Van olyan, mikor valaki az elismerés mögött elsősorban az elfogadást vágyja. Hogy megélhesse mások révén, hogy elfogadható. A másik eset, amikor nem az elfogadáson van a hangsúly, hanem az elismerésen, azon belül is a sikeren, hírnéven, csillogáson. Mindez egy sémának a világa.
Minden sémához tartoznak érzések, gondolatok, szelektív emlékek. Vágyom az elismerésre, és nem tudok fölidézni emlékeket, amikor elismertek és elfogadtak volna. „Igaz, tegnap legalább hárman szerettek, de már nem emlékszem rá. Amíg együtt voltam a férjemmel, ő szeretett, 8-tól éjfélig, utána lefeküdt. Ahogy lefeküdt, bennem kezdett egy hiányérzet kialakulni. Kezdtem elbizonytalanodni. Most már nem mondja, hogy szeret, nem biztos, hogy szerethető vagyok.”
Ha nagyon sebzett vagyok, hiába éltem meg négy órán keresztül valakinek az elkötelezett vagy hűséges kifejezésekben is megnyilatkozó, irántam való tiszteletét és elfogadását, ez nem érhető el belül.
Sok-sok évvel ezelőtt egy illető szülei eljöttek hozzám egy mise után, és azt mondták: „Képzeld el, a lányunk kitüntetést kapott. Tudod, milyen fontos neki, hogy megbecsüljék, értékeljék, és kifejezzék, hogy milyen nagyszerű. Nem véletlen lett pedagógus. Beleadja szívét, lelkét, kell neki a visszajelzés. Legyél szíves, hívd föl, és gratulálj neki!”
Elkezdtem vakarni a fejem, hogy ezt hogyan kell normálisan csinálni. Felhívtam, és egyszerűen ezt mondtam neki: „Képzeld el, a szüleid jártak nálam, örömmel újságolták, hogy kitüntettek téged. Engedd meg, hogy szívből gratuláljak!” Síri csönd. Azt hittem, hogy rossz embert hívtam föl. Ebből is látszik a sérültségem, hogy egy pillanat alatt azt gondolom, hogy én rontottam el valamit.S utána síri hangon, monoton, mindenféle hegycsúcsot és mélységet nélkülözően azt válaszolta: „Már régen meg kellett volna kapnom.”
Itt nem annyira az elfogadás és a megbecsülés, inkább a siker, a hírnév a mérvadó. De nehogy elkezdjünk ítélkezni, minősíteni, vagy moralizálni bárkit, aki ebben a sémában van. Próbáljuk megérteni, hogy mi van mögötte. Nyilván ott van a személyiségfejlődésnek mindenféle útvesztője, elakadása, sérülése, hiánya, és az összes többi.
Mi az, ami élettani szempontból a jóllétünket megalapozza? Mi az, ami tevékenységek révén bennünk az életerő, életöröm, életkedv kialakul? Az első, hogy észrevesznek minket, figyelnek ránk. A második, hogy tisztelnek és becsülnek minket. A harmadik: gondoskodnak rólunk és törődnek velünk. Negyedik: következetesen emberszámba vesznek, személynek tartanak minket.
Ez az jelenti, hogy az a mély vágy, ami e mögött a sebzettség mögött van, egészen érthető, emberi, normális, természetes, alapvető: vegyenek észre, figyeljenek rám. Tekintsenek rám egy olyan személyként, aki nem lesz soha olyan, mint a többi, ezért egyedi és rendkívüli. Törődjenek is velem, gondoskodjanak is rólam, ismerjék is el.
2006-ban egy felmérésen a fiatalok 96%-a fiataloknak azt mondta az Egyesült Államokban, hogy a legnagyobb hosszú távú életcél a siker. Miközben a siker, a hírnév, a dicsőség, a győzelem, a lájk nem segít rajtunk. Te kirakhatsz napi három szösszenetet a te rendkívüli életedről, és belájkolhatnak 3 milliárd 870 millióan, mert pont eltaláltad a trendet. Aznap azt mondod, hogy ez zseniális, iszonyatosan örülsz, már 3 milliárd 870 millióan belájkoltak. De ez nem elég, gyorsan föl kell valakit hívni. „Láttad? Kit érdekel, hogy 3 milliárdan belájkoltak, a barátnőm meg nem nézi meg!” Értitek ezt a rettenetes kiszolgáltatottságot?
Aki ebben a sémában van, érthető módon, belülről is, de a kultúránk, a környezetünk megerősítő tevékenysége révén is megélheti azt, hogy ő egyszerű, érthető, emberi, normális, természetes dolgokra vágyik.
Persze, hogy elismerésre vágyunk, egy kis megbecsülésre, hogy vegyenek észre, hogy emberszámba vegyenek. Ezért rejtve maradhat önmagunk számára a saját sebzettségünk, mert ezt a kultúra is megerősíti. Van olyan sebzettség, amit a kultúra nem erősít meg, és van olyan, amit igen. Ezt megerősíti, jó combosan. Ettől még kiszolgáltatottabbak leszünk.
Például ha valaki alkoholbeteg, a döntéshelyzetben, amiben nem érzékeli magát, következetesen úgy dönt, hogy „Jobban akarom magam érezni.” Ez az alkoholbeteg alapdöntése, ettől alkoholbeteg marad. Itt az alapdilemma az, hogy jobban akarok lenni, vagy mindig valami külsőre vágyom, amitől jobban fogom magam érezni. De miután a kultúra is megerősíti ezt, és belülről is egészen természetes, hogy ilyesmire vágyom, ezért egészen a függőségig fogok jutni, és sosem fogom ezt függőségnek nevezni.
Ha sarkos szeretnék lenni, azt lehetne mondani, hogy például a mi kultúránk azt mondja: „Hát az alkohol…. Lehet inni. Igen, vannak betegek, szegények, ők egyszerűen nem érzik a határt. De az alkohol az teljesen oké.” A kábítószerre azt mondjuk, hogy egyáltalán nem oké. Ez tulajdonképpen egy kulturális megegyezés kérdése, hogy alkohol oké, kábítószer nem oké. Hogy a cigi oké, a marihuánás cigaretta nem oké.
Mi jólétfüggők vagyunk, de ezt sosem mondanánk így. Tudjátok, hogy a függőségnek mi a három kritériuma?
1. Ellenállhatatlan vágyat érez, ami erősebbnek bizonyul nála, el is bukik benne.
Ezért akkor alkohol, vásárlás… De ezt nem nevezzük függőségnek, mert ez a normális, ez a fenntartható fejlődés. A jóhoz is hozzászokunk. A mi kultúránk jólétfüggő, mert hozzászokunk a jóhoz, és mindez még csak nem is tudatosul bennünk. Nem tudjuk azt mondani, hogy: “Köszönöm elég.” Nem, mert nekem még ez is kell.
2. A magatartását a függőséggel leírható ember akkor is fönntartja, hogyha az rá, vagy másokra már veszélyes, egészségtelen vagy káros.
Minden további nélkül fönntartjuk ezt a magatartásunkat. Egyrészt ránk is veszélyes, de ha valakikre veszélyes, az a következő nemzedékek. A jólétet akkor is fönntartjuk, ha másokra káros.
3. A harmadik ismérve, hogy emeljük az adagokat.
Késztetést érzünk erre. Minden autó mérete növekszik, a tengelytáv növekszik, a légzsákok száma növekszik, mindennek növekednie kell. Veszel egy autót és ha nincs benne 17 légzsák, úgy érzed, mint hogyha egy koporsóban utaznál. Odáig juthatunk el, és nem kell velem egyet érteni, hogy tulajdonképpen jólétfüggők vagyunk. Hogyha nézzük azt a 7 milliárd embert, akik között vagyunk, akkor megvan az ellenállhatatlan vágy, hogy emeljük az adagot, és akkor is fönntartjuk, hogyha káros.
De minderre egyáltalán nem úgy tekintünk, mint függőségre. Mi nagyon normálisak vagyunk, és rajtunk múlik a fönntartható fejlődés. Ezzel a sémával kapcsolatban hasonlóan vagyunk, miután egy nagyon természetes belső igény van a hátterében, és a kultúra is megerősíti.