Lehet közös élményünk, hogy nagy kedvünk volt elolvasni egy könyvet, de nagyon furdalt bennünket a kíváncsiság, hogy mi lesz a vége. Mégiscsak 300 vagy 600 oldal, és annyira jó lenne tudni, hogyan végződik. Előbb-utóbb nem bírjuk, és kiderítjük. Így egészen más elolvasni azt a 600 oldalt. Vagy előfordulhat ez egy filmmel is. Persze sokszor azt mondjuk: „El ne mondd, mi a vége!”. De néha, például amikor nézünk egy romantikus filmet, jó tudni, hogy jó lesz a vége. Egész másképp ülünk be rá.
Azért hoztam ezt ide, mert a kereszténységünk egyik alapkijelentése, hogy mi tudjuk, mi lesz a történet vége. Pontosan tudjuk, Krisztus meghalt, de föltámadt, az Atyja jobbjára ült a dicsőségbe, elment nekünk helyet készíteni, visszajön, ott leszünk mi is, ahol ő helyet készített. Mi tudjuk, hogy mi a befejezés.
Az életünket szemlélhetjük úgy, hogy a jó és a rossz küzdelme. Mindig lesz egy fogékonyság bennünk, hogy ez alapján próbáljunk tájékozódni. Sóhajtunk nagyokat egy-egy esemény kapcsán: „Most akkor a jó győz, vagy a rossz?” Milyen sokan egyre komorabban és szomorúbban élnek, és azt mondják: „Látni való, hogy a rossz. Csak be kell kapcsolni a rádiót, föl kell menni az internetre.”
Mi, keresztények abban a meggyőződésben élünk, hogy tudjuk, a jó győz. Nemhogy a jó fog győzni, hanem már győzött is, és ebbe a győzelembe hívott meg bennünket.
Az életünk egy nagyon izgalmas történet, amelynek pontosan tudjuk a végét. De nem tudjuk, hogy érünk el oda. Nagyon hálásak lehetünk Istennek, hogy megmondta, mi lesz a vége, mert olykor még így is elég nehéz. Ezért nem véletlen, hogy az egyház olyan nagyra tartja ezt a három dolgot: a hitet, a reményt, és a szeretetet. Miért is? Nem a tudás a nagyon fontos, és nem az ismeret. El szeretnénk jutni a jó befejezéshez, abban részesedni, beletenni magunkat. Ehhez kell hit, megalapozott remény, és szeretet.
Végül is tudjuk, hogy mi a vége, és ezért van jelentősége a hitünknek. A hit nem azt jelenti, hogy hiszünk olyasmiben, amiről nem is tudjuk, hogy van. Pont fordítva. Pontosan tudjuk, hogy van, de hogy az hogyan valósul meg, és hogyan jutunk el oda, az nem biztos. Ezért van szükségünk nagy reménységre.
A következőt mesélte nekem egy férfi, aki 30 éve él házasságban a feleségével. A szülei nagyon ellenezték a kapcsolatukat. Ezt kerek perec meg is mondták, nem csak a fiatalembernek, hanem a fiatalasszonynak is. Így aztán már a házasságkötés előtt lett egy hatalmas anyós-konfliktus, és a fiatal pár nem is tudta, hogy ez hogy lesz. Az édesanya megmondta: „Ide figyelj, fiam! Ha elveszed ezt a nőt, rám ne számíts, én nem leszek ott az esküvőn.” Ez így is lett, ugyanis a fiatalember elvette azt a nőt, és a saját édesanyja nem ment el az esküvőjére.
Ott voltak a lakodalomban, vegyes érzésekkel, és szomorúak lehettek volna egész végig, hogy az anya nincs ott, hogy a rossz győzött. Mikor fölvágták a menyasszonyi tortát, elkezdtek belőle enni, és a fiatalember egyszer csak azt mondja: „Menjünk el anyámhoz, vigyünk neki belőle!” A felesége azt felelte: „Anyádhoz? Viccelsz? Az utolsó ember, akit akarok látni.” A férfi erre azt mondta: „De olyan finom ez a torta. Hadd egyen belőle. Ha nem viszünk belőle, sose tudja meg, milyen jó.”
A feleségben ott volt ez a rugalmasság, beültek az autóba, otthagyták a násznépet, és elmentek. Az édesanyjában ott volt a harag, az indulat, a fájdalom, a csalódottság. Tele volt indulattal, szomorúsággal. Ahogy kinyitotta az ajtót, látta, hogy a fia az, a feleségével. Ahogy jött lefelé, minden egyes lépcsőfoknál változott az arca. Mire leért a lépcső végére, már sírt. Akkor sírt a fiú, meg az asszony is. Együtt sírtak ott hárman. Akkor döntően megváltozott az életük. Az, ahogyan ő az anyjához, és az anyja őhozzá és a menyéhez kapcsolódik.
Tudjuk, hogy mi a vége. Az a nehézség, ahogyan oda el kéne jutni. Ezért van szükségünk a hitre, a reménységre, és a szeretetre. Hogy bennünk legyen a kreativitás, a föl nem adom, az „egy életem, egy halálom”. Ez az első gondolat. Mi tudjuk a végét, de nem tudjuk, hogy jutunk el oda. De van kapaszkodónk bőven.
Az a kérdés, hogy hogyan fogok ehhez a győzelemhez, dicsőséghez, vagy diadalhoz hozzájárulni. Az jutott eszembe, ahogy elmélkedtem az evangéliumról, hogy Isten senkit sem ültet a kispadra. Ez egy csapatjáték, hiszen ezt mondta Jézus: „Minden nap veletek vagyok a világ végéig. Én és az Atya egyek vagyunk. Aki engem lát, az Atyát is látja. Én bennetek vagyok, ti énbennem.” Az a kérdés, hogy én ehhez a győzelemhez hogy járulok hozzá. Azt élem meg, hogy nekem csak szurkolnom kell, majd a szentek csinálják? Mindannyian játékosok vagyunk. Milyen izgalmas ezt fölfedeznünk!
Milyen érdekes, ha valaki bekerül egy tévé-, rádió-, vagy valamilyen élő közvetítésbe, hirtelen hogy megváltozik mindenki! Mert ha ismétlés lesz, akkor a hibákkal együtt fogják ismételni. Azt mondta erre valaki, hogy éljük úgy az életet, hogy élő adásban vagyunk. Milyen érdekes, egy tévéfölvétel miatt hogy összekapjuk magunkat! Hetekig izgulunk, mert egy riporter majd megkérdezi tőlünk, hogy „Hogyan csinálja azt a fazekat, Mari néni?” Emiatt két hétig izgulunk, és gyönyörűen fölöltözünk. Az életünk élő adásban zajlik.
Milyen nagy dolog, ha fölismerjük, hogy nem vagyunk a kispadon, nem elég szurkolnunk, hanem nekünk ezen a pályán komoly szerepünk van.
A jó győzeleme biztos. Azt is tudhatjuk, hogy nekünk abban szerepünk van. Érdemes tudnunk, hogy melyik az a szerep, amivel én a csapatot győzelemhez fogom segíteni. Kétség kívül van egy-egy zseni, aki jó a kapuban, meg csatárnak, meg szélsőnek, meg középpályásnak. Ez azt jelenti, hogy te ott vagy a pályán, és azt mondod „Feleség vagyok.” Ez egy jó szerep. Semmivel se rosszabb, mint férjnek, anyósnak, vagy nagymamának lenni. A pályán sokféle szerep van. De jó tudnunk ezeket a szerepeket! Hogy én ez vagyok, én ezzel járulok hozzá a csapat győzelméhez.
A záró gondolat így szól. Ez szinte a legnagyobb ellentmondás. Jézus legfontosabb üzenete, amikor fölmegy a mennybe, hogy: „ Én veletek vagyok minden napon a világ végéig.” Nem értem. Most megy el, akkor hogy van velünk minden nap, a világ végéig? Tényleg piszkál bennünket ez. „Most Jézus, ne is haragudj, remélem ez nem csak valami szép beszéd. Nem egy okoskodás, nem egy ideológia. Kérlek, mutasd meg nekem, hogy ez hogyan valóság, realitás!”
Egy párhuzamot hadd hozzak. John Gottman, amerikai családterapeuta nagyon nagy százalékban meg tudja mondani, hogy egy kapcsolat tartós lesz-e, vagy sem. Például abból, hogy amikor a férj és a feleség egymással beszélgetnek, ő nézi a pulzusukat, a vérnyomásukat, és hogy mennyit mocorognak. A következő derült ki. Amikor férfi azt mondja: „Tudod drágám, nagyon feszült vagyok. Izgulok, hogy megmarad-e az állásom, mert most nagyon meglebegtették, hogy átszervezés lesz.” Ha a feleség pulzusszáma és vérnyomása megemelkedik, és elkezd fészkelődni, az azt jelenti, hogy ami a férfinek izgalom, az neki is az. Itt van remény.
Ha a feleség azt mondja, hogy: „Tudod, dédelgetek egy álmot. Amikor a harmadik gyerek is iskolába megy, akkor szabadabbak lesznek a délelőttjeim, és annyira vágyom arra, hogy ott valami igazán klassz dolgot csináljak. Kicsit el is butultam itthon, mindig a négy fal között.” Ha izgatottan, szenvedélyesen beszél erről, és a férfinek nem emelkedik meg a pulzusszáma, és nem megy föl a vérnyomása, akkor baj van.
Hordozzuk egymást magunkban. A hozzáértők azt mondják, mikor szerelmes leszel valakibe, akkor eltelik egy-két év, és a szerelmem az önazonosságom részévé válik. Ha belenézek a tükörbe, vagy elgondolom az életem, megjelenik a másik is. A számomra fontos személy az identitásom, az önmagamról alkotott képem részévé válik.
Ha bármelyikünk, akinek fontos Jézus, belenéz a tükörbe, Jézus visszanéz rá.
Amikor Jézus azt mondja: „Én most fölmegyek a mennybe, de veletek vagyok, és veletek leszek minden nap a világ végéig.” Akkor mi olyan érdekesen reagálunk, mintha a valaki a kispadról néznénk, hogy: „Hogy csinálod te ezt, Jézus?” Jézus meg azt válaszolja: „Drágáim, ezt nem én csinálom, hanem ti. Én már a magam részét megcsináltam.”
Ami Jézusnak fontos, annak hatására megemelkedik a pulzusszámom. Ha valami Jézus szívügye, arra fölmegy a vérnyomásom. Ha Jézus valamiért él-hal, akkor izgatottság vesz rajtam erőt. De nagy dolog fölismerni, ahogyan Jézus ezt mondja „Veletek vagyok minden nap a világ végéig”, ez hogyan tud bennünket átjárni, hogyan válunk szabadon cselekvővé Jézus szava nyomán.