Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: ,,Békesség nektek!’’ Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.’’ Amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: ,,Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.’’ (János 20:19-23)
Azt mondja a szentíró: „Félelmükben zárva tartották az ajtót.” Mi az, ami félelmet kelthet bennünk, ami miatt bezárjuk az ajtókat? Be lehet zárni a szívünk ajtaját, bezárhatjuk az egyház kapuit, bezárkózhatunk nagyon sok mindenbe. Ez a fajta elzárkózottság, mások kizárása megnehezíti, hogy megtörténjék, amiről Jézus beszélt: „Vegyétek a Szentlelket! Éljetek vele mások javára.” Hogyan tudjuk a félelemtől bezáródott szívünket, az egyház kapuit, mindent, ami abroncsként ránk feszül, úgy megnyitni, ahogyan az a Szentlélek tervében szerepelhet?
Miért is zárkóznak be a tanítványok? Mi az, ami miatt az ajtót csukva tartják, aggódnak, és félnek? Hogy velük is majd valami hasonló történik, mint Jézussal. Félnek attól, hogy mások mit fognak csinálni, mi lesz majd a véleményük róluk, hogy ők is olyanok-e, mint Jézus. Hogy másoknak milyen érzéseik támadnak majd velük kapcsolatban. Egy mondatban összefoglalva, a tanítványok zárva tartják az ajtót, mert túlságosan erősen és elevenen él bennük az a félelem, hogy mások majd mit szólnak.
Ezzel szemben Jézus azt mondja: „Mi lenne, ha nem azzal foglalkoznátok, hogy mások mit gondolnak, mit éreznek, mi a véleményük, mit csinálnak, mi a szándékuk, és a többi, hanem azt tudatosítanátok, hogy mi van veletek és bennetek, kik is vagytok ti.”
Ebből a szempontból érdekes, hogy a szentíró említ három dolgot. Az egyik, hogy ahogyan Jézus megjelent köztük, öröm töltötte el őket. Azután Jézus azt mondja: „Békesség nektek!”, és végül a küldetésben pedig: „Akinek megbocsájtjátok a bűneit, bocsánatot nyer. Kaptok ehhez erőt és képességet.”
De nagy dolog, amikor nemcsak az tudatosul bennünk, hogy mások hogy látnak, mit gondolnak, és mi lesz majd ennek a következménye. Hanem az is, hogy az Isten jelenléte miatt örömünk van.
„Adok neked erőt.” Ez is elgondolkodtató. Mondhatják erre a tanítványok: „Mit kezdjek azzal az erővel, amivel meg lehet bocsájtani? Attól félek, hogy bántani fognak, bajom esik. Hogy majd milyen szemmel néznek rám.” Jézus már egy lépéssel előrébb jár, és azt mondja: „Ez mind meg fog történni. Kár is ezen félni, mert egészen természetes, hogy valakinek nem fog tetszeni az, hogy keresztény vagy, hogy te így élsz, ezt mondod és csinálod. Ezért az erőt nem arra adom, hogy mindezt kivédhessétek. Akkor is meglesz mások véleménye rólunk, ha nem csinálunk semmit. Ezt nem tudjuk elkerülni.”
Ezért Jézus lép egyet előre, és azt mondja: „A megbocsájtás erejét adom nektek.” Vagyis nem történhet veletek olyan, amit ne tudnátok megbocsájtani. Ennek az ereje nálatok van. És amikor meg tudtok bocsájtani másoknak, ezzel még teljesebbé válik a küldetés. Az a küldetés, ami abból fakad, hogy ti tudjátok, kik vagytok. Az öröm, a békesség, és az erő.
Ez nem hatástalanítja a félelmet, nem mondja, hogy a félelem irreális volna. A félelem reális. Az a kérdés, hogy a félelem bekebelez-e.
Mitől is félhetünk? Például attól, hogyha túlságosan belebonyolódunk a világba, egészen elveszíthetjük magunkat. Nem is nagyon lehet majd megkülönböztetni, ki a keresztény, ki nem. Ennek sok realitása van. Minél inkább azt mondjuk, hogy mi párbeszédet folytatunk, és mi is olyan emberek vagyunk, mint bárki más, egyszer csak ténylegesen fölmerülhet a kérdés: „Mondd meg, miben különbözöl te másvalakitől? Mi az a specialitás, ami a Napnál is fényesebben ragyog, és mutatja, hogy te Isten embere vagy? Miben mutatkozik meg, hogy te Krisztus tanítványa vagy?” Ez a félelem reális, hogy ténylegesen elveszünk a sokaságban, és már mi magunk se látjuk, hogy mi is a valódi különbség.
Mi az, ami bennünket megóvhat ettől? Hogy Jézus, amikor a zárt ajtókon keresztül megjelenik, azt mondja: „Én küldetést adok nektek.”
Ez a küldetés mindig nagyon világosan megmutatja nekünk, hogyan érdemes bent lennünk a kapcsolatainkban, a világban. Nem mintha a világot akarnám szidni, mert ez a világ csodás. De mi az, amitől keresztények vagyunk? Amikor valaki a küldetésében van, ez megóvja attól, hogy beleszürküljön, belesimuljon a tömegbe.
De ennek előfordulhat a fordítottja is. Attól félünk, ha nem megyünk bele eléggé a világba, lemaradunk jó dolgokról. Nem akarunk nagyon különbözni. „Én nem attól félek, hogy elzárkózok. Az a probléma, hogy valamiből kimaradok. Nem akarok semmi jóból kimaradni. Ez a világ nagyon gyönyörű, én ezt mind szeretném.”
Mi az, ami segít bennünket ebben a félelmünkben? Egyszer egy atya azt mondta: „Hát, nehezen tudom elképzelni, hogy a só egyszer csak azt mondja <<Jaj, de undorodok a tésztától!>>, vagy a kovász azt mondja <<Jaj, tészta!>>, vagy a fény azt mondja <<Undorodom a sötéttől!>>” De nagy dolog az, hogy megélhetjük a tésztával kapcsolatban sóként és kovászként, a sötéttel összefüggésben fényként, hogy kik és mik is vagyunk.
Ráébredhetünk arra, hogy nemcsak a világ adhat nekünk gyönyörű dolgokat, mi is adhatunk valamit a világnak.
Ha van valaki és valami, ami és aki nagyon várja, hogy odaadjuk azt, ami nálunk van, az a világ, az embertársaink. Mi valaki olyanná váltunk, akire nagy szükség van ebben a világban.
Aztán a következő. Mitől félhetünk még, hogy abba bezáródunk? Az egyház mindig átéli annak a kísértését, hogy bezáródjunk a saját múltunkba. „Olyan gyönyörű volt a múlt, kérjük vissza! Jaj, azokat a csodálatos körmeneteket, azt, ahogyan reggel az egész falu nekiindult roráte misére. Ezt a múltat nagyon szeretnénk, ahol még tudják, hogy mi a rend és a tisztesség.” Ebbe be lehet záródni úgy, hogy teljesen kikerülünk a jelenből.
A múltba akármilyen előjellel döbbenetes módon be lehet záródni. Vagy azért, mert azt mondjuk, gyönyörű volt, vagy azért, mert azt mondjuk: „Micsoda egy mocskosság volt!” Bezáródunk, és nem tudunk a jelenben lenni. Ezért milyen izgalmas az, ahogy a mai történetben, ott, az apostolokkal itt és most történik valami. Hogy itt és most élik meg az örömöt, kapják a küldetést, töltheti el őket az erő, és itt és most hallják azt, hogy: „Békesség veletek!”
Be tudunk záródni a jövőbe is: „Magunk között szólva, az egész világ a katasztrófa felé halad. Minden nap látjuk a jeleit. Ugye szörnyű? Benne van a Szentírásban is, vége lesz a világnak. Hogy lenne az embernek öröme itt? Minek örüljünk? Annak, hogy minden tönkremegy?” Bezáródhatunk a jövőnek ebbe az egészen sötét képzeletébe.
Vannak mások azonban, akik nem egy sötét jövőbe záródnak bele keresztény emberként. Hanem sokszor kizárva a Szentlélek inspirációit, egy rózsaszín jövőbe. Azt mondják: „Óh nem, vár az üdvösség, az örök élet.” Ezzel szemben Jézus, amikor küldetést ad, nem azt mondja, hogy „Gyerekek, nyugi! Ha meghaltok is, a ti sorsotok el van rendezve. Nem is kell már semmit csinálni, mert a lényeg az üdvösség.”
Hanem azt mondja: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.”
Föltennék egy költői kérdést. Mi jut nektek elsőre eszetekbe a Szentlélek ajándékairól? Mire vágytok ti? Egy kis öröm, boldogság, béke, egészség jó lenne. Tudjátok, hogy mindezek, amikre úgy tekintünk, hogy ajándékok, valójában a Szentlélek gyümölcsei? A Szentlélek ajándéka például az erősség, jámborság, tanács, tudomány, értelem és bölcsesség.
Egészen biztosak lehetünk abban, hogy Isten számtalan ajándékot ad, amelyek gyümölcsei általunk teremnek meg. A Szentlélek nem gyümölcsöket ad, hanem ajándékokat. És amikor mi ajándékként tudjuk venni és fogadni mindezeket, és élünk velük, abból érik meg a Szentlélek gyümölcse.