Ha túl sok figyelmünk fordul az énre, önmagunkra, az akadályozhat bennünket a mély hit és meggyőződés kialakulásában. Ez nem egyenlő az énközpontúsággal, az egocentrikus életmóddal. Létezik olyan helyzet, amikor nem feltétlenül vagyok a középpontban, mégis iszonyatosan sok energia koncentrálódik rám. Ennek ellenére úgy élem meg a helyzetet, hogy én nem magamra figyelek, hanem a másikra.

Mi történik azokkal az emberekkel, akiknek állandóan a környezetüket kell figyelniük? Akik folyton azon gondolkodnak, hogy “Jó-e, amit most mondok?” vagy “Ez vajon érthető volt?” “Ez tetszik másoknak vagy sem?” Azért figyeljük a környezetünket, hogy magunkat megerősíthessük abban, a helyünkön vagyunk és a dolgok a helyén vannak. Ez látszólag azt jelenti, hogy érted élek, nem figyelek magamra, mindenemet odaadom neked, az életem célja az, hogy te boldog legyél.

Valójában viszont ez az ember, paradox módon, minden energiáját önmagára fordítja. Habár azt mondja, hogy az életének az az értelme, hogy a másik boldog legyen, állandóan arra kell ügyelnie, hogy milyen visszajelzéseket adnak neki.

Miközben folyton a másikra figyelek, én kerülök a középpontba. Az lesz számomra a legfontosabb, hogy én mit élek át akkor, amikor veled kapcsolatban vagyok.

Kiszolgáltatom magam azoknak az érzéseknek, amit a veled való kapcsolatban átélek. Ha te azt mondod, hogy ez az előadás nem valami jó, és rád figyelek, egyből elkezdem magamat rosszul érezni. Az ilyen illető látszólag egyáltalán nem figyel magára, valójában azonban minden az alapján történik, hogy ő mit él át a másokkal való kapcsolatában.

Minden olyan helyzet ide tartozik, amikor önmagamat azonosítom valamivel vagy valakivel. Úgy kötöm össze az életemet valami vagy valaki mással, hogy nem különböztetem meg magamat tőle. Ezáltal függővé válok attól, amivel azonosítottam önmagamat. Ennek az a következménye, hogy nem tudok elfelejtkezni önmagamról, mert állandóan a másik reakcióit figyelem. Nem felejtkezhetek el magamról egy pillanatra sem, mert a végén még megbántalak. Ha megengedném magamnak, hogy önfeledten vagy ösztönösen csináljak valamit, az lehet, hogy neked nem tetszene.

Állandóan aggódok és szorongok emiatt. Nem lazíthatok egy pillanatra sem, mert a te függvényedben létezem, és ha neked valami nem tetszik, én is rosszul leszek. Félek attól, hogy milyen vagyok, mit gondoltok, milyennek láttok, aggódom, hogy rosszat teszek, hogy elrontom, nem tudok megfelelni, majd elhagytok, és a többi.

A másik pedig, hogy amikor énközpontú életet élek, egocentrikus vagyok. Ez látszólag egy jó dolognak tűnik. Mégiscsak rólam és az én boldogságomról van szó! De ha énközpontú életet élek, az lehetetlenné teszi, hogy önmagamról elfeledkezzek.

Van emberközpontú és istenközpontú humanizmus. Én az utóbbihoz tartozónak tartom magam, és ez nekem nagyon megéri. Bár nem tudok mindig így élni, de célként ez lebeg előttem. Semmiképpen sem szeretném, hogy én legyek az életem középpontjában. Szoktam néha tükörbe nézni, és azt gondolom, hogy ennél azért biztos van jobb is. Nem szeretnék megbántani senkit, de azt sem szeretném, hogy te legyél az életem középpontjában. Nem azért, mert baj van veled, de lehet, hogy van ennél jobb is. Megéri valaki olyat az életem középpontjába tenni, aki nálam meg nálad is jobb.

Mondjuk valaki, akit eddig nem érdekelt annyira az Isten-kérdés, megtapasztalja hogy a kedvese elmegy vasárnap misére. Még hittanórára is jár. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor inkább ezeket választja, minthogy vele legyen. Erre a párja azon tűnödik, hogy “Ki lehet az, aki jobb nálam?” Ezzel kíváncsivá teheti a férfit vagy a nőt, hogy ki is lehet az a másik. Ha másért nem, már csak öntudatból is.

