindenesetre megjegyeztem magamnak ezt a fickót, és elhatároztam, hogy újra megkeresem. Volt valami a szemében, ami arról árulkodott, hogy ez a bódé nem akármilyen hely. Hónapokkal később láttam viszont, változatlanul hangos zene mellett, tehát még mindig bulizott.
– Mit csinál? – kérdeztem ismét.
– Emlékszem magára a múltkorról! Még mindig ugyanazon a bulin táncolok!
– Na ne mondja! És mi a helyzet a többiekkel?
– Állj! Maga mit lát, ha odanéz? – bökött az emberem a fizetőhelyek sorára.
– Hogy mit? Hát fizetőbódékat.
– Magának semmi fantáziája!
– Rendben, feladom. Maga mit lát?
– Függőleges koporsókat.
– Miket beszél?
– Na, mindjárt bebizonyítom! Minden reggel fél kilenckor élő emberek sétálnak be oda, aztán nyolc órán át halódnak. Fél hétkor föltámadnak halottaikból, mint Lázár, előmásznak és hazakocognak. Nyolc órán át jégen az agyuk, csak a kezük jár gépiesen.
Erre elképedtem. Ez a pasas megideologizálja a munkáját. Nem bírtam magamba fojtani a következő kérdést:
– Magánál miért van ez egészen másként? Szemlátomást remekül érzi magát!
– Sejtettem, hogy ez fogja érdekelni. Tudja, táncosnak készülök. A főnökeim – mutatott az irodaépület felé –fizetik a próbámat!
Szóval tizenhatan élőhalottként dolgoznak, a tizenhetedik meg hajszálra ugyanolyan körülmények között kitalálja, hogyan lehet mégis igazán élni. Ez az ember bulizott ott, ahol én, vagy más, valószínűleg három napig sem bírná. Belepusztulnánk az unalomba. Később együtt ebédeltünk, és kijelentette:
– Nem értem, miért gondolják, hogy unalmas a munkám. Csupa üveg, sarokirodában dolgozom. Előttem a Golden Gate. San Francisco. Ide jár nyaralni a fél világ. Én meg csak beballagok minden nap, aztán gyakorlom a táncot.”
Ebben nagyon jól összetalálkozik a fantázia, a sajátos szemléletmód, ahogyan valakiben összeállnak a mozaikok, egészen másképp, mint a többiekben.