Látjuk-e, halljuk-e Istent, aki eljött, és eljön, aki folyamatosan érkezik közénk, hogy jobbítsa ezt a világot? Láthatjuk, hallhatjuk, és észrevehetjük, megölelhetjük mindazt, amivel Isten jobbítani akarja a világot, másokon és rajtunk keresztül is.

Ez lenne az első gondolat: mi észleljük-e mindezt? Észrevesszük-e, látjuk-e, hogy Isten eljött, már 2000 éve? Azért, hogy jobbítsa a világot. Megvan-e az ezzel kapcsolatos érzékenységünk?

Egy életút során előbb-utóbb némi depresszió, neurózis biztos megkínál majd minket. Hogyha valaki kisebb-nagyobb mértékben depressziós, hajlamos a jó dolgokat nem észrevenni. Figyelmen kívül hagyunk jó dolgokat, de ez még hagyján, mert a másik része pedig az, hogy semleges dolgokat is rossznak fogunk látni.

Isten jön, hogy jobbítsa a világot. Látjuk-e, halljuk-e azt, ami elég lehetne nekünk, akár most is?

Gyerekmise után odajött hozzám egy 5-6 éves kislány, s a következőt mondta: „Feri atya! Képzeld, egy fiúnak tetszem az óvodában.” Ennek igazán örültem, és mondtam neki, hogy „Jaj, hát ez nagyszerű!” Erre láttam, furcsa módon kicsit megsápadt az arca, és azt mondta. „Igen, Feri atya, de nagyon kócos.” Gondoltam, nem szólok bele ebbe a kapcsolatba, és aztán ő a következőképpen folytatta. „De már hozott nekem ajándékot.”

Aztán, úgy végigmért engem tetőtől talpig: „Feri atya, szoktál te fésülködni?” Elmondtam neki a technikámat: „Tudod, nem fésülködöm, fésűm sincsen, hanem mikor már olyan nagy lesz a hajam, hogy fésülni kéne, elmegyek, és levágatom.” Elgondolkodott rajta, és azt mondta: „De nekem hosszú a hajam.”

Ezt a történetet akartam elhozni ide azért, hogy ez a kislány, ahogy legörbült a szája, és azt mondta, hogy „De hát kócos a haja.”, utána nem telt bele egy másodperc, és talált valami jót is. Lássuk meg a szépet, a jót.

A második gondolat: látom-e ebben a jobbító törekvésben azt a többet, nagyobbat, azt az óriási lehetőséget, hogy az a pici törekvés, mekkora lehetőségeket rejt?

A kislány is, ahogy ezt mondta:  „De hozott nekem ajándékot. Mi az a kócos bozonthoz képest, amivel minden nap megjelenik?” Ez a pici jobbítás mekkora lehetőségeket rejt!

A hitünk tele van azzal az érzékenységgel, hogy a kicsi jóban meglátjuk nagyot. A hitünk állandóan mélyíti bennünk, hogy a kicsi jóban meglássuk a hatalmas lehetőséget, és azt nagyra tartsuk, értékeljük, mert a kicsi jóból születik a nagy jó.

Például látjuk ezt az asztalt, és azt mondjuk, ez nem asztal, ez egy oltár. Hogy látjuk az Oltáriszentséget, és azt mondjuk „Nem kenyér, Krisztus teste.” Látjuk azt a kicsi bort, és azt mondjuk „Nem bor, Krisztus vére.”

A hitünk milyen szépen érzékenyít bennünket azzal kapcsolatosan, hogy a kicsi jóban meglássuk a hatalmas nagyot, és az óriási lehetőséget. Annak a jelentőségét, hogy lehet, hogy kicsi jónak nagyon nagy a jelentősége. Lehet, hogy egy kicsi lépés, de nagyon nagy a következménye.

Miután társául szegődünk Istennek a világot jobbító törekvésében, miután megvan ez az érzékenységünk, látunk és hallunk elég finoman. A kicsi jóban, a kis kezdeményben, képesek vagyunk nagyra értékelni mindent.

A harmadik gondolat: képesek vagyunk-e erre válaszolni is? Ez kifejezetten nagy művészet.

Most a férfitársaim kedvéért számokat fogok mondani.

Az első kutatási eredmény így szól. Az egyik csoportban olyan férfiakat néztek, akik szerettek volna tartósan elégedetten házasságban élni, de kudarcot, vagy kudarcokat szenvedtek. A második csoportban olyan férfiak voltak, akik már tartósan, és elmondásuk alapján elégedetten éltek a feleségükkel.