Az énközpontú ember mindent az önmagához való viszonyításban él meg. Mindennek annyiban van értéke, amilyen mértékben az adott esetben nekem az elképzelt javamra válik, hasznomra van, megéri nekem. Az ilyen ember látszólag mindent elkövet azért, hogy boldog legyen, és hogy az a meggyőződése alakuljon ki, érdemes volt megszületni. Valójában pedig teljesen elszigetelődik, méghozzá azért, mert semminek sincs önmagában jelentése a életében.

Még a legkisebb dolognak sem tud önfeledten örülni. Ugyanis mindennek csak annyiban van értéke, amennyiben ő azt birtokolhatja. És ennek soha nem lesz vége. Mert hiába szerez meg magának valamit, elkezd félni attól, hogy elveszítheti azt. S hiába mondhat valamit a magáénak, ha olyan sok dolog van még, amit nem birtokol.

Ha mindent csak a magamhoz való viszonyban vagyok képes látni és megélni, akkor nagyon szűkös életet fogok élni.

Emlékszem, milyen furcsa volt, amikor először rájöttem arra, hogy az eső nem feltétlenül rossz dolog. Városi kölyökként nem szerettem soha. Szinte felnőtt fejjel jöttem rá, hogy képes voltam leélni vagy húsz évet úgy, hogy amikor elkezdett esni az eső, az rögtön azt jelentette a számomra, hogy a fene egye meg.

Lehet úgy élni, önfeledten, hogy az sem baj, ha valami vagy valaki nem az enyém. Még az sem, ha nem a gyerekemé. Ez az a helyzet, amikor azt szeretném, hogy a gyerekem megkapja, amit én nem kaphattam meg soha. Azok a szülők, akik így gondolkodnak, meglepődnek, amikor megadják mindezt a gyermeküknek, de az öröm és a viszonzás elmarad. Ha nincs erőfeszítés, akkor nincs hosszútávú öröm sem. Csupán jó pillanatok vannak, amelyek inkább csak élvezetnek mondhatók.

Hiába jutunk el bizonyos külső szerekkel, kábítószerrel vagy alkohollal egy másik tudatállapotba, végső soron ugyanott maradunk, mert nem mi tettünk erőfeszítéseket az állapotunk megváltoztatásán. Az egyik nagy baj, hogy függővé válok tőle. A másik pedig, hogy miután nem áll mögötte az erőfeszítésem, az énem nem gazdagodik, a személyiségem pedig nem erősödik, nem leszek képes az előrelépésre.

Az ilyen ember stagnál. Még akkor is, ha folyamatosan egy kábítószer hatása alatti eufórikus állapotban van. Egy darabig stagnál, majd elkezd visszafelé fejlődni. A külső segítség és a belső erőfeszítés által elért állapot látszólag ugyanaz, valójában azonban éppen egymás ellentétei.

Annyira vágyunk arra, hogy valaminek odaadhassuk az életünket, hogy elkötelezetten, meggyőződéssel elfeledkezhessünk magunkról, és élvezhessük az életet, boldogok legyünk. De ez kívülről soha nem megy.

Hiányzik a figyelem és a koncentráció könnyedsége. Kétféle koncentráció létezik. Az egyik a feszült koncentráció. Például amikor egy sportoló koncentrál: szinte sűrűsödnek az energiák. Emellett van egy másik, amire legalább akkora szükségünk van. Ez az ellazult koncentráció. Mind a kettőt tudnunk kellene gyakorolni. Azt is, hogy képesek legyünk az akaratunkat latba vetve koncentrálni, és mindent beleadni.

De olykor fontos ennek az ellentéte is, amikor teljesen el vagyunk lazulva. Ha szét lennék esve egy imádságban, öt perc alatt meg is unnám. De ha ezt az ellazult figyelemösszpontosítást elérem, akkor megszűnik az idő. Mivel az önfeledt állapotunkban megszűnik az idő, ilyenkor nem olyan nagy teljesítmény hosszan imádkozni.

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás