Ha azt érzem, hogy megérted a szavaimat, de az érzéseimet, vagy azok jellegét nem, akkor az lesz az élményem, hogy nem értesz meg vagy nem érzel velem együtt. Ha viszont empatikus vagy velem, azt élem át, hogy megértesz, együttérzel velem. Mellettem állsz.
Carl Rogers rengeteg beszélgetését elemezve kimutatták, hogy mindössze 25 százalékban reagál a kliens érzéseire vagy érzelmeire. Miközben annyira hangsúlyozta, hogy az érzelmek, érzések mentén beszélgessünk, tudjuk, hogy a másik mit érez, aközben ő is csak 25 százalékig jutott. Ez azt jelenti, hogy ez se pite.
Mielőtt kereszteljük a kisbabát, sokszor jön az anyuci, és mondja: „Te Feri atya! Én nem szavatolok a babáért, de szerintem úgy fog üvölteni, hogy te a beszédet felejtsd is el! Tudod, nem bírt aludni délután, ezért nyűgös lesz.” Arra szoktam ilyenkor gondolni, milyen egyértelműen látjuk azt, hogy a baba nem evett, nem aludta ki magát, ezért ordítani fog, és nem lehet vele semmit csinálni. Nem veled van a baj, álmos, éhes és kész.
Hány és hány konfliktus van abból, hogy álmos és éhes vagy, de nem ezt mondod. Ha hazamész és azt mondod: „Istenem! Olyan éhes vagyok! Asszony, adj ennem!”, akkor az asszony érti, hogy jobb az élet nagy problémáit most nem előhozni. Hány ilyet éltem meg, hogy valakivel leülünk egy társaságban, kötekedik, beszól mindenkinek, és akkor valaki azt mondja, hogy „Te Lajos! Bal lábbal keltél föl ma reggel, nem?” Ennyi. Bólint egyet, és kész. Meggyógyult. A világ fájdalmát elő tudjuk adni négy felvonásban, közben nem kellene ennyire megbonyolítani.
Ezért szoktam azt csinálni sokgyerekes anyukáknál, hogy annyit tanácsolok, aludja ki magát. Pihenje ki magát, a gyerekeket küldje el nagyihoz, és ha még mindig megvannak a problémái, jöjjön vissza. Ilyen táskás szemekkel nem állok le vele beszélgetni.
Azt mondja Rogers: A lényegi változást az együttérzés hozza, nem a másik szavainak megértése. Ehhez legalább három nézőpontra van szükségünk: az enyém, a tiéd meg egy harmadik. Így van esélyünk úgy nagyjából életben maradni.
Rogers a következőt ajánlja akkor, ha folyamatosan az az élménye két embernek, házastársaknak, hogy egyszerűen nem értik meg egymást. „Azt ajánlom, hogy hallgasd meg a másik véleményét. Amikor meghallgattad, próbáld meg összefoglalni, hogy milyen gondolatokat és érzéseket értettél meg. Addig kell összefoglalnod a másik gondolatait, érzéseit, ameddig ő azt nem mondja, hogy valóban ezt gondoltam és ezt éreztem. És csak ha ezt megtetted, akkor mondd el a saját véleményed!”
Lehet, hogy ez erőltetettnek tűnik; azért meg lehetne próbálni. Meg kell fogalmaznom, mit gondolsz, mit érzel, és azt kell mondanod, hogy igen, tényleg így gondoltad. Utána jövök én.
Rogers azt mondja, hogy ha én eljutok ebben a folyamatban odáig, hogy valóban megértettem a gondolataidat és az érzéseidet, ez bennem már olyan komoly változást idéz elő, hogy nem tudok úgy reagálni a te dolgaidra, ahogy előtte akartam. Tehát mire én eljutok ide, már eleve föloldódott bennem sok olyan dolog, ami lehetetlenné teszi azt, hogy egymást megértsük, elfogadjuk és valahova eljussunk.
Rogers politikusokkal alkotott csoportbeszélgetéseket. Úgymond ádáz ellenségeket ültetett le, és bebizonyította azt, hogy ha megfelelő szabályok szerint beszélgetnek, akkor képesek egymást megérteni. Néhány sort hadd olvassak el abból, hogy először milyen gondolata támadt, majd ezt hogyan valósította meg ezekkel a politikusokkal.
„Engedjük szabadjára a fantáziánkat egy pillanatra, és képzeljük el, hogy egy terápiában jártas tudóscsoport megszólítja az orosz vezetőket, és a következőket mondja a hidegháború ideje alatt:„Szeretnénk megérteni az önök nézeteit, és ami még ennél is fontosabb, az önök valódi attitűdjeit és érzéseit az Egyesült Államokkal kapcsolatban. Újra meg újra összefoglalnánk és átfogalmaznánk, amit a nézeteikről és érzéseikről gondolunk, mindaddig, amíg önök azt mondják: valóban ezt gondoljuk, és ezt érezzük. Majd ugyanezt megtennénk a saját országunk vezetőivel is az oroszokkal kapcsolatban.”
Ez teljesen lehetetlen dolognak tűnik. De megcsinálta. Ez jól mutatja azt, amiről beszéltem: hogy a társadalomtudományokban, az embertudományokban rengeteg olyan kísérletileg igazolt tapasztalat áll rendelkezésünkre, amit már csak alkalmazni kéne.
Nyilván a legnagyobb nehézséget mi magunk okozzuk. Egyszerűen nem vagyunk fölkészülve. Nem jutottunk el oda, hogy így tudjunk működni. Közben pedig az is biztos, hogy ez tanulható. Megcsinálható.
Szoktam olyat csinálni jegyesoktatás címen, hogy azt kérem a fiatal pártól, hogy a férfi mutassa be a nőt, és a nő mutassa be a férfit. Amikor elmondott a társáról mindent, amit úgy gondol, hogy fontos, megkérdezem a másiktól, hogy egyet ért-e ezzel. “Mindent elmondott, ami neked fontos? Pontosan mondta? Kérlek, egészítsd ki vagy pontosítsd!” Ezek nagyon egyszerű játékok, és nagyon jól bejönnek.
Az is egy nagyon jó játék, hogy magadat leírod különböző, olyan emberek szemszögéből, akik egészen másképpen látnak téged. Így szembesülhetsz olyasmivel is, amivel egyáltalán nem akarnál.
Van, hogy a másik saját viszonyulása olyan dolgokhoz, amelyeket mondok vagy teszek, megakadályozzák azt, hogy megértsen. Ez első hallásra bonyolultnak tűnő, de nagyon fontos mondat. A társam tehát képes lenne arra, hogy megértsen engem, de saját szempontjai, saját gondolatai, előítéletei miatt úgy viszonyul az én mondataimhoz vagy tetteimhez, amely megakadályozza ebben.
Természetesen mindenről megvan a véleményünk, a gondolatunk, az erkölcsi állásfoglalásunk. De ha a vélemények és gondolatok úgy fogalmazódnak meg bennünk, hogy minden másfajta értelmezést kizárunk vagy helytelennek tartunk, akkor ezek állandóan közénk és a másik ember közé állnak. Miközben azt mondjuk, hogy meghallgatjuk a társunkat, közben a meghallgatást valójában csak alkalomnak tekintjük arra, hogy folyamatosan minősítsük, megítéljük, értékeljük, diagnosztizáljuk.
Ez a fajta „meghallgatás” ellehetetleníti a megértést, és nagyon gyorsan olyan gátlásokat alakít ki társunkban, hogy nem akarja majd kifejezni saját érzéseit. Az a reakció, amit részünkről tapasztal, számára fájdalmas, bántó, elutasító lehet.