A meghitt kapcsolatban ismerjük magunkat és a másikat, és a másik is ismer engem, és magát. Ahol ez megvalósul, ott egyszer csak megnyílik a szabadság tere. Egymást kölcsönösen szabadsággal ajándékozzuk meg. Amikor minden energiámat arra kell fordítani, hogy te meg ne tudd rólam, hogy én ki is vagyok valójában, a szabad cselekvésnek nem sok tere nyílik, nem tudjuk a szabadság élményét egymásnak ajándékozni.
Egy kapcsolatban, ahogy egyre mélyebbre megyünk, az a szép, hogy átlépem a saját határaimat, a félelemét, szorongásét, szégyenét, annak a rettegését, hogy mit fogsz majd mondani, ha én elmondok magamról valamit. Mikor ezeket sikerül átlépni, lehetőség nyílik az intimitásra. Nem kell mindig a legmélyére menni, hanem ahogy a folyamatban mélyül a kapcsolat, mindig egy-egy lépés meg tud bennünket ezzel ajándékozni. Nem kell rögtön tökéletesnek lenni, ebben ez a jó.
Vannak olyanok, akik ismerkedés-, szerelem-, romantikafüggők. Ott viszonylag rövid időn belül nagyon sok ilyen lépést lehet megtenni, és ez elbűvöli őket. Hogy iszonyú jó, hogy ma este még nem ismerlek, és az éjszaka alatt 25 kis lépést teszünk. De mikor már a huszonötödiknél vagyok, ott már egy kicsit nehezebb lesz tovább menni. Ezért gyorsan feküdjünk le. Ezzel tudjátok, mi a baj? A másnap reggel. Ott sok mindenre fény derül. Rosszabb esetben: “Na, akkor ez most ki is, itt mellettem? Végül is hogy kerültem ide?”
Ebben a folyamatban az is benne van, hogy végig tudatában vagyok annak, hogy nem ismerem magam. És annak is, hogy nem ismerlek téged. Ez folyamatosan része a kapcsolatunknak.
Annak az alázata, hogy beismerem, nem ismerlek teljesen téged, ez sohasem fog megtörténni. Ezért mindig nyitott vagyok arra, hogy valamit megmutass magadból. Nem az előítéleteimmel és az elvárásaimmal fedlek be.
Ez érvényes önmagamra vonatkozóan is.
Néhány napja egy csoportban azt a kérdést tettem fel, hogy az elmúlt hónapban mi volt a csoport tagjainak a legfontosabb. Egy asszony a következőt mondta: „Eddigi életem során két dolgot gondoltam magamról: hogy nagyvonalú vagyok és jófej. Az elmúlt hónapban kiderült, hogy egyik se.” Ilyen emberrel érdemes dolgozni. Rajta látszik, hogy kész a munkára. Mert ha helyette valamilyen sikeredet elmondod, felmerül a kérdés, hogy akkor mi van utána?
Ez a hölgy elmondott egy történetet. Egyszer egy olyan szorult helyzetbe került, amiről sose gondolta volna, és rögtön úgy reagált rá, hogy maga is csodálkozott rajta. Nem éppen a meghitt kapcsolatokban szoktunk lebukni magunk előtt? Olyan orcánkat tudjuk mutatni, amiről nem is gondoltuk, hogy bennünk lakik. Például sose gondoltad volna, hogy tudsz féltékeny lenni. Elég egy rosszul elsült veszekedés, és olyan bosszúvágy támad benned…
Emellett a meghitt kapcsolatban képes vagyok a nyílt kommunikációra. Virginia Satirnak, aki a családterápia egyik amerikai úttörője, van egy zseniális elmélete az öt kommunikációs formáról. Van egy jó, ezt nevezzük nyílt kommunikációs stílusnak. És van a négy tévedés: Amikor érzelmileg nehéz helyzetbe kerülök:
1. Támadó kommunikációs stílust veszek föl. Gyakori.
2. Védekező kommunikációs stílust veszek föl,
3. Okoskodó kommunikációs stílust veszek föl,
4. Elterelem a szót. Kilépek.
Virginia Satir, aki egész életében az emberek kommunikációját, a család rendszerét vizsgálta, azt mondta : “Tapasztalatom szerint az emberek 95%-a nem képes nyíltan kommunikálni akkor, ha nehéz helyzetbe kerül.” Erre a kollégái azt mondták, hogy ez a Virginia Satir egy átkozott optimista. Milyen 5%? Egy! Ha pusztán csak abból indulunk ki, hogy egy bennünket érzelmileg fölzaklató helyzetben 100 emberből maximum 2-3 tud továbbra is nyíltan, hitelesen kommunikálni, úgy, hogy nem támad, nem védekezik, nem lép ki, és nem okoskodik…stb.
