Talán ismeritek ezt a keleti történetet: Megy a vándor a sivatagban, keresi a mesterét, majd odaér egy oázishoz. Megkérdezi az ott lévő emberektől, hogy nem látták-e valamerre. Ők legyintenek egyet és azt válaszolják: „Ó, a mester ott van az oázis szélén, ahol már szinte semmi sem nő, és fákat ültet.” A vándor odamegy, és nézi. Micsoda esztelen dolog, a mester olyan fákat ültet, amelyek nagyon-nagyon lassan növekednek. Viszont nagyon erős a gyökerük, s nagyra tudnak nőni.

A tanítvány csóválja a fejét, és azt mondja: „Ne haragudj uram, hogy ezt mondom, de mi értelme van így, idős létedre olyan fákat ültetni, amelyek gyümölcséből nem eszel, és árnyékában nem hűsölsz?” A mester szelíden rámosolyog a vándorra: „Tudod fiam, én ebben az oázisban laktam egész életemen keresztül. Olyan fák gyümölcséből ettem, és árnyékában hűsöltem, amelyeket nem én ültettem. Ezért ezt most a következő nemzedéknek teszem.”

Bízunk-e abban, hogy ha elvetünk valamit, annak lesz eredménye? A történet egyszerűen csak erről szól. Fogja és elveti a magokat, ami majd a maga ritmusában, idejében szép lassan megérik és fölnő.

Nagy dolog, mikor szülők engedik a gyerekeiknek, hogy a maguk ütemében nőjenek föl, és nem akarják rögtön látni az eredményeket, a gyümölcsöket. Engedik, hogy csak úgy nőjenek, és majd szépen lassan meglátják az eredményét.

Ez előhozott bennem egy saját élményt. Körülbelül 9-10 éves voltam, elérkezett december, környezetismeret óra. A tanító néni azt mondta: „Vessünk Luca búzát!” És elmondta, hogy hogyan kell Luca búzát vetni. Kaptunk műanyag poharakat, elvetettük a búzát és hazavittük. Én nagyon türelmetlen voltam. Tudjátok, mit tettem? Minden éjszaka fogtam, és kikapartam a földet, mert arra voltam kíváncsi, hogy nőtt-e már? A téli szünet előtt, az utolsó napon a környezetismeret tanárnő azt mondta: „Most pedig mindenki hozza be a Luca búzáját!”

Én azt gondoltam, micsoda egy bugyuta dolog ez, alig nőtt. Amíg meg nem láttam a társaim búzáját. Mind nagyon szépen fölnőttek, kivéve az enyémet. Nem bírtam ki, hogy ne kaparásszam a földet, és ne lássam, hogy úgy nő, ahogy én akarom, ők viszont türelemesen vártak az eredményre.

Pilinszky Jánosnak van egy gyönyörű verse. Azt mondja, hogy mikor az asszony elkészül a tészta meggyúrásával, nincs már semmi más dolga, mint hogy kockás kendővel leterítse. De nagy dolog az, ha az életünkben ott van ez a nagyvonalúság! Elvetettük, meggyúrtuk, és most annak van itt az ideje, hogy kockás kendővel leterítsük, hadd nőjön alatta.

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás