Milyen életcélokat, és hogyan érdemes kitűzni, hogy az életutunkon jól legyünk?
1. Szükségletek és célok egybeesése
A kutatások alapján akkor tudunk jól célba érni, és ez az életünket hosszú távon akkor teszi jó életté (nem morálisan, hanem a jól-lét szempontjából), ha a céljaink egybeesnek a szükségleteinkkel, hosszútávúságukban. Ha belegondolsz egy nagyon nehéz élethelyzetbe, amit soha többet nem szeretnél átélni. Amikor nagyon becsaptak, elhagytak; amikor nagyon éheztél. Amikor egyedül maradtál.
Az igazi mélységes fájdalmas életpillanatainkban, pontjainkban tudjuk a legjobban megmondani, hogy mire vágyunk.
Ezek tehát nagyon értékes pillanatok, mert aki mindig valahogy fenntartja magát, nincs sohasem elég rosszul, hajlamos lesz a felszínes szükségletek és vágyak alapján kitűzni az életcéljait. És közben teng-leng. Ezért a krízisek nagyon nagy kincsek. Mikor úgy igazán megpróbál az élet – legalábbis érdemes visszagondolni rá, az is jó gyakorlat. Visszagondolok, hogy akkor, amikor talán soha életemben annyira nem fájt, hogy is volt? Amikor már kezdenéd nagyon rosszul érezni magad, akkor kérdezd meg magadtól, hogy most mi a legfontosabb vágyad? Abban, ott már van egy fontos szükséglet.
A legalapvetőbb, legmélyebb szükségleteinkből, sokszor a hiányukban, felismerjük a legmélyebb vágyainkat. A legmélyebb szükségletek, vágyak kijelölik a hosszútávú életcélokat; és aztán a vágyak és szükségletek megmutatják annak az etikáját, annak az erkölcsiségét. Mert ezekből a vágyakból és szükségletekből valamiféle cselekvésmód is származik és fakad. Mégpedig az alapján, hogy a szükségletekből tudjuk igazából kristályosítani azt, hogy mi az érték.
Természetesen személy is lehet érték. Csoportok és közösségek lehetnek a legfontosabb értékek. Tehát nem csak tárgyszerű értékeket ismerünk. De miről mondjuk azt, hogy érték? Hogy egy mély szükséglettel és vággyal van összefüggésben. Ha valamit értéknek tartunk, de nincsen valami mély vágy, szükséglet háttere, alapja, az csupán ködszurkálás.
Ehhez a rendszerhez még valamit hozzátehetnénk. A legmélyebb vágyakból, szükségletekből tudjuk az értékeket. Az értékhez az utat valamiképpen maguk az értékek, szükségletek, vágyak egyfajta erkölcsiség formájában jól kijelölik. Pontosan tudjuk, hogy egy célnak, egy értéknek az eléréséhez milyen magatartás passzol, és milyen nem. Ha én hosszú távon akarok boldogan élni valakivel, akkor nem rugdoshatom őt minden nap.
Ehhez kapcsolódnak az értékek. De még valami más, nagyon szép: ez pedig a reménység. Az alapvető szükségletekből felismerjük a legmélyebb vágyainkat, amikből pedig meg tudjuk mondani, hogy mi a reményünk. S aztán ez a reménység végig tudja kísérni az utunkat, ameddig a céljainkat el nem érjük.
Tudjátok, mi a különbség a remény és az optimizmus között? Az optimizmus azt jelenti, hogy „de szeretném; jaj, de vágyom rá; de cuki lenne, ha; de boldog lennék, ha…”A remény pedig az, hogy ez így lesz. Ez be fog teljesedni! De még várni kell rá. Még hosszú út van addig. Még most csinálni kell, be kell vetnem magam. Azért remény, mert még nem teljesedett be; de be fog.
Ezért van az, hogy nagyon sok ember nem is tudja, hogy mi a reménye. A vágyairól beszél. „Úgy szeretném, úgy vágyok rá, ezt akarom…” Óhajt valamit, és erre azt mondja, hogy reméli. Pedig valójában nem remél, csak vágyik rá.
Sokkal szilárdabbá válik az úton való maradásunk, ha a szükségletekből, vágyakból meg tudjuk mondani, hogy mi a reményünk.