Ha csak a kommunikáció felől beszélünk az intimitásról, akkor azt állíthatjuk, hogy az embereknek körülbelül 1%-a alkalmas arra, hogy egy olyan kapcsolatban legyen, ahol ez megvalósul. Ehhez képest csoda, hogy a házasságoknak Magyarországon csak a 60%-a végződik válással. Ez azt jelenti, hogy még egy csomó más erő összetartja azt a két embert anélkül, hogy ott hosszú távú intimitás lenne. Csupán pillanatonként, egy-egy szép helyzet van.
Ez szerintem egy megrázó tény, viszont van egy jó oldala: talán kevésbé fogjátok szidni magatokat, ha nem sikerül. Mondhatjátok azt, hogy ez a realitás.
Lehet fejlődni! Tehát nem veled van a baj, nem te vagy a rossz, miközben másoknak mennyire jól megy. Csak azért gondolod így, mert nem élsz velük.
Ide érdemes kapcsolni a veszekedést. Veszekedésekkor, főleg, ha ismétlődően, játszmaszerűen ugyanarról a témáról szól, biztosak lehetünk abban, hogy a veszekedés alatt rejlik az igazi téma. A veszekedés remek mód arra, hogy az igazi témáról ne beszéljünk. Ezért ha valaki képes a nyílt kommunikációra, akkor az az ember mer konfrontálódni, de viszonylag keveset fog veszekedni. Nagyon sok házaspár jut eszembe erről a mondatról. Persze úgy szokott működni, hogy leülünk egy házaspárral, és engedjük, hadd veszekedjenek, történjen az, ami szokott, és utána segítjük őket, hogy ki tudják mondani, mi van a veszekedés mögött. S ők maguk is meglepődnek. A veszekedés mögött ugyanis mindig rengeteg félelem van, amit nem merünk átlépni.
Fizethettek rengeteg pénzt, hogy elmenjetek egy kommunikációs gyakorlatra, javíthat is a helyzeten. Azonban nehogy azzal áltassuk magunkat, hogy a kommunikációs technikák elsajátításával a lényeg valóban meg fog születni. Ugyanis ez nem technika kérdése. Ezek nagyon jól jöhetnek arra, hogy egyáltalán tudatosuljon bennünk, hogy mitől jó a kommunikáció. A technikáknak körülbelül ennyi haszna van.
Mert a kommunikációban ott vagyok én. Tudhatok akármennyi technikát, a saját korlátaim mindig meg fognak akadályozni abban, hogy valóban eredményesen használjam őket.
Bizonyos dolgokat el lehet sajátítani. Bizonyos készségeket tudunk formába önteni. Mondok egy példát. Gyerekmise. Egyik alkalommal próbáltam érzékeltetni a gyerekekkel, hogy milyen hihetetlenül sok előítélet van bennünk. Minden beszédnek van oktatói célja. Az én beszédemnek az volt a célja, hogy a gyerekekben elmélyítsem annak a tapasztalatát, hogy az előítéletek nem segítenek minket az emberi kapcsolatokban. Beszélgettem velük, és egy csomó ember elkésett a miséről.
Azt gondoltam, hogy ez egy remek példa arra, hogy megnézzük, mennyi előítélet van bennünk arra vonatkozóan, hogy a másik ember miért késik. Azt mondtam nekik: “Látjátok, itt nagyon sokan késtek, mit gondoltok, miért?” Mondtak legalább 17 okot, hogy miért késnek, egyik csúnyább volt, mint a másik. És a végén slusszpoénként azt mondtam, ugye érzelmi nevelési célzattal: “Tegye föl a kezét az, aki tudja bárkiről is, hogy ő miért késett!” Persze nem tették föl a kezüket. És én iszonyú megelégedett voltam.
A fél tíz órai mise után jövök dagadó mellkassal. Tudjátok, vasárnap a gyerekmise után van az ovis hittan. Fogad engem a hitoktató, és azt mondja: „Te, Feri, mondanék én neked valamit, hogy milyen hatással volt a beszéded! A Rozi nem akart hittanórára jönni, mert azt mondta, hogy ő bizony késett, és az egész beszéd arról szólt, hogy milyen csúnya dolog késni.” Látjátok, a meggondolatlan papi tevékenységemmel majdnem elijesztettem Istennek egy báránykáját a gyülekezetből.
Fogalmunk sincs, a másikban mit kelt az, amit mondunk. Csak tippelgetünk. Úgyhogy a nyílt kommunikáció nagyon fontos.