A kérdés a következő volt. „A feleség kapcsolódási, jobbítási gesztusaira a férfi hogyan reagál?” Most mondanék két számot. Azok a férfiak, akik abba a csoportba tartoztak, hogy akarnának ők, szeretnének, vágynak egy tartós, elégedett kapcsolatra, de valahogy kudarcot szenvednek, az derült ki, hogy a feleség kapcsolódási törekvéseire, pozitív késztetéseire, amit ő megjelenít, ebben a csoportban 89%-ban észre sem veszik, vagy nem reagálnak rá. Minden 10 jóból csak 1-re. Ez kevés.

Megnézték a másik csoportot, akik tartósan, elmondásuk szerint elégedetten éltek a társukkal, ott pedig 19% volt csak az, amit nem vettek észre, vagy nem reagáltak rá. Mondhatnánk azt, hogy ég és föld a különbség.

Aztán most már nem a férfiakat nézték, hanem nézték a férfiakat, nőket vegyesen. Azt nézték ebben a kutatásban, hogy mi történik, amikor konfliktusban vannak. A jobbítás és a jobbítás értékelése megjelenik-e?

Az derült ki, hogy még a konfliktus során is, azokra, akik tudnak tartósan elégedetten együtt élni, az jellemző, hogy 5 pozitív gesztusra jut csak 1 negatív, a konfliktuson belül. A másik csoportban, akik nem élnek megelégedett társkapcsolatban, az volt a jellemző, hogy 0,8 tized jóra jutott 1 rossz a konfliktus során.

A harmadik gondolat így szól.

Nem érdemes lebecsülnünk annak az óriási jelentőségét, hogy fölismerem Isten és az embertársam jobbító szándékát. Meglátom benne, hogy mennyire nagy jelentőségű dolog, és képes vagyok válaszolni rá. Erre vágyunk mindannyian, hogy észrevegyék, lássák ennek a jelentőségét, és választ is kapjunk.

Ezek nagyon egyszerű dolgok is lehetnek. Egy nagy konfliktus során, eltelik egy kis idő és odamegy a férfi a nőhöz. Azt mondja „Kérsz egy kávét?” Erre milyen sokféle választ lehet adni.

Erre mondhatom azt, hogy „Vidd a kávédat, ahova akarod!” Ezt nevezhetjük ellenségesnek. Mondhatjuk azt „Köszönöm, nem kérek.” Ezt mondjuk legalább egy olyan semlegesnek. De az is lehetséges, hogy azt mondom: „Hátha azt legalább nem toljuk el. Egy kávé jól esne, még akkor is, ha te csinálod.”

Valami kicsi jóban meglátni a nagyot, amikor Isten, és a másik ember adja. Fontos minderre válaszolni. Nem tűnik nagy dolognak, csak éppen az életünk múlik rajta, meg a kapcsolataink, meg hogy hogyan éljük meg az életet a Földön.

Kedves ismerősöm mondta el ezt a történetet. Hajléktalanokkal foglalkozik. Azt mondja „Tudod, mindenki tudta a templomban, hogy én hajléktalanokkal foglalkozom, és ezért odajött hozzám egy asszony, és a következőt mondja:

„Tudod, nekem a férjem meghalt már egy pár éve, a ruháihoz, a dolgaihoz nem is mertem hozzányúlni. De most azt hiszem, lecsengett a gyász. Itt van kint ez a hajléktalan férfi, úgy formára pont olyasmi, mint az én férjem. Úgy adnék neki a ruhából, a férjeméből, csak nem tudom… Szerinted elfogadja?”

Erre Miklós a következőt mondta neki „Mi lenne, ha megkérdeznéd tőle?” De nagy dolog, hogy ez az asszony kitalálta, hogy ebből a ruhából ő adhatna. De nagy dolog, hogy akivel beszélt, kinézte az asszonyból, hogy oda tud menni hozzá. És a harmadik lépés, de nagy dolog, hogy az asszony oda is ment.

Odament, és egy hét múlva elment Miklós barátomhoz, és azt mondta „Képzeld el, egy iskolába jártunk.” Attól kezdve, vitt neki egy kis ételt, egy kis süteményt, és emberszámba vették egymást.

A jó ötlet, a jó tett tulajdonképpen ott van a kezünkben, a szívünkben. Már attól sokkal jobb lenne a világ, ha nem beszélnénk le magunkat róla.

Bőven elég lesz azt a jót megtennünk, ami már eszünkbe jutott régóta, ami eleve bennünk van, csak lebeszéltük magunkat róla.

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás