Hogyan ütközik a hit és az értelem bennünk? Vannak kijelentéseink, melyek mindig is tusakodtak egymással: „Az értelemmel közelítem meg az életet, és amikor az értelem befullad, akkor kezdődik a hit.” vagy „Az értelmes ember nem hisz, mert a hit a hülyéknek való”. Vagy akár fordítva, hogy „Az igazán ember, az hívő ember. Ezek a kis racionalista, korlátozott mit tudom én kik, nevetségesek.”
Nem ebben a szembeállításban akarok erről beszélni. Egyrészt van bennünk hit, mint funkció, másrészt van agyunk, mely racionális gondolkodásra tesz képessé bennünket. Mind a kettő az emberi természetünk alapvető sajátossága. Csakhogy ez a kettő nagyon mély szinten ütközhet egymással. Úgy mondhatnám, hogy az értelem sokat segít nekünk abban, hogy a létezésünket fenn tudjuk tartani. Nem pontos az a megfogalmazás, hogy a hit ellentétbe kerül az értelemmel. Hanem inkább úgy kellene mondani, hogy az értelem az egész emberségünket alapvetően képes meghatározni.
Viktor Frankl mondja, hogy az életben maradásunk függ attól, hogy értelmessé tudjuk-e tenni magunk számára az életünket, hogy megtaláljuk-e az értelmét. Vagyis az értelem egy bennünk lévő szabad, autonóm funkció. Mintha nem mi uralnánk az értelmünket, hanem adott esetben az értelmen múlik, hogy mi létezünk-e. Tehát minthogyha az értelem nem minden szempontból lenne a kezünkben.
Az ember mindenről mindent tudni akar, egyszerűen nem bírunk megállni.
Sok nehézségünk adódik abból, hogy olyat is meg akarunk érteni, főleg racionálisan, ami adott pillanatban nem érthető meg számunkra. Van egy ilyen természetünk, ez piszkál bennünket, és állandóan feszegeti a saját határainkat.
Ezzel szemben helyezkedik el a hit, amely az értelmet állandóan felülmúlja. A hit pedig a természeténél fogva transzcendálja az értelmünket. A lényegéhez tartozik, hogy olyan dolgokban is tud kijelentéseket tenni, amelyre adott esetben az ember azt mondja, hogy az értelmemmel erről most nem tudok mit mondani. De a hitemmel ki tudok jelenteni valamit. Ez a hit természetéhez tartozik.
Úgy tűnik, van bennünk két olyan adottság, mely a végtelen felé mutat. Ezek néha üldözik egymást, ellentétbe kerülnek. Sokkal jobb, ha a kettő ellentétéről beszélünk, mint hogyha azt mondjuk, hogy ezek nem egyeztethetők össze.
Az értelem mindent tudni akar és érteni, megalapozza a létezésünket. Életben tart minket, mert képessé válunk helyzeteket érteni, értelmezni, és ezekben eligazodni, cselekedni. Nehéz kérdés, hogy mit kezdjen az ember azzal, hogy hisz, és a hitben állandóan titkokat ragad meg. A természetéhez tartozik, hogy tele van titkokkal, misztériummal. Hívőként összekötöm az életemet olyan dolgokkal, olyan személlyel, személyekkel, melyek az értelmemet mindig meg fogják haladni.
Képtelen vagyok megragadni az értelmemmel azt, amit a hittel behozok az életembe, ezáltal egy kicsit ki is csúszik az életem a saját kezemből. Nem tudom ezt a területet megalapozni. Egy idő után az értelem elhallgat, nem tud már mit mondani. Ez egy komoly belső konfliktust okozhat.
Nem véletlen, hogy a teológusok, főleg keleten, határozottan beszéltek arról, hogy Istenről leginkább azt tudjuk megmondani, hogy Ő mi nem. Minél keletebbre megyünk, eljutunk oda, hogy ki sem nyitják a szájukat. Nem hajlandók egyetlen értelmes mondatot sem mondani, mert azt mondják: minél több értelmes mondatot mondunk Róla, annál messzebb kerülünk a titoktól. Mert akkor kezdjük a titok voltát feloldani, márpedig az mindig is titok marad.
Hinni akarunk és törekszünk valamire, de ez az értelmünknek elviselhetetlen. Ha pedig az értelmünknek valami elviselhetetlen, lehet, hogy nekünk is az, mert úgy érezzük, kicsúszik a talaj a lábunk alól.
Isten más, soha nem behatárolható, beszűkíthető, megragadható teljesen. Ez az értelmes voltunk ellen egy hihetetlen elemi kihívás. A természetünkben adott ez a konfliktus, amit nem vagyunk képesek feloldani. Az értelmünkkel biztos nem. Persze tudunk ebben a konfliktusban is élni, valahogy fölül tudjuk múlni ezt, de akkor megint a misztérium világába léptünk.
Egy példa. Olyanokkal beszélgettem, akik szülészeten dolgoznak pszichológusként, pszichiáterként. Szinte nem találnak olyan kismamát, akik szülés előtt nem sokkal ne ütköznének bele saját korlátaikba. Elemi szinten fölmerül az, hogy mi értelme ennek a fájdalomnak? Mi értelme ennek a szenvedésnek? A pszichológus vagy pszichiáter azt tapasztalja, hogy tőle kérdezik meg, hogy “Mi tudna engem tovább segíteni a létezésemben ebben a pillanatban, ebben az élethelyzetben?” Mert ezek a helyzetek megrengetik mindazt, amit eddig el tudtunk mondani arról, hogy ez így értelmes, jó, vagy ez így jól megy.
A férfiaknak lehet egy elemi nehézsége a hit. Egy férfi méltósága abból is áll, hogy „megállok én a saját lábamon”, „nekem nem kell segítség”, hogy „bírom egyedül”. A kultúránk egyébként is nagyon erősíti ezt. Az, ha egy férfi paphoz fordul, megosztja a kételyeit, segítséget kér, hogy megakadt, vagy ezt egy másik férfinak elmondja, hihetetlen kiszolgáltatottá teszi őt. Mert teljesen ellentétes helyzetbe és szerepbe kerül, mint amilyet állandóan gyakorol. Nem véletlen ugye, hogy házastársi konfliktusok esetén, válás előtt, döntő százalékban a nő kér segítséget. A férfi nem. A férfi még mindig azt mondja, hogy „majd megoldjuk valahogy”.