Például azt mondom, hogy az az én szükségletem, ebből adódó vágyam, hogy jól legyek a barátommal, házastársammal, az anyukámmal, a gyerekemmel. Ebből tudom mondani, hogy hatalmas érték számomra az emberi kapcsolataim minősége. Ez egy mély szükséglet, mély vágy, ahogyan kapcsolódunk. Szeretném ezt jól csinálni. Valahogy ügyesnek lenni. Másoknak javára lenni ezekben a viszonyokban. Ez a vágyam.
De mi a reményem? Például az, hogy lesznek olyanok, akikkel jól tudok majd kapcsolatban lenni, és a javukra lehetek. De lesznek olyanok is, akikkel kevésbé. S olyan is lesz, hogy valakivel életemben egyszer találkozom, és elszúrom. Akkor mi a reményem? Az, hogy ha valamit el is szúrtam, van rá megbocsátás, kiengesztelődés. És ha bármit, egy egész picit is jól tettem egy kapcsolatban, annak van maradandó értéke. Múlhatatlanul. Mert az már megtörtént, tény, hogy mi akkor segítettünk egymásnak. Ez a reményem: hogy a legkisebb jónak is nagy értéke van. S amikor elmegyek ebből a világból, akkor ezeket egyben látom.
2. Nem énközpontú, belső életcélok
Akik belső életcélokat tűznek ki, jobban vannak, mint akik külső életcélokat. Külső életcél az egymillió lájk, a siker, a vonzó alak, hogy valakinek tetsszem. Belső életcél pedig például az, hogy szeretnék egy közösség javára lenni. Szeretném, ha a házastársam jól lenne mellettem. Vagy szeretnék egyre inkább olyan emberré válni, aki képes a haragját kezelni. Nem szeretném, hogy az indulataim összevissza menjenek, hanem úgy akarom ezt csinálni, hogy a haragomból valamilyen termékeny, életadó, építő erő legyen. Ezek belső életcélok.
S itt jön a trükk: a belső életcél nem lehet énközpontú, ha jól is akarunk lenni. Tehát nem egyszerűen azért akarok tudni kezdeni valamit a haragommal, az agressziómmal, hogy egyre beképzeltebb legyek. Hogy aztán eljöjjek egy keddre, és azt mondjam: „Na, ki csinálja ezt így? Az tuti, hogy az első ötben bent vagyok agressziókezelésben!” Ettől nem leszünk jól.
A külső és anyagias életcélok nem vezetnek jól-léthez (ezt már a boldogsággal kapcsolatban is hangsúlyoztuk), de érdemes legalább egy mondattal megérteni, hogy miért. Mert rendben van, hogy Jézus azt mondja, hogy jobb adni, mint kapni. Meg az is, hogy a pénz nem boldogít. De miért?
Az anyagias életcélok azért nem vezetnek jól-létre, mert az elérésük logikája az, hogy titeket, embereket eszköznek kell tekintenem ahhoz, hogy ezeket a célokat el tudjam érni. Tehát ha nagy profitot akarok, akkor a munkásaimat kizsákmányolom. Az is egy anyagias életcél, hogy nagyon sok dolgot akarok birtokolni. S amikor a feleségem azt mondja: „Te, ez annyira jó. Nem vennéd meg nekem?” Akkor azt felelem: „Nem!”
Az anyagias életcélokkal hosszú távon az a probléma, hogy a kapcsolataink rovására mennek. Márpedig a jól-lét a kapcsolataink minőségével van összefüggésben.
Például a házastársi kapcsolatban való elégedettség a társtámogatás minőségével van összefüggésben, nem az egymásnak ajándékozott krémesek mennyiségével. Hiába veszel a cuncimókusodnak selyempizsamát! Az anyagias életcélok – mert hosszú távon mindenképp radikálisan negatívan hatnak a kapcsolatainkra – szemben állnak a jól-léttel.
3. A lehetőségeink és a korlátaink figyelembe vétele
Mi az, ami segíti még, hogy jól legyünk abból a szempontból, hogy milyen célokat tűzünk ki? Ha a célkitűzésünkben egy nagyon fontos egyensúlyt tiszteletben tartunk: hogy az életünkben mindig vannak lehetőségek, kínálkozó adottságok – és mindig vannak korlátok is. Azok tudnak eredményesek lenni, akik reálisan látják a lehetőségeiket és a korlátaikat.
Ez legalább olyan egyszerűnek hangzik, mint hogy a célok essenek egybe a szükségleteinkkel. De ha ezt mélyen megértjük, rájövünk, hogy ez nagy okosság. Ugyanis például fiatal korban nagyon sok lehetőségünk van. Nagyszerű dolog, ha egy fiatal látja a sok lehetőséget maga előtt. Ezeket fontos aztán összefüggésbe hoznunk a korlátokkal. Hogy lássuk, mi elérhető belőle és mi nem, és hogy ami elérhető, az milyen áron érhető el.
Amikor idősödünk, a lehetőségek szűkülnek, nőnek a korlátok. Hogyan tud egy idős ember mégis jól lenni? . A kutatásokból az derült ki, hogy hiedelem azt hinni, hogy az idős emberek kevésbé boldogok, mint a fiatalok. Épp az ellenkezője derül ki nemegyszer. Mégpedig azért, mert idős korban nagyon sokan egyszerűen tudomásul vesznek két dolgot: hogy kevesebb lehetőségük van és több korlátuk. Ez az időskori jól-lét titka. Számot vetek azzal, hogy már most nem fogom tudni tizenkét másodperc alatt lefutni a százat. 70 évesen nem fog menni. A korlátaimat viszont nem valami kínkeserves szemétségnek tartom, hogy az élet évről évre valamit megtagad tőlem, mert akkor nagyon boldogtalan leszek.
Ez azt is jelenti, hogy attól függően, hogy hány éves vagyok, másfajta dinamikája van az életnek. Minél fiatalabbak vagyunk, annál inkább nagy jelentősége van a lehetőségek fölismerésének, és aztán: a korlátaink belátásának. Ahogy idősödünk, egyre nagyobb jelentősége van a korlátaink belátásának, hogy mit kezdünk a veszteségeinkkel. Közben pedig a szűkülő lehetőségeink fölértékelődnek. Ez az időskori jól-létnek a másik titka. Hogy bár kevesebb dologra vagyok képes, de azt egyre jobban meg tudom becsülni.
Mikor azt mondja egy néni, aki szinte a semmiből él: „Az az én boldogságom, hogy lejövök a misére.” Egy felnőtt vagy fiatal ember úgy reagál erre, hogy: „Ó, szegény; hát ez az ő boldogsága – én meg nem is érek rá misére menni! Letotyorog a misére, és ez az ő boldogsága. Ez nagyon szomorú!” Ebből mi fakad? Az a hiedelem, hogy csak meg ne öregedjünk. De közben meg nem így van, mert mi a lehetőségek világában vagyunk fiatalon, a sokat értékeljük nagyra. Egy idős pedig azt mondja: „De nagy dolog ez! Addig minden rendben van, amíg templomba tudok menni.” És ez nem csak a spiritualitásról szól, hanem arról, hogy ameddig ez a lehetőség megvan.
Tehát a kevés lehetőség megbecsülése idős korban – párhuzamosan a korlátok, veszteségek elfogadásával.
4. Alkalmasnak tartom magam a céljaim elérésére
Azok vannak sokkal jobban, akik a céljaik elérésére saját magukat arra alkalmasnak tekintik. Henry Ford, a Ford autógyár atyja behívatta a vezető mérnökeit, és azt mondta nekik: „A nagy dobás az lenne, ha megalkotnánk a V8-as motort, egy blokkból kiöntve.” Amerikában akkora kultúrája van a V8-nak, hogy sokan beletetováltatják a nyakukra, karjukra; belevágják a hajukba: V8. Mit mondtak a mérnökei? „V8, egy blokkból kiöntve? Az lehetetlen.” Ford azt felelte: „Nem baj, csak csináljátok. Minden eszköz a tiétek – csináljátok meg.” Fél év múlva hívatta a mérnökeit: „Hol tartotok?” – „Sehol. Nem lehet megcsinálni.” – „Akkor csináljátok még!” Eltelt néhány év, és megvolt a V8-as motor.
Itt van valaki, aki magára és a munkatársaira úgy tekint, hogy alkalmasak vagyunk arra, hogy valamit megtegyünk, amire mások azt mondják, hogy lehetetlen. Ugye ismeritek azt a mondást, hogy „Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam.” Ha szóltak volna, hogy nem lehet megcsinálni, akkor biztos nem tettem volna meg. De mivelhogy nem jutott el hozzám az információ, hogy lehetetlen, így véghezvittem.
Sokan összekeverik az életet az élettapasztalatukkal. A hiedelemvilágomat tartom a valóságnak. A hiedelemvilágom miből fakad? A saját személyes élettapasztalatomból. Hogy gyerekkorban elhanyagoltak, nem mondták, hogy miben vagyok tehetséges, nem bátorítottak, nem segítettek nekem – ezért kialakult egy hiedelemvilágom. Nincs segítség, alkalmatlan vagyok rá, úgysem tudok a saját életemmel mit kezdeni, és a többi.
Mi történik? A saját élettapasztalatot azonosítom az élettel.
Elég ijesztő, amikor fiatal emberek azt mondják: „Jaj, atya, tudom én, milyen az élet!”. Pedig sokan, 20-30-40 éves emberek, ha nem is mondják, ezt gondolják. Hogy azt nem érdemes csinálni, hogy mindig az erőszakos győz, nem érdemes becsületesnek lenni. 30 évesen azt mondják, hogy ők tudják, milyen az élet. Ez a nagy hiedelem: azt gondolni az életünk utolsó pillanatáig, hogy tudjuk, hogy milyen az élet. Hogy tudnám már? Rengeteg minden van benne, amiről nem tudunk.
Kutatók a következővel állítottak meg járókelőket az utcán:„Bocsássanak meg, csak néhány percre szeretném önöket megállítani. Azt szeretném kérdezni, hogy van-e értelme jót tenni? És esetleg vissza tudna-e emlékezni arra, mikor tett valami olyasmit, amit másoknak a jól-létéhez igazán hozzájárult? Mit gondol arról, hogy ennek mi lesz a gyümölcse, hogy van-e értelme, és mi?”
Az volt a trükk a kutatásban, hogy egyeseket az utcán bárhol állítottak meg, másokat pedig a temetkezési vállalat előtt kérdezték meg, mégpedig úgy állva, hogy a kiírást lehessen látni. A válaszadó, ahogy ott megállt, akarva-akaratlanul is látta a kiírást, hogy „Temetkezési Vállalat”. Az derült ki, hogy ott, ahol – lehet, hogy nem is tudatosítva magában, de – látta a járókelő a kiírást, élethosszig tartó perspektívába helyeződött a kérdés. Így anélkül, hogy gondolkoztak volna rajta, vagy ezt tudatosították volna, akik a tábla előtt válaszoltak, nagyobbra értékelték, hogy mások jól-létéhez hozzájáruljanak, és ennek a hatását, gyümölcsét is. A kutatók következtetése az volt, hogy ha elég tág perspektívába helyezzük a saját életünket és céljainkat, abból kiemelkedik a lényeges.
5. Magasszintű elköteleződés és bevonódás
Ha bevonódom, odaadom magam, elköteleződöm, akkor megszűnik az énközpontúság. Ez gyakran flow-élményben nyilvánul meg. A stressz-szint alacsonyabbá, a jól-lét magasabbá válik. Ha pedig rettenetesen unom, amit csinálok, akkor a stressz-szint megnövekszik, a boldogság csökken. Egy amerikaifoci-edzőtől a következőt kérdezték: „Mit gondol ön arról, hogy egyesek szerint az amerikai football élet-halál kérdése?” Az edző válasza így szólt: „Ez badarság! Sokkal több annál!” Ez a bevonódás.
6. Reális és elérhető életcélok
Mi történik azzal, akinek sok fontos életcélja van, de az akadályokat nem veszi számításba? Nem fogja elérni a célokat, miközben fönntartja a motivációját, hogy elérje őket, ezért boldogtalan lesz. Ez nem a céllal szembeni érv, hanem amelletti, hogy az akadályokat vegyük számításba. Márpedig sokan, amikor a fontos céljaikat nem érik el, nem arra a következtetésre jutnak, hogy „ezekkel az akadályokkal legközelebb számolnom kell”, hanem azt mondják: „nem érdemes erre törekedni”.
A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy kik nyernek el jobb állást a diploma megszerzése utáni kétéves utánkövetés nyomán. Egyesek fantáziáltak egy jó álláson, elképzelték, hogy ott az a jó állás, ők pedig ott ülnek. Mások nem fantáziáltak ezen sokat. A kérdés az volt, hogy két év után kiknek lett jobb állása. Kiket vettek fel, kiknek lett jobb a fizetése, munkahelye, munkakörülményei, munkatársai: akik elképzelték azt a jót, vagy akik nem sokat foglalkoztak vele? A második kutatásban fiatalokat arra kértek, hogy ha még nem volt párjuk, képzeljék el azt a csodálatos találkozást. Mások nem képzelték ezt el. Fél év, egy év, két év után kiknek van társa, kiknek nincs? Ki elégedett vele, ki nem? Ki mennyit tudott kezdeményezni, kapcsolatot találni?
Legnagyobb sajnálatomra közölnöm kell veletek, hogy akik álmodoztak, sokkal kevesebbet tettek érte – kevesebb találkozásuk volt, kevesebb kezdeményezésük. Néhány év múlva sokkal kisebb eséllyel voltak kapcsolatban, mint akik nem fantáziáltak olyan sokat. Az állásal kapcsolatosan: aki azt fantáziálta, hogy zsíros állást kap (kevés munka egy multinál sok pénzért), kevesebbet keresett két év múlva, mint aki nem.
Mi az oka ennek? Ez sokszor egy lélektani ihletésű téveszme: elképzelem, vizualizálom, bevonzom. Közben pedig a fantáziálás, hogy „elképzelem”, nem egyszer a cselekvés rovására megy.
Ha nem, az nagyon jó. A kutatók arra jutottak, hogy sokan, akik egy szálon gondolták el ezt a történést (fantáziálok róla, bevonzom, beteljesedik és ez milyen kényelmes), ők a fantáziálásban is valamennyire kielégültek. Bár a jövővel kapcsolatban fantáziáltak, de ahogy elképzelték, egészen jól lettek. Az agy nem különbözteti meg, hogy az valóság, vagy csak elképzelte. Ez pedig a teljesítőképesség, a kezdeményezés, a cselekvés rovására ment. Mekkora jelentősége van annak, hogy elképzelem és cselekszem! A kettő együtt vezet jó eredményre.
Mit gondoltok, hogy egy enyhe pesszimista hozzáállás, vagy egy mérsékelt optimista hozzáállás segít jobban a realitás földmérésében? A kutatásokból az derül ki, hogy a helyzet reális értékeléséhez egy enyhe pesszimizmus a legoptimálisabb. Ugyanis amikor egy enyhe pesszimizmussal mérünk föl egy helyzetet, akkor a korlátokat, a kudarc lehetőségét, a várható nehézségeket is számításba vesszük.
Ha fölmértük a helyzetet, és szeretnénk a céljainkat elérni, menet közben, miközben cselekszünk, melyik a hatékonyabb? Az enyhe pesszimizmus vagy az optimizmus? Egy enyhe pesszimista hozzáállás a korlátokat, a várható nehézségeket is föltérképezi. De amikor nekiállunk, az első mozdulattól kezdve – akkor ha ezt optimistán tesszük, az olyan erőforrásokat is elindít bennünk, amelyek ha pesszimisták lennénk, nem törnének föl. Ráadásul az optimista hozzáállás realitásbővítő. „Én még azt is el tudom képzelni, hogy ez legyen!”. A pesszimista hozzáállás realitást megfigyelő; föltérképező, de az optimista realitást bővítő. Ezért nagyon is valóságos az, hogy egyesek, akik szinte irreálisan optimistán, lendületesen, sok reménnyel cselekedtek (látszólag lehetetlen feltételek között), eredményesek lettek.
Ez azt jelenti, hogy megint árnyaltabban látunk. Nem csak „vizualizálod és bevonzod”; ennél azért finomabb a helyzet.. „Legyél mindig optimista!” Azt már ne! És ne mindig csak a lehetőségek világáról beszéljünk. Nézd csak a korlátokat! A kettő együtt működik.
Mi történik a kudarcainkkal? Mi történik, amikor némi szomorúság van bennünk? Természetszerűen lelassulunk. Megállok, elkezdek befelé figyelni. Magyarul: morfondírozok. Vagyis a természet eleve segít nekünk.
Ezért a veszteségeink vagy kudarcaink, amelyek az akadályokkal való találkozásból fakadnak, eleve segítenek, hogy lelassuljunk, megálljunk, és meghalljuk, hogy milyen akadályokkal kell számolnunk.
Közben pedig a természet mennyire segít, hogy amikor cselekszünk, még a hormonháztartásunk is megváltozik. Ilyenkor az optimizmus segít, hogy olyan akadályokat is legyőzzünk, amelyeket nem győznénk le, ha pesszimisták lennénk. Kozma Imre atyától tanultam azt, hogy mikor fölkérnek vagy megkérnek valamire, akkor az minél lehetetlenebbek, de minél jobbnak tűnik, annál gyorsabban szoktam igent mondani. Mert ha elkezdek ötletelni azon, ha pesszimizmussal felmérem, már nem is állok neki. „Ez lehetetlen!” – mondták Ford mérnökei. Olyan szépen vagyunk kitalálva, hogy a szomorúság, némi finom pesszimizmus, a kudarcaink segítenek fölmérni a helyzetet, az akadályokkal szembenézni – utána pedig elővesszük a másik lehetőséget.
Egy fiatalember úgy született, hogy fél lábfeje volt csak, és az egyik karja (vagy keze) vállból állt. Kisfiúként álmodozott arról, hogy amerikai focista legyen, és nem hagyta nyugodni a szüleit: „Én focista akarok lenni!” A szülei készíttettek neki egy művégtagot, ami focicipőben végződött. A kisfiú órákon keresztül a művégtagos lábával lőtt és gyakorolt. Ez a kisfiú felnőttként az amerikai bajnokságban játszott. Úgy, hogy nem volt rendes lába. Volt egy mérkőzés (67000 nézővel), és ez a fiatalember az addigi bajnokságok történetében a legmesszebbről belőtt gólt rúgta. A beteg lábával. Ennek a fiúnak mondhatták volna, hogy ne. De itt látjuk, hogy ez a két dolog – álmodni valamit, és utána edzeni –összetalálkozik. A korlátokkal szembe kell nézni: vagyis nekem irgalmatlan sokat kell gyakorolni, az egészen biztos, reggeltől estig. De közben pedig ott az álom.
Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy ha valami elég értékes ahhoz, hogy célunk legyen, azért érdemes is dolgozni. Minél inkább érdemes valami arra, hogy célul tűzzük ki az életünkben, annál inkább érdemes érte erőfeszítéseket tenni.
6. Társak támogatása
Ami még segít az életre szóló életcéljaink elérésében, az a társak támogatása. Hegymászókat kérdeztek, miután megmásztak egy hegyet, és visszatértek, hogy mennyire tartották nehéznek. Az derült ki, hogy akik legalább párosával mentek, ők legalább 15%-kal könnyebbnek ítélték meg a hegyet, mint akik egyedül mentek. Ugyanaz a hely, ugyanazok a körülmények.
Nemcsak arról van szó, hogy a lehetőségeket és a korlátokat képes vagyok egyben látni, hanem hogy meg tudom találni vagy ki tudom alakítani azt a környezetet, ahol a céljaimat képes vagyok a lehetőségeimmel és a korlátaimmal együtt elérni. Sokan vannak, akik a környezettel már nem törődnek. Vannak csodaszép vágyaik, és nagyon pontosan megmondják, hogy milyen nehézségek előtt állnak – és mindezt nem tudják betenni egy reális közegbe. Mondjuk a mai magyar valóságba. A mai magyar valóság az a közeg, amibe nagyon fontos lenne, hogy be tudjuk tenni a lehetőségeinket és a korlátainkat. Nagy dolog, hogy egy fiatal ne csak a saját lehetőségeivel, korlátaival összhangban lévő célokat tűzzön ki, hanem megtanítsuk őt, hogy hogyan tudja azt a mai magyar valóságba helyezni. Illetve hogyan tudja ezt a valóságot ő maga alakítani, hogy aztán elérhető legyen, amit lehetőségként meglátott és korlátai között fölismert.
Lehetőségek, szabadság, korlátok, elfogadás: tulajdonképpen a párkapcsolat és a párválasztás dinamikájánál vagyunk. Őseink a korlátokat látták, és ezért alkalmazkodtak a házastársukhoz. Mi a lehetőségeket látjuk, és nincs kedvünk alkalmazkodni.
Mikor valaki csak a lehetőségeket látja, az a társkapcsolatban azt jelenti, hogy keresi az igazit. Mindenkit lehetőségként lát, és ez párosulhat nulla alkalmazkodással, a korlátok totális figyelmen kívül hagyásával.
Nézzük a régieket, és azt mondjuk: de kevesen voltak akkor, akik egy picit több lehetőségből gazdálkodtak! Nagymamám szerelmes volt egy fiatalemberbe. A fiatalember katona volt. De anyai ágról a nagyszüleim középpolgári családból származnak, ezért a családi nyomás meg „a kopasz cenzor, aki agyamban ül” azt diktálta a nagymamámnak, hogy ne a szerelméhez menjen hozzá, hanem egy rangban hozzá illőhöz.
Most a másik irányban vagyunk: lehetőségek, szabadság. Ezért keressük az igazit, és a korlátok figyelmen kívül hagyása miatt egyáltalán nem alkalmazkodunk. Sőt, le is becsüljük az alkalmazkodást, mert azt a szabadság sérelmére, a lehetőségek korlátozásával kapcsolatban éljük meg. Úgy érezzük, hogy kevesebbek leszünk, hogy az valamit elvesz tőlünk.
Hiába van nemes célunk, hogy hosszú távon boldogan éljünk valakivel, a korlátok el nem fogadása miatt nem alkalmazkodunk, ezért nem érünk célba. Akik jól vannak belátják a házastársuk korlátait, vagyis elég rugalmasak ahhoz, hogy új és új célokat, rövid- és középtávú célokat tűzzenek ki. Azt mondják: ez idáig tart, tőle ezt már nem várhatom. Ezért elkezdik értékelni azokat a lehetőségeket, amelyek a korláton belül vannak.
7. Spirituális életcélok
Kutatásokban kiderült, hogy akiknek spirituális életcéljaik vannak, boldogabbak, mint akiknek nincsenek. Azok, akik például a házasságukra úgy tekintenek , hogy az nem egyszerűen csak „próbáljuk meg”, nemcsak úgy egymásba szerettünk, hanem van valami több benne. Ha valaki a kapcsolatára úgy tekint, hogy ez a kapcsolat nem csak úgy van, hogy „megpróbálunk valamiféle emberi vállalkozást”, hanem lát benne valami szentet. Valamit, ami több nála, a feleségénél, a férjénél, a kapcsolatnál. Nem kell, hogy tudja vagy értse, hogy mi ez, de valami több.
Akik ezt gondolták, és céljuk volt, hogy ez a valami több legyen, hogy hozzájáruljanak ehhez, ők elégedettebbek a házastársi kapcsolatukban, mint akik ezt nem észlelik, nem tekintik célnak, nem tartják fontosnak, hogy az fönnmaradjon. Akik ezt a valami többet érzékelik, látják, és dolgoznak is azért, hogy ez fönnmaradjon, ők a konfliktuskezelési stratégiáikban sokkal ügyesebbek, a hosszútávú kapcsolat fennmaradását jobban szolgáló stratégiáik lesznek. Elégedettebbek a kapcsolatukban, és ráadásul több pozitív érzést is élnek át.
Azt mondom, hogy ebben van valami szent, nem azért, mert én az vagyok, hanem mert valami szent átsugárzik. Valami van, és az nem én vagyok. De ezen keresztül mégiscsak bennem van. Nem én vagyok, de bennem van, bennünk van, köztünk van.
Azok, akik így gondolják, olyan erőforrásokat is képesek felszínre hozni, amit azok már nem, akik azt mondják, hogy „ Ez ennyi volt, ennyit tudtunk. Te ez vagy, én ez vagyok.”
Ezért a legelégedettebbek azok, akiknek nemcsak nem önmagukra irányuló belső életcéljaik vannak, hanem spirituális életcéljaik is. Attól függetlenül, hogy az illető keresztény, buddhista, hindu, muszlim, sőt, esetleg azt is mondhatja, hogy „én nem is gondolom, hogy személyes Isten lenne”. De van valami érzékenysége a nálánál többre.
Ez a kutatás igazolódott a természethez fűződő viszonyban is. Akik azt mondják, hogy a természet nemcsak fa, meg virág, meg lamantin, hanem valahogy az élet titka, ez valami több, ebből az következik, hogy értéknek tekintik a fát, a virágot meg a lamantint. Az értékekből pedig valamiféle erkölcsiség származik. Ha érték a lamantin, akkor vigyázok rá.
Tehát azoknak a hozzáállása a természethez, akik valami többet, valami szentet is érzékelnek, és célul tűzik ki annak a fönnmaradását, ez elkezdi meghatározni cselekvésüket. Tehát egészen konkrét, gyakorlatias haszna, értelme van annak, hogy valami szentet, transzcendenst, valami többet fölfedezek bármiben, ami kézzelfogható. Egy kapcsolatban, az emberben, a természetben, egy állatban. Ezt én szépnek látom. Tehát: belső, nem énközpontú életcélok és spirituális életcélok együtt.