Milyen 5 lépésen megy át a nő a fejlődése során? A negatív anyakomplexussal élő nő személyiségfejlődéséről fogok beszélni Verena Kast nyomán.

1. Fölismerem magam emberi lényként.

Egyszer egy kedves ismerősöm férjével való kapcsolata rettenetesen megromlott. Egy klasszikus mintázatot követve házasodott meg: „Én nem vagyok oké, de a férjem igen.” A férje is azt gondolta, hogy ő rendben van, de a felesége nem. Ez a nő sírva mondta nekem, hogy: „De hát én is egy emberi lény vagyok!”

2. Félelem.

Ezután rögtön előtör a félelem, hogy habár én is ember vagyok, de mégis csak egy kis pszeudo-pötty! Ha megpróbálnám csak egy kicsit megkeresni magam, lehet, hogy nem találnék ott senkit. Megidéztem nektek egy kedves idős hölgyet. Hetven éves elmúlt, mikor erre ráébredt. Ebben az a gyönyörű, hogy az élete tele van értékekkel. De körülbelül hónapok óta sír. Fölébred éjszaka és sír. Annál a lépésnél jár, hogy „Elrontottam. Úgy éltem le az életem, hogy egy senki vagyok.”

Ez az a pont, ahol a nők gyakran már az első lépés megtétele után visszakanyarodnak. Az emberi természet nagyon a túlélésre van berendezkedve. Ezért azt mondjuk, hogy eddig legalább valahogy éltem. Ha most ebbe belekezdek, hol lesz a vége?

Igazán megrendítő, amikor valaki olyan krízisbe esik, hogy azt éli át, már nincs semmilyen kapaszkodója, Istent is beleértve. Nem tudja, hogy van-e az „Isten” szó mögött egyáltalán valaki, de hogy nem lehet belekapaszkodni, az biztos.

3. Lehetséges ez?

Fölismerjük, hogy szeretnénk valakik lenni, de annyira az út elején vagyunk, hogy azt se tudjuk, lehetséges-e. Egyszer csak rájövünk, hogy az egész életünket milyen kiszolgáltatottságban, függésekben, minimális szabadsággal éltük. Hogy a kapcsolataink mennyire kiszolgáltatottá tettek minket, meg a másikat is. Szinte csak valami evolúciós kényszer lökött bennünket egymáshoz. A kultúra és az evolúció kiegészítik egymást. Nem elég, ha csak a biológiai, ösztönszerű szükségletei alapján éli az életét az ember. Közben szabadon egy kultúrát hoz létre, ami visszahat a saját biológiájára, a szó abszolút értelmében.

4. Fölébredés: a függésre való rálátásból eredő fölismerések.

Az, hogy állandó függésben, kötöttségekben, minimális szabadsággal, szinte csak valamilyen kényszerből élt, két fölismerésig vezet el egy nőt. Nagyon jól meghatároz két klasszikus utat, amelyen járhat egy olyan a világban, ami férfivilág. Az egyik, hogy legyél jó kislány, hamar házasodj meg, legyél engedelmes feleség, szüld a gyerekeket. Anyának kell lenni, mert úgy a normális. A másik út a férfivilág személytelen voltát ragadja meg: főiskola, egyetem, PhD, doktori cím.

A vége ugyanaz mindkettőnek. Feltesszük a kérdést: Mikor éltem? Ettől függetlenül ebben a két irányban rengetek érték van. Ezt nem becsmérlem. A nehézség ott van, ha már nem tudsz így élni. Ha már jönnek a kérdések, fölébredsz éjszaka. Hozzátok szólok, akik már nem tudtok aludni!

5. Felismerjük: tudattalanul választottunk.

Rájövünk arra, hogy a feldolgozatlan apatörténetünket, komplexusunkat egyszerűen rávetítettük a pasira. Rányomtuk az egészet, és az alapján, teljességgel tudattalanul választottunk valakit, akivel fölébredés nélkül lehet továbbélni az életet. Ez az alap mozgatórugó. Találni valaki olyat, akivel szinte zökkenőmentesen lehet folytatni az életet úgy, ahogy azt megszoktam.

De ez általában egy komplexusos látásmód. A komplexusomhoz választok pasit. Mikor erre ráébred valaki, akkor azt látja: Te jó ég! Itt éltem ezzel a férfival, de tulajdonképpen az apatörténetem folytatom tovább vele. Tudattalan apakomplexus-vezérelt életutat folytat az illető.

A felszín alatt még mindig ott van az a kislány, aki nem nőtt föl. Dühös vagyok, mert nem olyan gondoskodó, nem olyan jó, nincs eleget itthon. Valójában nem férfi-nő kapcsolat, hanem a régi apatörténet működik, csak egy másik emberrel élem tovább.

Mi szokta a pánikszerű fölébredést hozni? Az, hogy a nő közben magától is növekszik. Sokszor ez a nő nem akar fölébredni, azt se tudja, hogy alszik. Egyszerűen növekszik ott bent. S akkor egyszer csak, mert a pasi sokkal inkább apa; a gyerekei apja, kezd magára ébredni. Azt mondja: Nincsen mellettem pasi! Elkezdi gondolkodni, hogy nem volna-e jobb nekem egy másik férfi?

Ennek kapcsán kezdi magában fölismerni a nőt. Addig a kislányt ismerte, aki gyorsan megházasodik. A nő először úgy érzi, hogy a férfi nem eléggé partnere. Ez egy klasszikus fájdalom. “Nem, nincs eléggé velem.” A következő lépés pedig az, hogy rájön, ő sem partnere a férfinak. Úgy igazán, mélyen sosem volt társa és partnere, sosem volt a barátja. De nagyon sok nő csak addig jut, hogy: “Ez a pasi nem eléggé a társam!”

Úgy érzi, betöltötte a szerepét, de az életét nem. Nagyon következetesen, rendesen, becsületesen – gyerekeket nevelt. Elkezdi föltenni magának a kérdést: Ki is vagyok én? Milyen nő is vagyok én? Mit akarok én egyáltalán? Rájön, hogy a nőképek, amikről azt gondolta, hogy ezeket ő alkotta önmagáról, csak a férfiak által alkotott képek. Serdülőlányokat szoktunk látni, hogy úgy öltözködnek, mint mindenféle magazinokban, gőzük sincs még, hogy kicsodák valójában.

Ha rátalál a saját képeire, és szeret egy férfit, akkor szeretheti azt a képet is, ami őbenne él. Ezeket a képeket lehet szépen ötvözni. Tud kompromisszumot kötni.

Ez az a pont, ahol végre elérkezik az anyához. Ez elvileg 15-16 évesen történhetne meg, ha az előtte lévő dolgok jól működtek. De itt 40 évesen történik. Felteszi a kérdést: “Hogy is vagyok én az anyámmal?” Önismereti csoportokban lehet egészen megdöbbentő, hogy a nők állandóan férfitémákat hoznak. Amikor egy nő először előveszi az anya témáját, az nagy lépés. Megengedi magának, hogy belássa, egy csomó mindent igyekezett a férjére hárítani.

Mondjuk bizonytalan volt a szerepében, amit igyekezett betölteni – anélkül, hogy tudta volna, hogy ki. És ezt a bizonytalanságot úgy kommunikálta a férje felé: “Nem segítesz nekem eleget! Nem vagy otthon eleget! Magamra hagytál teljesen. Nem is szeretsz engem igazán!” Ha ez serdülőkorban történik, akkor egy serdülő könnyen mondja, hogy ő mindent másképp fog csinálni, mint az anyja. Az anyám eltolta az életét, az anyám béna. Ez lélektani szempontból sokszor nem más, mint hogy azonosul az anyukájának az árnyékával. Azzal, amit az anyukája soha nem élt meg.

Ébredés nélkül hogy szokott a történet folytatódni? Úgy, hogy húsz év múlva ez a nő a barátnői társaságában csodálkozva azt mondja: “Milyen érdekes, hogy hogy szidtam én az anyámat!” Aztán elindul egy valódi közelítés az anyához. Ez mit jelent? Azt, hogy visszamegy az hozzá, és úgy összeveszik vele, mint régen soha. Mikor egyedül van a szobájában ez a 30-60 éves nő, kezd egy kicsit megbékélni. “Az anyámtól mégiscsak sokat kaptam. Nem volt könnyű az élete. Na, talán beszélek vele valamiről.” S két mondat után már üvöltöznek. Ekkor egy valódi kapcsolat bontakozik ki. Ez egy fontos lépés!

Most még úgy tud közelíteni, hogy valójában még nem talált magára. Jönnek az indulatok – olyasmit is megenged magának, amit gyerekként, vagy adott esetben serdülőként soha. Igen ám, de ahogy ez történik, megjelenik egy valódi együttérzés.

És amikor kezd valaki lenni, kezd együttérezni a másikkal. Kezdi észrevenni azt, hogy az anyukájának az élete hogyan van őbenne. Hogy hogyan folytat sok mindent. Pozitív tartalom jön elő: “Én valamilyen örökséget, valami szépet viszek tovább, és ez tovább él bennem.” Nemcsak a személyiség alakul ki, hanem egy valódi kapcsolat is.

S itt jön talán a legnehezebb lépés. Fölismeri, hogy mi az, amiben sosem lesz olyan, mint az anyukája, pedig talán szeretett volna. Mi az, amiben gyöngébb lesz egész életében. A legfájdalmasabb pedig talán az, amikor azt ismeri föl, hogy bizonyos dolgokra, őhozzá tartozik, az anyja sosem fogja áldását adni. Hogy az anyja azt az életutat, a döntését, azt a kapcsolatát sosem fogja helyeselni.

Mikor ez a nő azt tudja mondani: “Már el tudom fogadni az anyukámat, tudom őt szeretni. De ez már nem azt jelenti, hogy elárulom magam. Magamat is tudom értékelni. Realitásban vagyok: látom az összefüggéseket, a folyamatot, és tudok élni anyai áldás nélkül.” Ekkor megtanul – részlegesen vagy teljesen anyai áldás nélkül – áldott életet élni.

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás